A magyar színházi szcéna egyik legnagyobb mecénása. A nevével fémjelzett produkciós iroda sikertörténete egyedülálló. Olyan színházi előadások fűződnek nevéhez, mint a Hat hét, hat tánc, a Férfi és Nő, az Esőember színpadi változata vagy az Egyasszony. Egy korábbi összeállításunkkal köszöntjük Orlai Tibort, aki augusztus 21-én lett 65 éves.
Orlai Tibor pályájáról:
Orlai Tibor eredeti szakmáját tekintve közgazdászként végezett, kereskedelmi területen helyezkedett el, aztán jött egy éles váltás az életében.
A színház már fiatal korában érdekelte. Egy barátján, Honyecz Ferencen – aki akkor a Mester és tanítványai zenekar basszusgitárosa volt – keresztül ismerte meg Eszenyi Enikőt és vállalta el az E-tangó című lemezének szervezését. Ezt követően évekig dolgozott Eszenyi Enikő mellett művészeti menedzserként (olyan produkciókon, mint a Combok csókja, PingSzving, Ég és Nő között), a színésznőtől rengeteget tanult meg a szakmáról.
2005-ben, Eszenyi Enikőn keresztül megismerte Ilan Eldad izraeli rendezőt, aki a figyelmébe ajánlott egy darabot, ami akkor már nagy sikerrel futott a Broadwayn. A Hat hét, hat tánc végül akkora siker lett itthon is (Vári Évával és Kulka Jánossal több mint 250-es szériát élt meg), hogy az ebből befolyó pénzből, tapasztalatait kiaknázva, 2006-ban Orlai Tibor megalapította az Orlai Produkciós Irodát, amely egyedülálló Magyarországon.
(Forrás: Magyar Nemzet, Wikipédia)
Orlai Tiborról saját szavaival:
Elvarázsolt: Én életemben nem gondoltam arra, hogy azon kívül, hogy laikus színházba járóként élvezem az előadásokat, több közöm lesz majd valaha ahhoz a közeghez, ami annyira elvarázsolt. Aztán egészen másként alakult, de nem tudatos döntések, hanem a véletlenek összjátéka miatt.
Örök: A színház örök szerelem, ha elkap, teljesen magával ragad, soha nem kerülsz ki a hatása alól. Engem elkapott. (…) Ritka adomány, hogy olyan munkát végezhetek, amibe igazán szerelmes vagyok; ami teljes emberré tesz.
Bizonyítani: Nagyon sokat kellett bizonyítani szakmai és emberi értelemben is, de úgy érzem, hogy elfogadtak, befogadtak. Ma már semmiképpen sem tekintenek kívülállónak.
Szálak: Közgazdaságtudományi Egyetemet végeztem. (…) Amellett, hogy a normál polgári szakmámmal foglalkoztam, világéletemben volt affinitásom olyan különböző kreatív ügyek intézéséhez, amelyek nem szűken a szakmámhoz tartoztak. A sok szál mozgatgatásával összeálló feladatokban vagyok igazán erős. A színház és a művészet iránti szeretetem már nagyon kicsi koromban elkezdődött. Édesanyámmal nagyon sokat jártunk operába, színházba, a kultúra szeretetére és fontosságára nevelt, amely az egész életemet végig kíséri.
Eszenyi: Eszenyi Enikő mellett tanultam meg a színház működését, építettem ki a kapcsolatrendszert és ismerkedtem meg a média belső világával is. Együttműködésünk során évek alatt négy színházi előadás, egy könyv, és egy lemez született. Nagyon tartalmas, izgalmas tanulóévek voltak.
Producer: Nagyon hamar, gyakorlatilag, ahogy elkezdtünk dolgozni, létrehoztam az Orlai Produkciós Iroda-t, amely egy önálló jogi személy, és mint ilyen gyakorlom a produceri tevékenységet. Valóban producer vagyok, tehát nem menedzser, bevallom, az nem igazán az én világom. A menedzselés azt jelenti, hogy a művész, művészek személyes pályájának az ügyintézését végzed, ezzel szemben a producernek az a feladata, hogy gyakorlatilag kitaláljon és megvalósítson egy produkciót. Darabokat találni, lefordíttatni, szerződni a külföldi ügynökségekkel, az alkotókkal, befogadó helyszínt találni, ahol folyamatosan játszhatjuk az előadást és utaztatni, a teljes stábot mozgatni, stb., stb., stb.
Belvárosi Színház: Eleinte még elégséges volt a kőszínházakkal az együttműködés, de 2010-ben jött el az az idő, hogy szükség lett egy állandó játszóhelyre, ahol nem kell a színház többi repertoár előadásához igazodnunk, hanem saját magunk tudjuk a repertoárt alakítani. Emellett természetesen igyekszünk fenntartani rugalmasságunkat, és továbbra is törekszünk kőszínházi együttműködésekre.
