12 év után megszűnt egy meghatározó független színházi műhely: a k2 Színház. Az idei Ördögkatlan Fesztiválon búcsúztak el közönségüktől. A társulatot 2010-ben a Kaposvári Egyetem színművész szakának hallgatói alapították Benkó Bence és Fábián Péter vezetésével. Kurta Niké készített interjúfüzért a volt és jelenlegi tagokkal, akik APERTÚRA – A Perpetuum Manufaktúra név alatt játszanak ezután. 12 év, 12+1 kérdés. Vissza- és előretekintés 10 részben. A 8. interjúalany: Borsányi Dániel.

Megjegyzés: Az interjúkban látható egy legelőnyösebb és egy legelőnytelenebb fotó a megszólaló alkotókról, amelyet ők választottak.

Mi a legelső meghatározó emléked, mint k2-ős?

Az első Ördögkatlan fesztiválos projektünk, A nagyharsányi menyasszony jut eszembe, ami igazán csapattá kovácsolt minket. 2014-ben, amikor még hivatalosan le sem diplomáztam, elkezdtem azon gondolkodni, hogy hogyan találjam ki az életem, mit dolgozzak, hova szerződjek? A Kaposvári Egyetemen azt éreztem, hogy egy szalmaszálat sem tesznek keresztbe értünk, van, akiért igen, de van, akiért nem. Nagyon sokan az osztályból pánikban voltunk, én biztos! Elvégeztem ezt az öt évet, ami inkább nettó két és fél, és most hova menjek? Akkor még nem tudtam, hogy a függetlenség ilyen járható út tud lenni, és azt hittem nincs más lehetőségem, mint egy kőszínházba, fix pénzért gyorsan „bebábozódni”. És akkor Bence és Petya megkerestek azzal, hogy kezdjünk el együtt egy ilyen közösségi létformát.  Volt bennem félsz, hogy ez most mennyire jó ötlet, de lementünk az Ördögkatlan fesztiválra, ott megtaláltuk a saját és a közös hangunkat. Ekkor indult el bennem az az érzet, hogy ez a csapat működni fog, ebbe érdemes erőt, energiát és figyelmet feccölni. 

Mi volt társulati tagságod során a legfelemelőbb színházi pillanatod?

Szintén egy Ördögkatlanos emlék lesz. Amikor már negyedik évben mentünk le a Katlanra, az előző három év előadásai mellé készítettünk egy negyediket. Az volt a projekt, hogy ezt a négy darabból álló tetralógiát egyetlen nap alatt lejátszzuk. Mivel mindegyik előadást az eredeti helyszínén játszottuk, a nézők végigutazták velünk a teljes napot. Önmagában ez az utazás és az egész esemény íve nagyon meghatározó volt. Még az első előadáson volt egy konkrét felemelő pillanat, amire emlékszem. Tizenegy óra körül kezdtünk és az elöl ülő nézőket elég durván sütötte már a nap, míg a hátsók még árnyékban voltak. Egyszer csak azt vettük észre, hogy az előadás zavartalanságára figyelve, a hátsó nézők elkezdték előre adni a kalapjukat, a napernyőjüket és mindent, ami napfény ellen megvédheti az elöl ülő embereket. A Katlanra amúgy is jellemző a családias légkör, de most igazán azt éreztem, hogy vigyázunk egymásra, hogy egy falkához tartozunk és civilizált, érzékeny, nyitott emberek vagyunk. A Beremendi Kovácsműhelyben lett vége az utolsó előadásnak, ahol körülbelül négyszáz nézővel együtt ünnepeltük ezt az élményt. Nyálasan hangzik, de ilyenkor érzem azt, hogy jó, hogy ezt a szakmát csinálom! Ilyenkor érzem a valós, kézzelfogható értelmét annak, amit csinálok. A tantermi előadások utáni beszélgetéseken szoktam hasonlót érezni, hogy hozzátettem valami fontosat a társadalomhoz és a kultúrához. Ezeket a pillanatokat tartom felemelőnek.

Mi a volt a legkiemelkedőbb társulati pillanatod?

