Flórával nehéz volt időpontot egyeztetni, viszont amikor végre sikerült, nagyon tartalmas beszélgetést folytattunk családról; szülőségről, mint inspirációról; a táncművészek helyzetéről 30 felett; és arról is, vajon miért nem érdekli az embereket az, aki csendben ül. Kovács Emese interjúja.

– Nagyon elfoglalt vagy, mesélj kicsit, mi minden között osztod meg az időd mostanában, milyen szerepek, feladatok vesznek körül?

Az év eleje a jövő-tervezéssel és a pályázatírással telt, és rengeteg egyeztetéssel. Volt, hogy emailezéssel telt az egész napom. Nem mindig könnyű túllépni azon, hogy ezt a napot is végigdolgoztam, de nem kapok érte fizetést. És mivel minden projekttervem több emberes, nagyon nehéz közös időpontokat találni. Van, amit már el is kellett engednem, vagy későbbre kellett halasztanom.

– Mi az, ami mégis lesz, úgy néz ki?

Biztos, hogy lesz idén egy táncfilm. Na például ez egy nagyon sok embert mozgató projekt [nevet]. De legalább a felelősség és a feladatok is jobban megoszlanak. A ‘Köszönjük, Magyarország!’ program keretében március, április, május folyamán kisebb performanszokat adok elő, illetve workshopot tartok. A harmadik pedig egy hosszútávú projekttervem, aminek egyik kis állomása lesz látható az L1-est(ek) IZP módra áprilisi alkalmán. Az otthon emlékezete eredetileg több szereplős, most egy játékkal és csoportos beszélgetéssel kiegészülő szóló verzió fog megvalósulni.

– Az otthon emlékezete projekt kapcsolódik a család témába, amit kutatsz, ugye?

Igen, a kutatás az Egy az egyben-nel kezdődött, ahol az életre tekintettünk rá Ádámmal (Horváth Ádám Márton, L1-tag), általánosabban, és mint individuális lények is. Ebből következett, hogy a családra, mint folyton változó egységre, az anyára, mint folyton változó rétegelt szerepre tekintenék rá most, szintén az idő síkjában. Rengeteg ötletünk, kép és szövegfoszlányunk van már. Azt sem akarom feltétlenül leszögezni, hogy ebből táncszínházi darab kell, hogy szülessen a végén. El akarom engedni a nyomást, hogy nekem mindig nagyformátumú előadást kell alkotnom. Egyesével fogok találkozni az alkotótársakkal, ez könnyebben megvalósítható.

– Kik az alkotótársaid?

Herold Eszter, Syporca Whandal, Simányi Zsuzsanna, mint alkotó-előadók, Nagy Csilla a mentor, Horváth Ádám Márton a zeneszerző.

– Sok az L1-közeli ember… Ezek szerint az L1 Egyesület neked az alkotótársak megtalálásában is működik?

Mindig célom, hogy megtaláljam, ki az az egyesületből, akit érdekelhet az adott téma. Jól érzem magam az L1-ben, a lehetőségeket nézem benne, figyelek arra, hogy mi az, amiben általuk tudok profitálni, és ugyanez visszafelé is, ők hogyan tudnak belőlem.

– Úgy hallottam, egy interjúkötettel pályáztál a SÍN-es RÉS felhívására. Ezzel még vannak további terveid? Célod az interjúkkal az is, hogy a táncosokról, koreográfusokról többet halljanak a szakmán kívül is?

Egyrészt az interjúzás bele van ágyazva Az otthon emlékezete projektbe, ott valószínűleg férfiakat és nagymamákat is megkérdezek majd arról, hogy a gyereknevelés melyik fázisában milyen volt a viszonyuk a művészetükhöz. Hiszem, hogy nem csak a kisgyerekes időszakban aktuális ez a téma, ugyanis, később is teljesen átjárja az életet, állandó inspirációt nyújt. Másrészt úgy érzékelem, táncosokkkal, koreográfusokkal akkor készül interjú, ha beválasztódnak egy nagyobb pályázati struktúrába, mint például a Staféta. A háttérben csendben lévőket nem kérdezi senki, pedig lehet, hogy pont az állítana tükröt a struktúra elé, hogy akik csendben ülnek, miért ülnek csendben. Lehet, hogy tele lennének ötletekkel, csak valahogy nem találja megbe őket a pályázat, vagy ők a pályázatot.

– A közösségi médián mennyire vagy jelen egyébként, mennyire használod tudatosan?

Szeretem használni, még ha látom is mindennek a gusztustalanságát. Volt szerencsém  egy NKA IZP által támogatott konferencián részt venni ezzel kapcsolatban, ahol elhangzott, hogy az insta ma már alap. Akkor rávettem magam és csináltam egy oldalt. Nem szeretek tudatában lenni annak, hogy ez mennyire számít, inkább úgy tekintek rá, mint egy albumra, a munkáim, az emlékeim albumára.

– Úgy tudom tanítasz is az alkotás mellett. Hogy egészíti ki egymást a kettő, át tudsz egyikből a másikba emelni valamit?