Alázat: A színházhoz a kulcskérdés az alázat, hogy mennyire tudja az ember azt, ami születik, a magáévá tenni. Mennyire tudja azt megérteni, hogy az alkotóknak mire van szükségük, hogy ezt megvalósíthassák, és hogy ők a legjobbat tudják magukból kihozni. Én úgy érzem, hogy az én szerepem és talán az elmúlt időszak sikereinek talán a legfontosabb titka pontosan ez, hogy mindig megteszek mindent azért, hogy azok a művészek, akik velem dolgoznak, teljes egészében biztonságban és szeretetben érezzék magukat. Ez kulcskérdés.
Hosszú: A producerséget nem lehet színtiszta üzletember-mentalitással végezni, hogy ha ennyit beleteszek, akkor ennyinek kell visszajönni. Ha így kezd valaki művészeti menedzselésbe, az halálra van ítélve. Hosszú távon kell gondolkodni, és fontos, hogy a művészeti tevékenység “ügy” legyen számomra.
Miért csak színház, miért nem film?: Engem a színház izgat igazán, nekem fontos az állandó kistotál. Azt szeretem látni, ami engem leköt, ami egyáltalán nem biztos, hogy a két főszereplőnek a játéka, simán lehet, hogy egy epizodistáé. Nekem ez így kerek. Szeretem azt a tényt, hogy a színpad a pillanat művészete, soha semmi nem ugyanolyan, a film ezzel szemben mindig beállított.
Kritériumok: Szerintem csak jó színház van, és rossz színház, azaz jó vagy rossz előadás. A színház akkor jó, ha hiteles, ha szól valamiről, ha megérinti és gondolkodásra serkenti a nézőt. Lehet alternatív, független, bulvár- vagy művészszínház: ami ezeknek a kritériumoknak megfelel, az jó előadás lesz.
Összefüggések: Ma egy olyan világban élünk Magyarországon, amikor rengeteg problémával, társadalmi tünettel kell szembenéznünk a mindennapokban, és tele vagyunk szorongással. Ettől valóban jelen van a színházba járó közönségben az igény arra, hogy inkább ne drámai szituációkkal találkozzanak. Mondok egy másik példát: miért van az, hogy ha egy megállóban egy kétajtós szekrény a villamos alá rúg egy idős nénit, nem mozdulunk meg? Mindez összefügg. Az emberek befelé fordultak, nem akarnak a valósággal találkozni. De nekünk, akik színházat csinálunk, épp az a feladatunk, hogy ezt ne hagyjuk, és megtaláljuk azt a formát, azokat a darabokat, közlési módokat, amelyekkel mégiscsak fel lehet nyitni az emberek szemét.
Szükséges: Szükség van olyan színházra is, ami valóban csak pár tucat embert érdekel, és szükség van musicalekre is. A közönségnek kell eldöntenie, hogy mit néz meg, és mit nem, szabályozással, politikai döntéssel ezt nem szabad befolyásolni. Ha a kevesekhez szóló társulatok kihalnának, az iszonyatos érvágást jelentene az egész színházi élet számára. (…) A közönségnek mindig meg kell adni a fejlődési lehetőséget. Ha beültetem egy független társulat előadásra egy tradicionális operett nézőjét, akkor ezzel őt örökre elveszítem.
A néző szent: Számomra minden néző szent, ő tart el minket. Épp ezért őket soha nem lehet becsapni. A közönséget mi nem kiszolgálni akarjuk, hanem gondolkodásra ösztönözni. Az is alapvető szempont, hogy az általunk játszott darabok politikailag ne lehessenek megosztók.
Tükör: Én abban a színházban hiszek, amely független, szabad, arról beszél, ami a társadalmat érinti, és annak tükröt tart. (…) Minket az olyan társadalmat is érintő problémákkal foglalkozó darabok érdekelnek, amelyekre egy-egy adott előadás igyekszik választ adni, és a nézők magukkal tudják vinni a gondolatokat, megoldásokat, érzelmi töltést a hétköznapjaikba. Ez az egyik oldal. A másik, hogy szeretek olyan témákat napirendre tűzni, amit a társadalom általában a szőnyeg alá söpör. Nekünk elég jellegzetesen két arculatunk van: van a minőségi szórakoztató színházi tevékenység, másrészt az alternatívba hajló szűkebb piaci réteget megszólító előadásaink. Ezeknél fontosnak tartom, hogy akár társadalmi tabu témákról beszéljünk.
Szolgálat: A prózai színház közönsége elöregedett, és jó lenne, ha köztük és a musicaleket látogató fiatalabb rétegek között lenne átjárás. Ezért tartom fontosnak, hogy a tömegkultúrát szolgáljuk ki – minőségi produkciókkal.
