Az L1 Egyesület a 2021-es évben új formában rendezi meg az „L1-est(ek)” névre keresztelt rendezvénysorozatát. A 2021-es év különleges, mert a már megkezdett „L1-est(ek)” előadóinak körét az L1 Egyesület bővíti az NKA Imre Zoltán Program támogatásával annak célcsoportját jelentő fiatal és pályakezdő alkotók produkcióival. Különösen nagy figyelmet fordítanak arra, hogy a művészeknek mentorálásban is segítsenek. Míg a júniusi kiadást az online térbe helyezték, most élőben láthatunk további előadásokat. Az egyesület munkatársai remélik, hogy ilyen formán az estek nézőinek sikerül egy izgalmas és színes csokrot átnyújtani. Az alábbiakban az egyik előadóval, Dömötör Judittal ismerkedhetnek meg.

Judit 38 éves, az L1 Egyesület tagja. Névjegye „nagyon régi”, az L1 elérhetőségeit is tartalmazzák, de hogy saját „foglalkozása” mi lehet, arról fogalma sincs. Ha most készíttetne új névjegyet, talán azt írná rá, hogy „kutató művész”. 

– Sokat gondolkodtál azon, mit írnál a névjegyre. Mi ebben olyan nehéz?

– Szerintem manapság szeretjük bezárni a dolgokat szavakba, minél egyfélébb és egyszerűbb az a valami, annál jobb. Én nem tudom, mi vagyok pontosan, és nem szeretek „bekategorizálódni”. Nem gondolkodom ilyen skatulyákban. Leginkább kreátornak, táncos alkotónak tartom magamat, de nincs tökéletes megnevezés. A koreográfus szó is furán hangzik, mert sokan úgy gondolják, a koreográfus minden esetben egy kötött mozgásanyagot talál ki és azt tanítja be, azt rendezi meg. Én nem egy előre kitalált fix mozgásanyagot készítek, amit mozdulatról mozdulatra meg kell tanulni. Mint sokan mások is a kortárs világában, improviációval dolgozom, ami nem olyan, mint egy szöveg, amelyről tudjuk, melyik szó után melyik szó következik, inkább csak azt tudjuk, hogy milyen strófák vannak egymás után, és azokon belül többféleképpen kifejeződhet a tartalom. Persze bizonyos szempontból ez is „meg van írva”, pontosan tudjuk, épp mit csinálunk, de más a logikája, mint egy kötött mozgásanyagú darabnak. A koreográfus szóval még egy gondom van. Azt az érzetet kelti, hogy kizárólag táncról van szó. Holott nem feltétlenül csak mozgásban gondolkodom, amikor egy új előadást tervezgetek, hanem lehet abban szöveg is vagy bármi más.

– A „CHNGNG” című szólódnak fontos része, hogy keresel egy olyan nézőt a közönség soraiban, aki hajlandó „fellépni” veled. Mi van, ha nem találsz ilyet?

– Igen, ez fontos része az előadásnak, hogy valakit be fogok hívni, aki partneremmé válik egy kis időre. Együtt mozgunk, rázkódunk egy kézfogáson keresztül, és olyan mondatokat súgok a fülébe a demokráciáról, amelyeket neki hangosan el kell ismételnie a közönség előtt. Vannak ötleteim, hogyan oldanám meg a jelenetet, ha senkit sem találnék erre az együttműködésre, de tudom, hogy találni fogok valakit. Minden közönségben van olyan, aki szívesen bejön, csak fel kell fedezni, ki ő. Én nem attól tartok, hogy senki nem jön be velem, hanem attól, hogy aki bejött, nem megy ki önként. Volt olyan előadás, amelyben az alkalmi partnerem olyan extázisba jött, annyira transzban volt az izgalomtól, hogy nem nagyon akart kimenni. Én ezeket az előre nem látható lehetőségeket nagyon izgalmasnak tartom, hiszen ott kell rögtönöznöm, és az adott helyzetben kitalálnom, mi a legjobb megoldás, ha nem az történik, amit én szerettem volna. Egy változással foglalkozó darabnak, amilyen a CHNGNG, különösen fontos része, hogy legyen olyan eleme, ami előre beláthatatlan, kiszámíthatatlan, mint ahogy egy változás maga is sokszor ilyen…

– Egyre gyakrabban látni olyan előadást, amely a közönség aktivitására is számít. Mi ennek az oka? 

