„Nekem mindenem a színház” – Interjú Horváth Sebestyén Sándorral
2020. november 3., kedd 06:00
A Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzett Máté Gábor és Horvai István osztályában, majd a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházhoz szerződött. A közönség annyira megszerette, hogy egymás után háromszor is megszavazták a Kelet Színészének. Horváth Sebestyén Sándor 12 év után gondolt egy merészet és Budapestre költözött, ma már a József Attila Színház társulatát erősíti. Pályájáról és arról is kérdeztük, miért érzi jutalomjátéknak új szerepeit.
Egy kis szlovákiai faluból, Nemesócsáról származol. Egy korábbi interjúdban említetted, hogy már gyerekkorodban is szerettél szerepelni és a családod támogatott abban, hogy a képességeidet kibontakoztasd. Utólag hogy látod, pontosan mi indított el a színház felé?
Érdekeltek a versek, minden évben jártam szavalóversenyre, Szép Magyar Beszéd Versenyre, versenytáncoltam, zongoráztam, tehát valóban élveztem azt a figyelmet, ami a szereplések alkalmával rám irányult. Anyukám és a nővérem is szavalt, talán genetikailag volt belém kódolva a szereplés iránti vágy. De azt hiszem, a színjátszótáborokban dőlt el, hogy milyen irányt vesz az életem. Egyébként sokáig nem volt szoros kapcsolatom a korosztályom tagjaival, az első barátságok élménye is ahhoz a társasághoz kötődik, akikkel ilyenkor együtt próbáltunk. A közös munka hangulatán és a játék örömén túl mély nyomot hagyott bennem az érzés, hogy tartozom valahova, hogy a társaim közt a helyemen vagyok. Alapvetően magamnak való gyerek voltam, anyukám mindig mondogatta, menj, csatlakozz egy kicsit a többiekhez. De engem a könyveim, a zenéim teljesen lekötöttek. Hosszú ideig például tanár szerettem volna lenni, úgyhogy kitaláltam magamnak egy osztályt, akit feleltettem, írásbeli vizsgáztattam és grafomán lévén egyesével mindenkinek megírtam a dolgozatát.
Attól nem kellett félteni, hogy unatkoznék, de a társasági lényt csak a színház hozta elő belőlem. Ott találtam meg azokat az embereket, akikkel egy nyelvet beszélünk.
A gimnázium után egy évet a bölcsészkaron is eltöltöttél.
Pedig nem vágytam oda, a Pozsonyi Színművészeti Egyetem volt a cél, de nem vettek fel, a harmadrostáig jutottam. Egy évet sikerült kibekkelnem a Komáromi Jókai Színházban, ahova elmentem stúdiósnak, és utána engedtem a családi akaratnak, hogy tanuljak egy rendes szakmát. Beiratkoztam magyar-esztétika szakra Nyitrára, felhorgadt bennem a lelkesedés, hogy tanár leszek. Persze a következő szemeszterben már átkértem magam levelezőnek. Visszahúzott a szívem Komáromba, mert tudtam, hogy nekem mindenem a színház. Ott találkoztam az első mestereimmel, Telihay Péterrel, Forgács Péterrel, az akkori igazgatóval, Kispéntek Józseffel, szóval nagyon jó kezekben voltam, fokozatosan kezdtem el tanulni a szakmát.
És eljött a negyedik felvételi ideje…. Nem adtad fel. Ez alkalommal Pestre is jelentkeztél. Korábban miért nem próbálkoztál a Színművészetin?
Felvidéki gyerekként nem jártam át Magyarországra színházat nézni, mert se alkalmam, se időm, se pénzem nem volt rá. A tévéből pedig csak az jött át, hogy vannak színészek, akik celebek – a szakmát egyáltalán nem térképezhettem fel a kis nemesócsai lakásunkban üldögélve. Egyértelműen Pozsony felé tendáltam. Negyedszerre azért jelentkeztem Pestre, mert magyar az anyanyalvem és arra jutottam, színészként mégiscsak ezen a nyelven szeretnék megszólalni.