Élet: Együtt élek az előadással az utolsó pillanatig. (…) Elmegyek a próbákra, ha valamire szükség van segítek, igyekszem a biztos hátteret garantálni. A főpróbahéten már igyekszem naponta résztvenni, mert úgy érzem, azon már jelen kell lennie a gazdának. De amúgy egyáltalán nem szólok bele a művészeti munkába. Egyrészt nincs meg a képesítésem, én egy közgazdász vagyok, nem művész ember, másrészt nem tartom tisztességesnek azokkal szemben, akikkel megállapodtam. Bennük bízom, hiszen azért kapták meg a feladatot.
Igen, nem: Állami támogatás nélkül hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem számít, hogy egy előadás sikeres lesz-e, vagy hogy a befektetett tőke mennyi idő alatt térül meg, de soha nem helyezek siker szempontot művészi munka elé. Sok esetben színészek, rendezők keresnek meg kész tervekkel, ha tetszik, akkor elfogadom. Ha viszont olyan jön ami sikerrel kecsegtet, de nem illik a koncepciónkba, akkor arra nemet mondok, még akkor is, ha közönségsiker lehetne.
Kételyek: Elbizonytalanodás minden nap történik, hiszen nem lehet nagyképűen, kételyek nélkül építkezni. Az irodánk végét jelentené, ha mindenben biztosak lennénk. Hiszem, hogy a folyamatos kérdésfeltevés – azzal kapcsolatban, hogy jó irányba haladunk-e, jó döntéseket hozunk-e – visz előre.
Állásfoglalás: Nem függök semmilyen állami intézménytől, ez önmagában távolságtartást jelent. És bár az aktuálpoliktikától ugyan távol tartom magam, de a kérdésfelvetéseink, témaválasztásaink mindig közéleti témához kapcsolódnak. Az aktív politizálás nem az én dolgom, viszont az, hogy mivel foglalkozik egy-egy produkció, az egy állásfoglalás.
Saját: Én úgy gondolom, hogy a színházak egy részének saját lábára kell állnia. A jövő útja az, én mindenképpen azt hiszem, hogy önálló, nem államtól függő színházak is lesznek párhuzamosan. De természetesen az állami fenntartású színházakra nagyon nagy mértékben és hosszú távon is szükség van. Egy magánszínháznak semmilyen nagyszereplős, klasszikus darabot nincs lehetősége bemutatni, mert arra nem tudok annyi bevételt termelni, hogy önfenntartó legyen, azok mellett a jegyárak mellet, amit itthon alkalmazni lehet.
Popkultúra vs. elitkultúra: Nem igazán szeretem ezeket a kategorizálásokat, azt gondolom, vagy jó a színház vagy nem. Menjünk vissza a Globe színház idejébe: nyolcszáz ember volt a színházban a mosónőtől kezdve, a kocsison át, egészen az akkori értelmiségig, az arisztokráciáig. Ugyanannak az előadásnak más-más rétege jutott el mindenkihez, de mindenki jól szórakozott. Nincs olyan, hogy „melyikre van szükség”. Mindegyikre szükség van. Az nem következhet be, hogy 20, 30 vagy 40 év múlva ne legyen színházba járó közönség. Mi például ezért a mai napig hozunk létre tantermi előadásokat. Ez gyakorlatilag csak veszteséget termel, de fontosnak tartjuk, hogy mi magunk gondoskodjunk arról, hogy legyen a jövőben is egy színházba járó nemzedék.
Függetlenek: Súlyos probléma, ha a kultúra bármilyen ágazatába olyan mértékben teszi be a lábát a politika, ahogyan a színház területére tette. Ezzel összefüggő, súlyos probléma a függetlenek folyamatos ellehetetlenítése. Nem kell ahhoz nagyon okosnak lenni, hogy lássuk, létfontosságú, hogy beépüljön a kőszínházakba is a független társulatok progresszivitása, modern, újszerű gondolkodása. A fiatalokat meg kell nyerni a színháznak, és meggyőződésem szerint ehhez a függetleneken keresztül vezet az út.
Összetartás: Bizonyos összetartás van a szakmán belül, de a színház jövője érdekében ennek sokkal-sokkal szorosabbnak kellene lennie. A széthúzás eredménye nem lehet más, mint kudarc. Csak akkor maradhatnak többségben az értékes produkciók, ha erősítjük egymást, együtt gondolkozunk.
Érték: Ma már egyre kisebb a kultúra iránti kereslet, mint a kínálat: kemény harcot kell folytatni a néző kegyeiért. Nehéz helyzetben is értéket kell teremteni, a kultúrának olyannak kell lennie, mint a gyomnak: a legnehezebb helyzetben is életerősnek kell maradnia.
Forrás: Szinhaz.org / Színház Online, Origo.hu, Terasz.hu, Kultúrpart.blog.hu, Dívány.hu, Válasz.hu, Egyfelvonás, 7ora7.hu, Magyar Nemzet, Fidelio, Színház.hu, Színház.org, Nol.hu, Index.hu