A közelmúltban volt néhány olyan társulati beszélgetés, ami elérte azt az őszinteségi szintet, amit korábban is érdemes lett volna. Gyakran beleestünk abba a hibába, hogy mivel nagyon szeretjük egymást, soha nem akartuk egymást megbántani. A két fiú és mi színészek is sokszor alkalmaztuk ezt a stratégiát, ami nem jó. Amikor kiborult a bili, akkor voltak először igazán éles szóváltások, ami szerintem egy kicsit késő bánat, eb gondolat. Ezek lehetnének felemelő, de mégis inkább fontos pillanatok. A karácsonyi összejöveteleink felemelőek. Bár most a legutóbbin a srácok már nem voltak jóban. A sors fintora, hogy Petya Bencét húzta az ajándékozáson. Egy olyan könyvet készített neki, ami a k2 gyerekkorától a haláláig áttekinti a társulat történetét. Ahogy köszönetképpen átadta ezt az összegzést, és ahogy aztán megölelték egymást, az sokunkat megérintett, de közben én el is szomorodtam, mert azt gondoltam, hogy „srácok, ezt még nem kéne veszni hagyni!” Aztán pár nap után felismertem, hogy bár ennek a gesztusnak őszinte volt a mélye, csak valami régről megmaradt szeretet és tisztelet csillant fel, és ez a kapcsolat nem tud újból helyreállni. Soha nem gondoltam volna, hogy a „nagyokhoz” hasonlóan, ahogyan Ascher Tamás és Vidnyánszky Attilla nem képesek leülni egy asztalhoz normálisan beszélgetni, úgy ők ketten sem tudják többé megtalálni a közös hangot. A karácsonykor történt felemelő pillanatnak most más íze van a számban, de az elmúlt tizenkét év fontos és jó pillanatait nem írja felül bennem ez a vég. 

Mi volt a legkínosabb színpadi pillanatod?

Megmondom őszintén, hogy kínos színpadi pillanatra nem emlékszem. A színpadi hibáknak és tévesztéseknek sokkal inkább a humora, mint a kínossága maradt meg bennem. Kínos társulati pillanatot viszont tudok mondani. A K2 és a Táp Színház koprodukciójához köthető. Pont abban az időben sokat lógtam a Táppal, többször Minden Rossz Varietéztem, amit nagyon élveztem és rengeteget tanultam belőle. Ugyanakkor elfogadtam, hogy sokaknak ezt se nézni, se csinálni nem jó. A próbák alatt fokozatosan derült ki, hogy a társulatunkból sokan nem érzik jól magukat ebben a közös munkában és gyűlni kezdett a kimondatlan feszültség. Ez ahhoz a döntéshez vezetett, hogy mindannyian szálljunk ki. Nekem ez nem esett jól. Bár jeleztem, hogy nem jó szívvel lépek ki, de megértettem, hogy fontos, hogy egy emberként, kiállva egymásért döntsünk. Aztán ezt Vajdai Vilivel meg is beszéltem és nem maradt feszkó köztünk. 

Melyik volt a legfontosabb alakításod?

A Züfec című előadásunkban szereplő Foma Sztrizs nevű fiatal rendező karaktere jut eszembe először. Ez egy nagyon meghatározó előadásunk, sokan innen ismertek meg minket és ezzel is fogjuk zárni a társulat életét. A szövegen kívül nem volt semmilyen jellemzés írva a szerephez, de a srácoknak volt egy nagyon konkrét elképzelésük a megformálásról. Ők úgy látták, hogy Zsótér Sándor gesztusai és nyelvjárása jól állna ennek a figurának. A szöveget olvasva nekem ez nem következett a Foma Sztrizs alakjából és mivel életemben nem dolgoztam Zsótérral, fingom nem volt, hogy hogyan ábrázoljam. Mondtam is a srácoknak, hogy ezzel az instrukcióval nagyon nagy görcsöt raktak belém. Kínkeservesen küzdelmes volt a próbafolyamat ezen része. Amikor olyan jelenetek jöttek, amiben Foma Sztrizs-t játszottam, alig vártam, hogy túlessünk rajta. Bence és Petya hosszan próbáltak segíteni, de valójában nem tudtak. Aztán egyszer csak helyrebillent a dolog. Egyre jobban megértettem, hogy mit akarnak és az ő elképzeléseik is egyre jobban közelítettek ahhoz, ami belőlem fakadt.  Zsótér Sándor habitusából valamit megőrizve, de egy önálló karakter született.  Azért ez a szerep jutott eszembe, mert igazán nagy gondba kerültem vele, de a végeredményt győzelemként éltem meg és az előadás fontos részévé tudott válni. 

Mi volt a legnagyobb kudarcod?

A tavalyi évadban bemutatott HAMLET című tantermi előadásunk jut eszembe, ahol érzek némi adósságot. Többször megfogalmaztam Bencének és Petyának, hogy szeretném, ha megkínálnának egy nagyobb felelősséggel járó szereppel és akkor jött ez a Hamlet. A próbafolyamattal párhuzamosan a magánéletemben nagy változások történtek, ami miatt sokszor máshol jártam fejben.  Olyan is volt, hogy a drámai helyzet annyira stimmelt az életemre, hogy zavarba ejtett és emiatt eltartottam magamtól a szituációt. A másik problémám az volt, hogy az előadás nyelvezete a felnőtt és a tantermi színház között maradt. A rendezésnek sok olyan eleme van, ami a tantermi formát segíti, miközben nekem egy klasszikus színházi térbe való Hamletet kellett megjelenítenem, ami nem segítette azt a játékosságot, amit a korábbi tantermi előadásokban éreztem. Amikor ezt a darabot játsszuk, még mindig vannak pontok, amikor elvesztem a fonalat és nem tudok a szerepíven belül egységeket összekötni. Ilyenkor a színészi technikásság felé nyúlok, mert azt érzem, hogy nem tudok másba kapaszkodni. Reggel kilenckor szinte lehetetlen megölni Poloniust és zokogva hibáztatni az anyádat, mert a diákok nem tudják befogadni. Azóta áthangoltam a figurát és a mélységet nem lespórolva a főszereplő dilemmáját szeretném elsősorban felmutatni. Hiteles alakítást nyújtani a cél, de annál fontosabbnak érzem, hogy megértessük a diákokkal azokat a kérdéseket, amikkel foglalkozunk az előadás kapcsán. 