Büszke vagyok rá és talán ez lesz a sírkövemre is ráírva, hogy abban az évben Martin Huba és Máté Gábor – Horvai István osztályába is felvettek. Ez egy nagyon erős visszaigazolás volt.
Milyen érzésekkel gondoltál arra, hogy Magyarországra költözöl?
Folyamatosan kezdett derengeni, mekkora lehetőséget kaptam. De az már az elején evidenssé vált, hogy egy új korszak elé nézek. Édesanyám 20 kilométerre lakott a komáromi színháztól, tehát hétvégente még hazajártam, még a mosnivalót is magammal vittem. Pesten azonban elkezdődött a felnőtt lét, a nagyon intenzív és sűrű hétköznapok végeláthatatlan sora.
Neked mennyire volt nehéz szembesülni azzal a sok kihívással, amit az egyetem tartogat?
Szerencsére hamar belerázódtam a munkába – mert amit mi csináltunk, arra ez az egy szó létezik, hogy munka. Dolgoztunk reggel kilenctől hajnali kettő-háromig, hétvégén se volt üresjárat. Engem zavart, hogy nem tudok hazajutni, mert nincs pihenőnap, mint Pozsonyban.
Mégse bánom, hogy minden a próbákról szólt, mert megedződtünk, rengeteget tanultunk és nem hamis illúziókkal, hanem felkészülten léptünk a pályára. Persze sokszor jártam fent és lent, de még arra is szívmelengető visszaemlékezni, amikor a kollégiumi szobában zokogtam és töprengtem, hogyan tudnék hitelesen megszólalni a színpadon.
Szép lassan összeállt a kép, ki is ez a Horváth Sándor, mire képes, miben jó, miben kell fejlődnie, miként tud építkezni egy előadásban. A kérdések, gyötrődések is kellettek ahhoz, hogy válaszokat találjak.
Máté Gábor tanítványai gyakran mondják, hogy könnyen szót értenek egymással egy-egy munka során. Szerinted ez minek köszönhető, milyen volt “mátégáborosnak” lenni?
Minden tanárnak megvan a saját stílusa, módszere, értékrendje, amivel az összes diákja megismerkedik az évek során. Azt visszük tovább a puttonyban, amit a mestereink átadnak és valószínűleg a “mátégáborosok” hasonló dolgokat kaptak. Nehéz beszélni arról, hogy egy-egy tanár miben különleges vagy miként segít a színésznek továbblépni, egy biztos: én sokszínűnek látom a képzést. Máté Gábor és Horvai István mellett rettenetesen hálás vagyok – a teljesség igénye nélkül – Zsótér Sándornak, Ladányi Andreának, Ságodi Gabriellának, Kovalik Balázsnak. Mindegyikük rá tudott ébreszteni valamire magammal kapcsolatban és diákként ennél többet nem lehet kívánni.
Emlékszem, nehéz volt elhelyezkedni, amikor végeztetek…
Akkoriban a kaposváriakkal együtt három színészosztály keresett munkát, ezért sokan szabadúszóként kezdték a pályát. Én a Vígszínházban, a Pesti Színházban, a Tháliában és Nyíregyházán játszottam, ahova egy mesejátékot vittünk az osztállyal. Nekem Tasnádi Csaba ajánlott szerződést, úgyhogy némi gondolkodás után igent mondtam. Nagyon tetszett a nyíregyházi közeg, imádtam a kollégákat és abszolút bíztam Csabában, tudtam, hogy nála is lépésről lépésre fejlődhetek.
Nyíregyháza elég távol esik Budapesttől, Tasnádi Csaba ennek kapcsán egyszer azt nyilatkozta, sokan megfontolják, hogy elkötelezzék-e magukat a színháznak.
