Józsa BettinaKováts AdélGyabronka JózsefTrafóSzinetár Miklós
  • facebook
  • instagram
  • 2021. december 4., szombat
    banner_bigBanner3

    “Ne rettegjen senki a nézőtéren” – Interjú Rab-Kuti Alexandrával

    2021. június 21., hétfő 10:57

    Június 28-29. között ismét egy est-sorozat keretében mutatkoznak be az L1 Egyesület művészei, idén online formában, az L1-est(ek)-en. A szervezők bővítik az előadók körét, 2021-ben az NKA Imre Zoltán Program fiatal és pályakezdő alkotóinak produkciói is bemutatásra kerülnek.

    Szasza 27 éves, az L1 Egyesület rezidense. Nincsen névjegykártyája, de ha csináltatna, többfélére is szüksége lenne. Az egyiken az állna, hogy pszichológus, a másikon pedig az, hogy szabadúszó táncművész. Az utóbbit nem szereti kimondani, mert úgy gondolja, nem minden pontjában felel meg a táncművész kritériumainak.    

    – Milyen szempontnak kellene még megfelelned ahhoz, hogy táncművésznek mondd magad? 

    – Nagyon sok éve, gyakorlatilag ötéves korom óra táncolok, ilyen szempontból megfelelek. Viszont kevés alkalommal tudtam megmutatni magam a sok tanulás miatt. Az biztos, hogy ameddig tudok, én táncolni akarok, de mivel nálam egyelőre még hiányzik a rendszeresség, és nem is ebből akarok megélni, vannak kétségeim. Szerintem egy folyamatosan alkotó és bizonyító táncosról bátrabban állítható, hogy táncművész. 

    – A megélhetés szempontjából inkább vagy pszichológus?

    – Igen. Vagyis még az se, mert tavaly fejeztem be a mesterképzésemet, és még elég friss a pszichológus diplomám. Egyelőre nem ebből élek, hanem Budaörsön vagyok családsegítő.

    – Mindkét pálya nagyon szép, de egyik sem kíván egész embert?

    – Dehogynem. Éppen ez az én legfőbb gondom. Hol az egyikre fókuszálok jobban, hol a másikra. Ha választanom kellene, és elég bátor lennék, akkor azt mondanám, holnaptól csak táncolok

    – Pszichológusként kinek mernéd ajánlani, hogy kortárstáncosi ambíciókat dédelgessen? A tehetség mellett milyen tulajdonságok kellenek hozzá? Egyáltalán fontos-e a tehetség? 

    – Táncosként szeretnék erre válaszolni. Én bárkinek ajánlanám, hiszen az önismereten túl a test megismerése is nagyon hasznos akár a táncteremben, akár az életben. Úgy gondolom, hogy a kortárstánc azért izgalmas, mert minden ember a saját képességeinek megfelelően mozog, ezért mindenkiben ott rejlik a szépség és a játékosság. Egy biztos, hogy a kitartás fontos tényező a folyamat során, tehetség ide vagy oda. 

    – A tánc iránti kötődésednek volt abban valamilyen szerepe, hogy például nem atomfizikus, hanem pszichológus akartál lenni? 

    – Persze, bár nem ez volt a cél. Pécsett az alapképzés után szociálpszichológiát tanultam, mert nagyon érdekel a csoportok dinamikája, az ezzel kapcsolatos gondolkodásmód. Nagyon izgalmas, hogyan létezik az egyén egy csoporton belül. Talán az is szempontom volt, hogy ennek a tudásnak az alkotói folyamatban, a tánc terén is hasznát fogom venni.

    – Kisgyerekként máris a kortárstánc érdekelt?

    – Pici koromtól sokáig csak hiphopoztam meg breakeltem és modern táncoltam. Komoly képzésre tizenévesen kezdtem járni a Budapest Kortárstánc Szakközépiskolára Angelus Ivánhoz. Ez már a kortárstánc volt, amelyet valójában nála szerettem meg. Korábban nem is láttam ebben a műfajban élő előadást, csak a youtube csatornán nézegettem a sok akrobatikus mozgást. A felvételin, ahol először kellett improvizálnom, mintha egy új világot ismertem volna meg, ami egyből beszippantott. Már a képzés során alkotni kezdtünk, negyedévente volt saját kis produkciónk, amelyet egymásnak mutattunk be. Az iskolának évi két előadása volt a Trafóban, ami megmutatkozási lehetőséget teremtett számunkra. Salzburgban – Salzburg Experimental Academy of Dance – is voltam tanulni.

    Ott volt egy húsz perc körüli előadásom, ami a mai napig közel áll a szívemhez. Az a címe magyarra fordítva, hogy „Virág és grillcsirke”.

    – Nem sablonos cím. Itt mi volt az ihlet? 

    – Semmi. Kiléptünk az iskolából és az egyik osztálytársam váratlanul ráugrott a másikra, majd elkezdtek improvizálni. Itt ugrott be nekem az ötlet, hogy milyen lenne egy olyan duett, amelyben a táncosok a színrelépés előtt még azt se tudják, hogy együtt fognak szerepelni. Természetesen külön-külön próbáltam velük, de csak az előadás előtt pár nappal mondtam meg, hogy élesben együtt lesznek. Tudtam, mely pontokon, időpillanatokban fognak találkozni a darabban, de ez csak a fejemben volt meg, egyszer se próbáltuk össze. Én magam is kíváncsi voltam. Az érdekelt, hogy a nézők milyen jelentést társítanak az előadáshoz úgy, hogy ahhoz tudatosan nem adtam kapaszkodót, csak egy-egy összecsengést a két táncos között.