Egy belvárosi tánciskolában balettet, nagyobbacskáknak moderntánc alapokat tanítok. Ez az az iskola, ahol én is felnőttem tinédzserként, 20 éves kapcsolatom van a kollégákkal, családias a környezet. Nagyjából különválasztom a tanítást az alkotástól, de régebben a koreográfusi folyamataimat kipróbáltam a gyerekekkel is. Felnőttként kezeltem őket ilyenkor, és bár nem mindig működtek a felnőtt gyakorlatok, általában megugrották ezt a szakadékot, és izgalmas megoldások születtek.

– Mit gondolsz a tánc, a művészet szerepéről a mostani, terhelt időkben?

Amióta élek, minden nap gondolkodom azon, hogy vajon mi értelme van a kortárstáncnak, annak, amit csinálok. Úgy gondolom, ha az ember eltávolodik képzeletben a Földtől, akkor semmi, ha viszont leereszkedik a kultúrák szintjére, akkor rájön, hogy mindig volt hagyománykövető művészet, megújító, folyamatosan alakuló is. Emberi ösztön és igény az, hogy művészet létezzen, és a tánc csak az egyik formája ennek.

– Volt már olyan amikor úgy érezted, feladod, nem csinálod tovább?

Feladni soha nem akartam, de kevésbé a fókuszba helyezni igen, és általában ezek az elvonulós időszakok gyümölcsözőek is voltak számomra. Én a hosszabb alkotó-folyamatokban is szünetekkel dolgozok. Ez az egész szakmai életemet is jellemzi: néha elcsendesedek és „csak” élek, majd elkezdek vágyni rá, hogy valami megszülessen, és következik egy intenzívebb időszak. 

– Az anyasággal könnyű számodra összeegyeztetni az alkotói létet?

Dehogy könnyű, még ha kívülről sokaknak így is tűnik [nevet]. Megtisztelő, de nem, nagyon nehéz. Ahogy a kislányom növekszik, úgy egyre könnyebb a helyzet, de mindig van egy-két bizonytalan tényező, például folyik-e éppen az orra. Nagy logisztikát igényel ez, szerencsére a férjem sokat segít.

– Miből szoktál inspirálódni, hogyan indul meg nálad egy alkotói folyamat?

Valamiről szeretnék beszélni, és az adott témához sokat olvasok. Illetve vannak a nem publikus jegyzeteim, a rajzaim [nevet]. Nagyon csúnyán rajzolok, viccesek a pálcika-emberkéim, de az elképzelt képeket mindig lerajzolom, így jegyzetelek. Aztán megpróbálom létrehozni a képek eszközeit, majd az adott képpel dolgozni a próbateremben.

– Mesélj nekem kicsit arról, hogy mit gondolsz a magyar tánc struktúráról, a lehetőségekről, a tendenciákról!

Nem tudok objektíven nyilatkozni, mert 2013-ban kimentem külföldre 4,5 évre (Hollandiába, majd Belgiumba), utána terhes lettem, jött a kisbabás időszak, majd a covid. Régen mindenkiről tudtam, hogy kivel dolgozik, mindent megnéztem, most nagyon limitált az idő, amit erre tudok szánni. Szerintem fiatal alkotókként jobb helyzetben vagyunk most, ugyanakkor azt is érzem, hogy ez egy olyan szakma, ami teljes embert kíván, viszont teljes fizetést nem ajánl. Ez igencsak elkeserít, így már 30 felett járva. Örök kérdés, hogy hogy lehet családilag, munkailag összeegyeztetni a dolgokat. Nem tehetem már meg, hogy napi 14 órát nem vagyok otthon, amit 20 évesen megtehettem. Van egy-két olyan ország, ahol létezik a művész státusz, Belgiumban, Franciaországban például. Vajon itthon miért nincs? Azt látjuk, hogy 40-es, 50-es éveikre kikopnak az emberek a táncszakmából. Nem azért, mert nincs több művészeti ötletük, hanem úgy gondolom azért, mert hosszú távon nem fenntartható ez a létezésmód. Ettől függetlenül én is kiélvezem a struktúra előnyeit, lehetőségeit, jó pár dolgot nyertem az elmúlt években. De nem ebből élek, hanem egy bonyolult mátrix szerint, amibe beletartozik a tanítás és a férjem is.

– Vágysz arra, hogy még alkalmazott táncosként is dolgozz, ne csak alkotóként?

Nagyon! Ezen sokat gondolkodtam, hogy vajon miért nem jön ez nekem össze. Vágyom erre a „kényelemre”, amikor csak egy projekt része vagyok. Én sem vagyok kifogyhatatlan kút, mással dolgozni pedig nagy impulzus, felér egy workshoppal. Most Mártával kezdtem együttműködni táncosként, és nagyobb harmóniát érzek magamban.

A beszélgetést Kovács Emese (L1-tag) készítette az L1-est(ek) IZP módra eseménysorozat kapcsán, ami az EMMI és az NKA IZP Ideiglenes Kollégium anyagi támogatásával valósul meg.

L1-est(ek) IZP módra

2022.04.13 – 14. 18.00 Bakelit MAC

2022.05.20 – 21. 19.00 Jurányi Ház