Mi az, ami a K2-ből hiányozni fog?

Remélem, hogy semmi. Sok színház működésébe sikerült betekintést nyernem, azon belül is sok műfajban kipróbálhattam magam, de sehol nem éreztem azt, hogy tényleg ilyen kézzelfogható hatása és lenyomata lenne annak, amit csinálunk. Más produkciókban soha nem értem el azt az érzést, hogy valami jót és fontosat tettem.  Ez nagyon hiányozna, ha nem lenne. Petya nélkül folytatjuk. 

Mi az, ami nem?

Ne akarjuk megvédeni egymást az őszinteségtől. Legyünk egymással őszinték, de korrektek! Ne tartsuk magunkban a problémát. Merjünk kommunikálni, mert lehet! 

Van olyan, amit másképpen csinálnál?

Időnként megtörtént, hogy kollégáim úgy vicceltek velem akár civilben, akár jelenetben, akár a kettő furcsa ötvözetében: próbáról kifelé tartva, de még nem teljesen a valóságban, hogy az nem esett jól nekem. Ilyenkor jeleznem kellett volna azt, hogy nekem ez nem volt oké és beszéljünk róla. Alkalmaztuk ezt a módszert, de van benne hova fejlődni. 

A munkamegosztás és szellemi termék aránytalansága, amit Petya utólag számonkért Bencén, az nagyon meglepett. Arcul csapott a kiderült probléma mélysége és hogy ők ketten mennyire mást érzékeltek. Én úgy láttam, hogy egyik irányban sem billent a mérleg nyelve. Döbbenetes volt azt látni, hogy két ilyen szellemiségű, érzékeny, intelligens, istenadta tehetségű fiatalember nem tud kommunikálni egymással. Az is döbbenetes volt, hogy ennyi időn át nem vettük észre a konfliktust, vagy hogy ennyire jól tudták leplezni. 

Szerinted mi az oka a megszűnésnek?

Nagyon nehéz lecsupaszítani a választ. Talán a sok ki nem mondott gondolat. Persze messze nem arról van szó, hogy soha semmit nem mondtunk el egymásnak. Sokkal több időt töltöttem velük és sokkal jobban ismerem őket, mint a saját családomat. Az igazán mély és tartalmas beszélgetések az életemben mind jelenlegi, vagy volt k2-ős tagokhoz köthetőek. Ha valami nagy baj ér, akkor őket hívom fel először. De még így is következetesebbnek kellett volna lennünk. Nem is gondoltuk, hogy ez mennyire fontos. Senki nem merte ezt a törékeny harmóniát kipukkasztani, vagy hát ki tudja mennyire volt az? Mindenestre harmóniának tűnt. 

Ami biztos, hogy Petya így nem akart tovább a társulatban részt venni, másra volt már szüksége. 

Hogy látod a jövőt?

Lassan négy éve, mióta elkezdtem a Madách Színházban dolgozni, megtaláltam egy jó szakmai egyensúlyt. A k2-ős munkák kielégítik a szakmai és elhívatás érzetemet, a Madách Színházi produkciók meg a rengeteg új tapasztalaton túl anyagi biztonságot nyújtanak. Sok szempontból könnyebb úgy dolgozni, hogy van öltöző, öltöztető, műszak, mert így az ember csak a színészi feladataira tud koncentrálni és nem kell a havonta egyszer játszott független színházi előadásra reggeltől felújító próbát csinálni, a díszletet beépíteni, aztán meg lebontani. A Madách Színházban fix társulat fenntartása helyett megbízásos alapon alkalmazzák a művészeket és a szerepeimet kettőzve játszom, így a két munkahely egyeztetési szempontból is megfér egymás mellett. Mivel soha nem volt bennem olyan késztetés, hogy más társulat tagja legyek, ez egy szuper egyensúly az életemben. Én ebben nagyon jól érzem magam és remélem, hogy továbbra is így folytathatom.  

Az előtted megkérdezett kollégád, Rózsa Krisztián kérdése: Hogy tehetted ezt velem!?

Halk lomb, alig érzed, lendül. 

Milyen kérdést teszel fel az utánad következő Formán Bálintnak?

Mire számítottál, amikor a k2 csapatához csatlakoztál és ahhoz képest mit kaptál? Mézeskalács házikó voltunk, ahova besétáltál és meg akart sütni a vasorrú bába, vagy pont fordítva?

Szerző: Kurta Niké