Koltai M. Gábor 2000-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Babarczy László osztályában. Íróként, műfordítóként és rendezőként friss levegőt hozott a színházi életbe. Számtalan magyar dráma színpadi újra értelmezése fűződik nevéhez, Shaffer örökérvényű színjátéka is új köntösbe bújva mutatkozik be a József Attila Színházban. Az Amadeus kapcsán kérdeztük.

Milyen szempontok alapján választasz színészt egy-egy előadáshoz? 

Ha a praktikus szempontoktól eltekintünk, mint amilyen az egyeztethetőség, a színészi kondíció, vagy az, hogy mit jelenthet egy ilyen vagy olyan habitusú, alkatú színész egy adott szerepben, leginkább a kíváncsiság vezérel: semmi sem izgalmasabb a színházban, mint a színész, és semmi sem izgalmasabb a színészben, mint a személyiség. Bennem a gazdagnak, ellentmondásosnak, érzékenynek tűnő személyiség kelti fel a kíváncsiságot és a találkozás vágyát.

Elemző rendezőként emlegetnek a kollégáid. Kicsit meséljünk a kulisszákról: mit jelent a mindennapokban ez a munkafolyamat? 

Ez darabfüggő. Egy Csehov- vagy Shakespeare-szövegben rengeteg fölfejtendő szál, egymással összefüggő téma vagy gondolat húzódik meg, ezek közös megtárgyalása számomra nélkülözhetetlen ahhoz, hogy elkezdhessük a színpadi munkát. Muszáj, hogy valamiféle közös sejtésünk legyen az erdőről és benne a sok egymásba futó vagy elágazó ösvényről, mielőtt elindulnánk benne. Az „Amadeus” szövegén nincs különösebben sok elemeznivaló, de itt sem elengedhető, hogy bizonyos formai kérdésekről, viszonyokról vagy szerepívekről nagyjából egyet gondoljunk. Nem szerencsés, ha ezek eldöntése a későbbi próbákra hárul, amikor már más volna a dolgunk.

Kész koncepcióval érkezel? / Látod Magad előtt az előadást vagy formálódik a színészek és a beszélgetések hatására? 

Egy ilyen típusú darabnál, ahol prózai összecsapások váltakoznak operarészletekkel, szellemes riposztok táncbetétekkel, különféle hangvételű monológok nagy, drámai víziókkal, muszáj bizonyos formai elemeket előre kidolgozni. Ebben az értelemben tehát nagyrészt kész tervekkel érkeztem ‒ de ezek főleg az előadás felépítményét érintik, tehát azt, hogy az egyes jelenetek formailag és atmoszférájukban miben különböznek egymástól, és hogyan illeszkednek egymáshoz. Arra viszont, hogy két színész között (vagy egy-egy színész lelkében) mi minden történik adott pillanatban, legfeljebb irányokat vagy javaslatokat hozhatok: ezt csakis a próbákon lehet közös munkával kialakítani.

El tudod engedni az ideákat, ha beugrik egy „jobb ötlet”? 

Merem remélni, hogy igen. Valójában minden otthonról hozott felépítmény csupán arra szolgál, hogy lehetőséget nyújtson a spontaneitás és az élet számára: ha ezek beköszöntenek a próbán, felülírhatják a papír fölött kiagyalt ötleteket. Azokban a formai kérdésekben viszont makacsabb vagyok, amelyek egy-egy jelenet vagy az egész előadás struktúráját érintik: ebben a tekintetben muszáj néhány lépéssel a többiek előtt járnom, és ragaszkodnom a zenei vezetővel, a dramaturggal, a koreográfussal és a tervezővel közösen kialakított elképzeléseinkhez, hiszen egy-egy pillanatban nem mindig látjuk át a nagy egészet, amelybe az adott pillanatnak illeszkednie kell.

Mi volt a legmérvadóbb színházi élményed? 

Nem tudnék egyetlen előadást említeni. Kamaszkoromban nagy hatással voltak rám Ascher Tamás, Székely Gábor és Ruszt József rendezései, utóbbi kettő munkássága hosszan formálta a gondolkodásomat. Aztán revelációként hatott rám Bodó vagy Zsótér számos előadása, a külföldiek közül Ostermeier, Thalheimer, Declan Donnellan vagy újabban Tyimofej Kuljabin munkái (ő egy novoszibirszki rendező, akit a karantén alatt fedeztem fel). Valójában minden előadás hat rám, műfajtól vagy formától függetlenül, ami mögött gondolatokat, szándékokat, a világra való szenvedélyes és kíváncsi reflektálást érzek.

Miért a rendezés mellett tetted le a voksod? 

Nem hiszem, hogy az ember egy életre leteheti a voksot egyetlen szakma mellett anélkül, hogy időnként ne tenne kitérőket. Egyrészt sok minden mást is csinálok ‒ írok, fordítok, tanítok ‒, másrészt negyven fölött az emberből kivész az a mohó ambíció, ami huszon- vagy harmincéves korában még fűtötte. Mármint hogy olyan rettenetesen fontos rendezni. Nem olyan rettenetesen fontos. Amikor viszont csinálom, igyekszem olyan alaposan, árnyaltan és elmélyülten dolgozni, amennyire csak lehetséges, és mindemellett próbálom megőrizni a játék, a kíváncsiság és a felfedezésvágy szikráját. Valahányszor ez sikerül, újra meg újra, naponta teszem le a rendezés mellett a voksot.

Van „álomdarab”, amit mindenképp szeretnél egyszer színpadra vinni? 

Persze, vannak címek, amelyek időről időre előjönnek bennem, hogy „de jó lenne ezzel vagy azzal a darabbal foglalkozni”, de ezeket a vágyakat fölösleges ápolgatni, mert többnyire úgyis minden a színházak szándékain vagy a társulat lehetőségein múlik. Inkább egyfajta színházi „otthonra” vágyom, mintsem konkrét darabokra; egy olyan társulatban való létre, ahol a kíváncsiság, a közlés, a felfedezésvágy és a közösen kiérlelt gondolkodás jelenti a munka alapjait, nem a közömbösség vagy a teljesítménykényszer.

Szeretsz színházba járni?

Ez csakis az adott előadástól függ: ha a színház szándéktalan, közömbös, önmagában gyönyörködő vagy hiányzik belőle az élet, akkor rettenetesen unom. De az én fogalmaim szerint akkor az már nem is színház. A „színház” szónak, mint épületnek, nincs számomra jelentése ‒ annak a pillanatnyi összelélegzésnek van, ami ebben az épületben megtörténhet. Ha megtörténik, akkor jó bemenni oda.

A Koltai M. Gábor által jegyzett Amadeust 2020. október 10-én mutatta be a József Attila Színház.