Néder Panni Németországban élő rendező többször nyilatkozott már arról, mennyi tanulsággal jártak az SZFE-n töltött évek és hogy mennyi fájdalmas emlék köti az egyetemhez. Most azonban arról írt, hogy mennyi örömöt köszönhet az ott töltött éveknek és hogy elítéli azt a szisztematikus gyilkosságot, ami zajlik.

Soha nem titkoltam, hogy vegyes érzelmekkel viszonyulok az SZFÉ-n töltött összesen hét évemhez — pont ezért nem is raktam ki eddig semmit az egyetemet elkaszáló, gyomorforgató politikai hadművelet kapcsán.

Bármennyire is elítéltem – mint ahogy a többi szisztematikus gyilkosságot a Népszabadság, CEU, Index (mennyire fáj ezeket felsorolni) esetében -, mégis nehéz volt kiállni a hely mellett, ahol annyi fájdalmat és rendszerszintű problémát is tapasztaltam. Azt gondoltam, a személyes élmények miatt inkább hátralépek, habár – félreértés ne essék – a kezdetektől rettenetesnek tartottam, hogy egy gyors, diktatórikus tollvonás eredményeképp papíron alapítványi kézbe, a gyakorlatban Vidnyánszky Attila és a kormány teljes fennhatósága alá kerül az intézmény. 

Amikor tegnap olvastam, hogy a diákok aug. 31. éjfél után rögtön elfoglalták és körbebarikádozták a Vas utcai épületet, valamint nem engedik be a szeptember 1-én trónra lépő új vezetőséget, megmozdult bennem valami más. Valami a saját, volt diákságomból és az összetartás erejéből. A legjobb barátaimat, fontos munkatársakat, remek találkozásokat, az első berlini lépéseket, sőt a szerelmemet is az egyetemnek köszönhetem. Nem tudom sokakhoz hasonlóan azt írni, hogy életem legjobb éveit töltöttem ott, mert ez egyszerűen nem igaz. (Mondjuk egyelőre más korszakra sem tudom azt mondani, hogy életem legszebb évei – majd talán később, miután a maradék pár sárkány fejét levágtam és békében, jó társaságban megöregedtem egy koronavírus- és klímakatasztrófamentes óceánparton, de ez más tészta.) 

Bár a mai, kettéosztott Magyarországon a társadalmi-politikai színteret tekintve – oldaltól függetlenül – általában az egyoldalú érvelés dívik a felnőtt, felelősségteljes, nyitott, komplex gondolkodás és kérdésfelvetések helyett, semmi nem fekete és fehér. Az élet sem az. Hazugságnak tartanám eltagadni, hogy hányunk élte meg küzdelmesnek az ott töltött éveket, mint ahogy az is hazugság lenne, hogy nem kötődnek oda felemelő, szeretetteli, inspiráló, események, vagy olyan próbafolyamatok, ahol annyit röhögtünk, hogy minden nap begörcsölt az állkapcsunk. A komplexitás sokszor nehéz – válogatni kell, mint Hamupipőke a lencsét, hogy ne az egyoldalúságnál lyukadjunk ki. 

Számos felejthetetlen élmény ért, az biztos. És ezek is formáltak azzá, aki vagyok – azt a valakit pedig szeretem, minden varasodó sebével-hegével és örömével együtt. Az elszánt, tetterős, összekapaszkodó, szomorú és bátor fiatalokat nézve összeszorult a szívem: basszameg, ez annyira igazságtalan veletek szemben. Ti ártatlanok vagytok. A tanáraitok sorra mondanak fel, mi mást is tehetnének? Ott maradtok egyedül, az új kiskirály fületekbe ólmot öntene, hallgatókból kussolókká, betapasztott szájú marionettbábukká formálna titeket, mint ahogy a nagykirály tenné az egész országgal. Ezt nem lehet hagyni. A „komplex kaptam-jót-és-rosszat-is” és a „marionettpokol” egészen különböző kategóriák. Itt az autonómia a kérdés. Tartsatok ki. 

Éjjel láttam Molnár Áron – akinek a barátságát és a közös munkáinkat szintén az egyetemnek köszönhetem – legújabb videóját, és ahogy a kamerával együtt repültem az üres termeken, a büfén és az Ódry Színpadon át, összeszorult a szívem. És itt esett le, hogy minden régi fájdalom mellett mennyire tudok örülni, hogy oda jártam, és mennyire fontosak számomra az emberek – néhány meghatározó tanár, és egykori diáktársaim, akiket ott megismerhettem. Vagy akár azok, akikkel csak később találkoztunk, aztán kiderült, hogy közös az alom. Lehet szeretni-szidni, mint bármely hús-vér családot, de közös a nyelvünk, közösek a gyökereink. Vidnyánszky Attila feltételezéseim, valamint deklarációi szerint cementet öntene az alomba, üvegszilánkokkal szórná tele, aztán szögesdróttal vonná körül az önkényesen elfoglalt területet. 

Nézem az ismerőseim posztjait is, akik matracot-maszkot-fertőtlenítőszert-sátrat-rizottót-teát szállítanak a hősies egyetemfoglalóknak, és nagyon szívesen ott lennék velük-veletek. Olvasók, segítsetek az egyetemistáknak, hogy minél tovább bírják!

Ti pedig ne hagyjátok. Tartsatok ki.

Néder Panni