Egy színész vidéken sokat játszhat, rengeteg karaktert kipróbálhat és ha nem érzi jól magát, el is jöhet. Én falusi gyerekként szocializálódtam és Nyíregyházán valóban felfedezhettem magamnak a szakmát. A munkák és a csodálatos kollegák kárpótoltak mindenért, ami esetleg a vidéki lét miatt nem adatott meg. 12 évig maradtam és nagyon megszerettem Nyíregyházát.
És Nyíregyháza is megszeretett téged, méghozzá nagyon. A nézők egymás után háromszor is neked ítélték a Kelet Színésze díjat.
A felmondásom kapcsán az egyik legnagyobb szívfájdalmam az, hogy őket otthagytam. Valóban példátlan figyelmmel és szeretettel fordultak felém és ezért örökre hálás vagyok. Miattam kellett megváltoztatni a szavazás szabályait: most már az, akit három egymást követő évben elismernek, nem lehet újra Kelet Színésze.
Nyíregyházán tulajdonképpen személyesen ismertem a közönséget, gyakran meghallottam a színpadon, hogy ki nevet éppen a nézőtéren és kötöttem barátságokat is. Alig várom, hogy például Halász Dóri barátnőm eljöjjön a József Attila Színházba Amadeust nézni.
Mennyire hiányoltad a szakmai figyelmet?
Hozzánk rendszeresen jöttek kritikusok, akik néha több napot is eltöltöttek Nyíregyházán. Ilyenkor megpróbáltunk minél több előadást besűríteni a programjukba. Ezek a napok különleges helyet foglaltak el az életemben. Testem, lelkem izgult, mint egy tévéfelvételkor, hogy a maximumot nyújtsam. Pedig nem hiszek abban, hogy “most vagy soha”, szerintem el kell fogadni, hogy változó a színészi teljesítmény, hiszen előadásról előadásra formálódik a szerep és egy premier még csak egy út kezdete.
Ha Rád gondolok egy nagyon szenvedélyes valaki jut az eszembe. Hullámzott-e benned valaha a játékkedv?
A nyíregyházi évek végére kissé fásult lettem. De ez annak köszönhető, hogy vérfrissítésre, új impulzusokra volt szükségem. Tudtam, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy elkényelmesedjek és azt is tudtam, hogy ha maradok, akkor a játékkedv nem fog terebélyesedni bennem. Amióta felkerültem Pestre, újra átjár egyfajta szenvedély. Most kvázi újrakezdtem a pályát, ismeretlen terepre léptem, nyitott vagyok, új lendületet kaptam, ami sokáig ki fog tartani.
Nem bánom, ha újra fel kell másznom a szamárlétrán, egyáltalán nem derogál, ha kisebb szereppel kínálnak meg, pláne hogy nincs kis és nagy szerep, csak szerep, feladat, kihívás. Szükségszerű és jó döntés volt váltani, még akkor is, ha ezzel a bizonytalanságot vállaltam.
Kockázatos lépés volt?
Mindenképpen. Sokan kérdezték, jól meggondoltam-e, mert ez egy elég bátor dolog. Eleinte én is aggódtam, vajon nem vagyok-e túl vakmerő. Jeleztem az ismerőseimnek, hogy ha adódna feladat, hálásan megköszönném, alázattal el is végezném, és a Jóisten felettem tartotta a tenyerét: mindig úgy alakult, hogy amikor befejeztem az egyik munkát, jött egy új ajánlat. így csöppentem a József Attila Színházba.
Egy korábbi interjúnkban Korponay Zsófi azt mesélte, a társulat úgy fogadta, mintha mindig a József Attila Színházhoz tartozott volna, hogy hihetetlen támogató közegbe került. Te is hasonlóképpen élted meg?
