2010-ben a Bárka Színházban mutatták be Háy János Nehéz című drámáját Bérczes László rendezésében. 2015-ben a Nemzeti Színházban volt műsoron, 2016-tól pedig a Szkéné Színház műsorán látható a Mucsi Zoltán főszereplésével készült előadás. Most eljött a búcsú ideje, június 16-án 150. és egyben utolsó alkalommal látható a Háy-darab. Az előadás után közönségtalálkozót tartanak a szerző és az alkotók jelenlétében, Kovács Bálint, író, kritikus vezetésével.
„S nem mondta, hogy megérdemelte, hanem zokogott akkor is, azon a novemberi reggelen, mikor a férfit a ház és a kocsma között, de inkább a házhoz közelebb, találták olyan hidegen, mint a járdakő.” (részlet a dráma alapját képező novellából)
Mucsi a darabban nyújtott alakításáért megkapta a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat mind a Pécsi Országos Színházi Találkozón, mind a Színikritikusok díjátadóján, míg ez utóbbin Lázár Kati a legjobb epizódszereplő lett.
Az Anya szerepében 2021 óta Bajcsay Mária látható.
A darabot eredetileg is Mucsi Zoltánnak és Bérczes Lászlónak ajánlotta Háy János, nekik küldte a „karácsonyfa alá” 2009 decemberében a Nehéz súlyos, gyönyörű szövegét.
„…hogy hogyan is kéne élni. Élnünk. Ezt kérdezi Háy. Kérdezi. Nem mondja. Mert nem tudja. Mi sem tudjuk, mi is csak kérdezzük. Hogy hol basszuk el. Ha egyáltalán. Mert hiszen csak élünk. És abba ugye bele szoktunk halni. Mások legalábbis. Ezidáig mások. Mi is megyünk persze arrafelé, merthogy nekünk is benne van ez a pakliban. De még nem ez a lap következik. És hogy ne ez következzék, mentjük át magunkat a holnapba, a holnapokba. Szerelemmel, melóval, alkohollal, apró hazugságokkal, öncsalásokkal. Mindannyian így. Felbukkantunk, szépek és ártatlanok voltunk, és mondták rólunk: ebből a gyerekből lesz valami. Aztán lett, meg nem lett. De mi is az a valami? És mi a nem valami? Már nem vagyunk olyan szépek és ártatlanok, de megyünk előre. Ami merre is van. Például a híd felé, hogy a korlátján átfordulva miénk legyen a zuhanás. A zuhanás káprázata a faleveleken megcsillanó fényfoltokkal, és a megérkezés a hideg kövekre, a földre. A vége. A pakliból a mi lapunk…
Talán nem is elbaszás ez, hanem maga az élet, ami nehéz. „Nehéz volt. Neki is nehéz volt, hogy visszakerült oda, ahová visszakerülni nem akart. De most már könnyű.” Ezt mondja majd Valaki, aki áll a hídon, és nézi a testet a földön. Lehetett volna másként? Annak ott, a földön, a földben, nem lehetett. Ez volt az ő útja. A lap a pakliban” – nyilatkozta Bérczes László, rendező.
„…A Nehéz nagymonológja Háy egyik legszemélyesebbre szimulált, súlyos szavú, nyomasztó erejű szövege, egy gátlástalan önvallomás, egy végállapotban elhangzó önleszámolás. A monológ feszültsége annál telítettebben szólal meg a színpadon, minél szuggesztívebb, felfokozottabb az önleleplezés, a gátlástalan kitárulkozás szemérmetlen személyessége és a vallomásos jelen idő. „Hogy oka van, hogy milyen lesz az ember, s nekem ez volt az oka, ami velem történt. Velem nem történhetett más, csak ami történt.” – mondja a Nehéz hőse egy szimbolikussá növekedett vámosmikolai konyhaasztalnál, szemben ülve az anyjával. És az asztal körül elfér az egész világ, a múlt, a jelen, a hétköznapi meg az univerzális, a fiatalság, meg a halál és minden más, ami egy ember életébe belefér” – fogalmazott a produkció kapcsán Radnóti Zsuzsa, dramaturg.
„Aki ismeri Háy János írásait és Bérczes László rendezéseit, az tudja, hogy itt nem író és rendező szerencsés, ámde többnyire mégiscsak véletlenszerű találkozásáról van szó, hanem egy mikrokozmoszon végzett kölcsönös munkálkodásról: két művész dolgozik a kimondás és megmutatás lehető legintenzívebb színházi formáján…Az előadáshoz készült, szokásosan pompás és gazdag műsorfüzet végén van néhány paszszus a mobilitásról, mármint a társadalmiról; vagyis arról, amiről – illetve aminek kudarcáról – a darab is szól: hogy nem olyan egyszerű fölszállni a vonatra, és falusiból fővárosivá válni…” – írta Csáki Judit a Magyar Narancsban.
„Háy darabja arról tudósít, hogyha nincs is itt a végmegsemmisülés, itt van az emberi világvége. De mégiscsak megteremt egy asszonyt, aki ezt is túléli, lehetetlenné teszi. És hozzá van egy színésznő, aki ezt lúdbőröztető hitelességgel eljátssza. És ezzel nekünk is erőt adhat. Jó példa arra, miért is érdemes színházba járni” – értékelt Bóta Gábor a Népszavában.
„…Mucsi Zoltán markáns színészete, az intellektualitásnak és az érzéki nyersességnek ez a különleges elegye teljes pompájában bontakozik ki” – vélekedett Koltai Tamás, Élet és Irodalom-ban.
„Mucsi Zoltán pontosan érti és érezteti a férfi kettős igazságát. Precíz gesztusokkal és hangsúlyokkal vezeti végig tragikus útján, egyszerre leplezi le és igazolja minden szavát. Mind piszkosabb, sárosabb az öltönye (Kárpáti Enikő jelmezei tolakodás nélkül szolgálják az előadást), de ennél fontosabb jelzés, hogy szinte a szemünk láttára fogy el ez az ember. A figura mélyebb igazságainak megmutatása közben Mucsi bravúros technikával ábrázolja a lelket hordozó test sorsát is.
Lázár Kati az anya szerepében szinte észrevétlen, mégis félelmetes erővel hallgat, apró mozdulatokkal tevékenykedik. Háttérben maradva véleményez. Amikor pedig megszólal, tárgyilagos és kegyetlen. Csak az arcán van olyan fájdalom, amilyet még nem láttam színpadon” – fogalmazott Zappe László a Népszabadságban.