– Ewan MacLarren a Prágai Bazaar Fesztivál művészeti igazgatója, nem régen azt kérdezte tőlem, hogy mégis miért van az, hogy minden ökológiával foglalkozó alkotó előadásában van valamilyen közönségbevonás? Szerintem amint elkezd az ember a környezet kérdéseivel foglalkozni, érezni kezdi, hogy ökoszisztémában létezünk. Ez azt jelenti, hogy a környezet részei vagyunk, és ebben a nagy egészben minden mindennel összefügg.  Nekem alkotóként is nagyon fontos színre vinni ezt az élményt, és megosztani a nézővel. A CHNGNG-ben folyamatos kommunikáció zajlik a környezet vagyis a létezés minden egyes elemével: a térrel, a hanggal, a talajjal vagyis a Földdel, saját tükörképemmel… és ebből a néző nem zárható ki, sőt, ő is a környezet és a dialógus szerves része. Nálam így adódik, hogy „bevonásra kerül”, de a behíváson túl más szinteken is zajlik ez. 

– Egy laikusnak el tudnád mondani, miről szól az előadásod, vagy ez nagyon buta kérdés?

– Én csak azt tudnám elmondani, hogy nekem miről szól, vagy hogy miből indul ki. Hogy a nézőnek miről szól, az neki úgy is magától kialakul. Nekem a változás a kulcsszó ehhez az előadáshoz, mivel abból indul ki, hogy minden folyamatos változásban van de úgy érzem, mintha még nagyobb változásra lenne szükség. Nagyon radikális külső-belső változás kellene, amitől mássá formálódnánk mi is és a világ. Egy másik megközelítésben a demokrácia is kulcsszó lehet, hiszen hatalmi pozícióból hívom be a nézőt, még akkor is, ha érzem, ki az, aki szívesen jönne. Viszont ő nem tudja, mi fog vele történni, én mondom meg, mit csináljon és mit mondjon. Persze a demokráciáról… mert épp a demokrácia önellentmondásosságával játszik a jelenet és bővített értelemben a darab is. A változás és demokrácia gyökere pedig bennem összekapcsolódik és kiterjed a nem emberi világra is.

– Ehhez a szólóhoz nagyon komoly fizikum kell…

– Hmmm… A fizikalitás típusai, az egy érdekes kérdés… Néha azt gondolom, hogy az én testem alapvetően inkább alkalmas az egy helyben történő, finom mozgásokra. Persze a saját szólómat azért mégis magamra szabtam, de nem mondom, hogy könnyű felkészülnöm rá. Mivel volt egy hosszú és elég durva covidom, nem titok, hogy több előadást vissza kellett most mondanom és épp regenerálódni próbálok. Így a CHNGNG is átkerült októberre. Ehhez az előadáshoz tényleg jó fizikum kell, olyan, mint a hosszútávfutás. Nem technikás darab, ez nem arról szól, milyen magasra dobom a lábam. Nekem Marco Torrice megközelítésén keresztül vált a leginkább világossá még a Goliban – Budapest Kortárstánc Főiskola –, hogy mindenki használhatja úgy a testét, ahogyan a saját tapasztalati kialakítják… vagyis a saját technikánk kibontakoztatása is egy út a kijárt utak helyett. Azóta is ezzel dolgozom. Lehet, hogy átadom majd egy másmilyen fizikalitású táncosnak egyszer, izgalmas lesz, ő mit hoz ki belőle…

– Pár nap múlva utazol vissza Franciaországba. Kétlaki vagy?