    – Otthonról melyik irányba noszogattak? Művészi ambíciók vagy biztos megélhetés?

    – Önállóságra nevelődtem, soha nem éreztem szülői nyomást, hogy mikor mit csináljak. Különösen édesapám támogatott abban, hogy azt tegyem, amit szeretek. Mentem a saját fejem után, ezért is jöttem fel Pécsről Pestre, aztán Salzburgba, ahol rájöttem, hogy kellene valami pénzkereső foglalkozás is, de ahhoz, hogy jelentkezzek pszichológiát tanulni, előbb kimentem egy évre Angliába pénzt keresni… ezek mind-mind önálló döntések voltak. Az egyetem előtt mondjuk nem gondoltam át teljesen, hogy hány év tanulás kell ahhoz, hogy valaki valóban pszichológussá váljon és mennyire nehéz lesz alkotni meg tanulni párhuzamosan. De azért megoldom. 

    – A nézőkről mi a véleményed? 

    – Olyan nézőt, aki nem jár kortárstánc előadásokra, nem könnyű egy „nehéz” produkcióval megnyerni. Fontosnak érzem, mint alkotó, hogy ne rettegjen senki a nézőtéren attól, mi fog vele történni két perc múlva. Így, ha olyan helyzetet teremtek, ami nehezen befogadható, azt jelzem az előadás előtt. A férjem színházi-szakmai tapasztalatával gyakran elmeséli nekem, hogy ő mit lát egy-egy kortárstáncban. Ez nekem nagyon nagy segítség, mert a táncos szakmabeliek nehezen tudnak elvonatkoztatni, ők inkább szakmai véleményt fognak mondani.

    – Táncosként vagy nézőként vagy bátrabb?

    – Táncosként elfogadom, hogy ha egy jelenetet csak a meztelenség eszközeivel lehet megoldani, akkor az vállalható. Viszont érdekes, hogy az L1 Egyesület  „Táncest sorozat – meztelen nézőkkel” sorozat előadásaira civilként nem mernék bemenni. Táncosként igen, nézőként nem. Utóbbi minőségben talán félnék. Akkor is, ha tudom, hogy nincsen rá semmi okom. De voltam bátor is. Nézőként nagyon sokszor úgy mentem kortárstánc előadást nézni, hogy el se olvastam, milyen szöveggel ajánlják az alkotói, hogy ne befolyásoljanak. Inkább arra voltam kíváncsi, magamtól mit viszek haza belőle. Életem legundorítóbb előadását Salzburgban láttam, és bár szörnyű volt végignézni, sok olyan kérdés felmerült ott bennem, ami azóta is foglalkoztat és nem találtam rá igazán jó választ. 

    – Hogyan lettél az L1 Egyesület rezidense?

    – Ebben a szakmában mindenki ismer mindenkit, ha nem is személyesen, de színpadról vagy névről biztosan. Régóta figyeltem az L1-et, az is gyakran megfordult a fejemben, milyen klassz lehetőségeket kapnak ott a rezidensek, lehetőséget támogatásra, megmutatkozni, közösséghez tartozni. De az utóbbi évek több tanulással és kevesebb tánccal teltek és én folyton halogattam. Tavaly éreztem azt, hogy a hullámzó életemnek most azon a szakaszán vagyok, ahol egyre jobban hiányzik az alkotás. Kell az előrelépéshez, a lelki egészségemhez. Azt már régen tudtam magamról, hogy jobban funkcionálok, ha egy közösség részének érezhetem magam, és vannak rendszeres találkozások, rutinok, határidők. Ilyenkor összeszedettebb vagyok. A szóló előadásomat 2018-ban mutattam be az NKA Imre Zoltán Program keretein belül, Ladjánszki Márta pedig eltervezte, hogy az L1 teret ad egy-egy ilyen előadásnak. Amikor az én darabomat is felkérte, nagyon örültem, hiszen minden összecsengett, januártól rezidens lehettem.

    Rezidensként egy új előadáson kezdtem el dolgozni, de a korlátozások miatt azokat a próbákat egyelőre felfüggesztettük. A szólómat, ami a traumáról és annak feldolgozásról szól, fel kell újítani, hiszen akkor mást jelentett számomra a darab, mint most. Újdonság, hogy az előadás felújított változatát Koncz Judit táncolja helyettem, élő énekkel pedig Mekis Flóra fogja őt támogatni.

    Szerző: – odorik –

    Mi az ún. Imre Zoltán Program?

    2017 elején került először kiírásra az NKA Imre Zoltán Program Ideiglenes Kollégiumának első felhívása kifejezetten pályakezdő táncművészek, előadóművészek, alkotók számára. A program célja lehetőséget biztosítani az ifjú művészeknek a bemutatkozáshoz és segíteni a pályakezdésüket.

    Fotó: Syproca Whandal_L1 Egyesület

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2021 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram
  • nka