– Tulajdonképpen kiköltöztem, de úgy alakulnak a dolgaim, hogy tényleg kétlaki vagyok. Nem tudok és nem is akarok elszakadni Magyarországtól. Vágyom haza, pedig kint is vannak jó dolgok.  De ott sem olyan könnyű az élet, mint ahogyan azt sokan hiszik, csak kicsivel több a lehetőség. Egy Párizs közelében lévő kisvárosban élünk, és most, a világjárvány közepén nem könnyű új barátságokra szert tenni. 

– Mikor lettél tagja az L1-nek?

– Hét éve voltam rezidens, hat éve vagyok tag. A Budapest Kortárstánc Főiskolára jártam, később éppen Ladjánszki Márt biztatására mentem ki az e.x.e.r.c.e CCN de Montpellier suliba. Azon túl, hogy az L1 Egyesület megjelenési lehetőségeket ad, mint például most is a CHNGNG-et L1-est(ek) IZP módra keretében mutathatom majd be, az is fontos nekem tagként, hogy itt van egy nyitott és sokszínű emberi-művészeti környezet. Különösen mióta kint vagyok, még jobban esik L1 találkozókat szervezni, vagy részt venni rajtuk, mert egyrészt hazakapcsolódok, másrészt elég komplex témákról is lehet beszélgetni, például művészetcsinálás és kapitalizmus, vagy épp a magyar helyzet, amit sokan sok szemszögből látunk. Kollaborációra is van lehetőség, a CHNGNG-hez a tükrömet például Kovács István L1-tag készítette, és minden elismerésem, mert rengeteget bíbelődött vele, hogy hordozható, szállítható legyen. Márti abban is különösen ügyes, hogy összehozzon olyan embereket, akik egymást keresték, csak még nem tudtak róla. Két lengyel művésszel is rajta keresztül ismerkedtem meg: Gaja Karolczakkal akivel csináltunk is egy közös projektet a „micropolitics of the body” kapcsán illetve Anna Noviczka ismeretségét is neki köszönhetem, aki egy nagyon izgalmas művész pszichológusi háttérrel, és részt vehettem a workshopján.

– Neked is ez a végzettséged…

– Eredetileg pszichológusnak készültem, el is végeztem az egyetemet, és másfél évig dolgoztam egy olyan intézményben, amelyben mentálisan sérült felnőtt embereket segítettem. Ezt a munkát nagyon szerettem, de olyan begyepesedett intézmény volt, amelyben semmit sem lehetett változtatni a kialakult rossz szokásokon. Az ápoltak sokkal jobb fejek és értelmesebbek voltak, mint a főnökeim, én meg azt a következtetést vontam le, hogy a pszichológia nem nekem való. De nem baj, mert ekkor már nagyon komolyan táncoltam, és ez a maradi intézmény pattintott le engem a tánc felé. 

– Meg szoktad hívni a barátaidat az előadásodra? 

– Barátokat, ismerősöket nem nagyon kell személyesen hívni, hiszen ők tudnak róla személyesen vagy online. Bár nem mindig lehet pontosan tudni, ki hogy reagál… Jártam már úgy, hogy elhívtam egy barátomat, és már a színpadról láttam, mennyire szenved a nézőtéren. Bevallotta utána, hogy még azon is gondolkodott, inkább kimegy, annyira kellemetlen volt neki. „A nem maradtam abba” című darabban Olyan entitásokká váltunk Lévai Violával, olyan érzelmeket látott az arcunkon és olyan testkifejezéseket, amelyek neki nagyon szokatlanok voltak. Kellemetlenül érintette, hogy olyan érzés fogta el, mintha „nem normális” embereket idéznénk… Zavarba ejtő volt számára nyíltan látni máshol nem látott arckifejezéseket. Legközelebb, vagyis a CHNGNG-nél már előre el mondtam neki, hogy szívesen látom, de készüljön fel arra, hogy valami hasonlót most is fog látni. Nem is jött el. Azóta elmesélem azoknak az ismerőseimnek, akik nincsenek hozzászokva, hogy a táncelőadáson nem biztos, hogy táncot fognak látni. Legalábbis nem olyan táncot, amilyenre ők gondolnak. 

– Franciaországi terveid is vannak?

– A CHNGNG-et szeretném kint is játszani illetve készül most egy új szólóm.

De van 2 másik dolog is. Régóta tervezzük, hogy együtt dolgozunk majd Christine Quoiraud-val. Ő egy fantasztikus ember és művész, régi róka és úttörőnek számít odakint. A másik, amiről még mindig csak ötletelgetek, hogy szeretnék egy olyan darabot, amely kifejezetten a természetben történik, játszódik. A természet nekem mindig is fontos volt, feltöltődni is ott tudok igazán. Ez az alkotás egy régótazajló mozgáson, érzékelésen keresztüli megismerésről szóló kutatásom folytatása, fontos helyszíne lehetne az erdő… Konkrétabb dolgokat nem mondok, még nagyon alakulóban van. Hogy aztán ez miképpen osztható meg a nézőkkel, egyáltalán előadás lesz-e belőle vagy más…? Még nem tudom. Nagy előnye az elképzelésnek, hogy független a világjárványtól. És fontos nekem, hogy vegyes, magyar-francia csapattal csinálnánk, így hidat is képezne bennem a két világ közt. 

– Ez lesz az első ottani munkád?

– Franciaországban még nem voltak önálló fellépéseim, de most megvették tőlem ezt a szólót előre,  jövő márciustól játszhatom, ez lesz az első kint bemutatott alkotásom.

Arnaudval, aki a párom, és akivel van egy kis közös társulatunk is odakinn, lett egy természetben játszható koreografikus sétánk, ami már nem csak séta, hanem úgynevezett részvételi mű. Ebben a közönség is partner az alkotásban és a természettel együtt hozzuk létre a művet. 2019 óta vannak előadásaim a Hek-ma nevű társulattal is, táncos vagyok egy darabban, amivel turnézunk.

– Ha muszáj lenne választanod, de csak táncos lehetsz vagy csak koreográfus, melyiket kérnéd? 

– Ha valóban muszáj lenne a kettő közül választani, akkor koreográfus lennék az alkotás miatt. Abban nagyobb a szabadság. Nagyon izgalmas folyamat, amikor egy pici kiindulópont kibontja magát, organikusan kibomlik. És egyébként az a legjobb érzés, hogy ha a végén a darab, ami kialakul, az szinte eljássza magát. A CHNGNG-nél ezt éltem meg még az e.x.e.r.c.e.-es akotófolyamat és bemutató alatt. Én csak közvevítője voltam valaminek, csak ahhoz kellettem, hogy rajtam keresztül megtörténjen a darab, de a darab vitt engem magával. Nekem csak hagynom kellett és jelen lenni.   

– Mi a legjobb tulajdonságod?

– Az empátia. Nem csak az emberek, de a világ dolgaira is nagyon érzékeny vagyok. Nem a pszichológiában tanultam, hanem korábbról, a családból hozom. A szüleim zenészek voltak, apukám később jogász lett. A vele való kapcsolatom nagyon meghatározó ebben.

– És a legrosszabb tulajdonságod? 

– Hogyan válasszak, amikor annyi van? Most a bizonytalanságra, kétkedésre szavaznék. Ha valaki nagyon empatikus, könnyen viszi túlzásba, hogy a másikra figyel. Egy bizonytalan ember koreográfusként nagyon nehezen boldogul, de közben ezen keresztül lehet gyakorolni is a kiutat. Mindig van egy pont, amikor le kell zárni a kutatási folyamatot és meg kell hozni a döntéseket, el kell engedni irányokat. Ebben engem a meditáció is segít, szembesülök azzal, én mit érzek, mire van szükségem, mit kell tennem és ebből mi következik. 

( – odorik – )

L1-est(ek) IZP módra: 2021. Október 12 – 13. 18.30 – részletes program itt.

www.L1.hu

Mi az ún. Imre Zoltán Program?

2017 elején került először kiírásra az NKA Imre Zoltán Program Ideiglenes Kollégiumának első felhívása kifejezetten pályakezdő táncművészek, előadóművészek, alkotók számára. A program célja lehetőséget biztosítani az ifjú művészeknek a bemutatkozáshoz és segíteni a pályakezdésüket.