Abszolút! Ebben a csapatban tényleg nagyon családias a légkör, mindent megbeszélünk, képesek vagyunk örülni egymásnak, szívesen töltjük együtt az időt, úgyhogy kiváltságosnak érzem magam, hogy befogadtak, mert nagyon klassz helyre kerültem.
Jófajta izgalom új embereket megismerni, pontosan olyan, mint amikor az ember szerelmes és lepkék repkednek a gyomrában. Engem feltölt az, hogy rácsodálkozhatok másokra: neki milyen jó gondolatai vannak, ő milyen kedves, más pedig milyen frappánsan fogalmaz.
Most jutott annyi szerep, amennyi lefedi a következő évadom, éppen nem kopogtatok ajtókon.
Az idei évadban Szente Vajkkal indult a színházi életed, aki a 9-től 5-ig – A musicalt vitte színre.
Vajkot Nyíregyházáról ismerem és nagyon szeretem a látásmódját, perfekcionizmusát, precizitását, ami ebben az előadásban is tettenérhető. Az ő felkészültsége biztonságot ad a színésznek, nála kevésbé izgulunk, mert le vannak fektetve a játékszabályok és én a keretek közt úgy pattoghatok, mint egy labda. Üdítő volt számomra a közös munka.
A Koltai M. Gábor rendezésében készült Amadeus kapcsán pedig azt mondtad nekem, hogy jutalomjáték Venticello szerepe…
Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni erről a produkcióról, mert szerintem egy istenadta ajándék van a kezünkben, amire úgy vigyázunk, mint egy Fabergé-tojásra.
Egyrészt lefegyverző és sokrétű ez a történet, amelyben Mozart és Salieri sorsa összefonódik. A darab egyszerre szól féltékenységől, ármánykodásról, tehetségről illetve arról, miként küzd az ember a benne lévő fénnyel és sötétséggel. Másrészt fantasztikus a stáb, mindenki mesterkurzust tartott a saját szakmájából. Koltai M. Gábor érzékenyen közelített a színészekhez, az operaénekesünk, Szigeti Karina minden nap elkápráztatott minket, a kollegákkal megtaláltuk a közös hangot, a koreográfus, Blaskó Bori pedig rengeteget segített felépíteni az egyes jelenetek gesztusrendszerét. Venticello szerepét ketten játsszuk Előd Álmossal, tehát mint két intrikus bajkeverő szállítjuk a híreket Mozartról Salierinek. Álmossal nagyon jó partnerei lettünk egymásnak, és azt hiszem mindketten örültünk annak, hogy ebben az előadásban sokat bohóckodhatunk, kicsit erősebb tollvonásokkal rajzolhatunk. Egyszerre lehetünk gonoszak és incselkedők, kajánok és játékosak.
Végig színen vagyunk, úgyhogy nézőként is figyelhetjük az előadást, ami annyira jól sikerült, hogy benne lenni önmagában jutalom. Alig várom, hogy újra játsszuk, mert szereplőként is katartikus élmény.
Mintha megérkeztél volna egy olyan helyre, ahova vágytál…
Meg! Legalábbis szeretném azt hinni. Szeretnék maradni, bizonyítani, a többiekkel együtt követni, hova tart ez a színház. Érzékelhető egyfajta nyitás, a visszajáró alkotók mellett idén új művészek érkeznek a József Attila Színházba, ez mindenképpen felfrissíti a csapatot, és biztos a közönség is érzékelni fogja, ha másfajta témákkal, eddig nem ismert látásmóddal találkozik. Engem is inspirál, amikor elindul egyfajta pezsgés.
Szerinted mennyire értékelődött át a színház szerepe ebben a pandémiás időszakban?
Határozottan állítom, hogy az utóbbi időben felértékelődött és minden élő művészet jelentősége nőtt. Egy időre beszorultunk az online térbe, amit én kicsit bosszankodva figyeltem, mert azt gondolom, ha nincs kontaktus, elvész a varázs.
A színház legnagyobb titka, kincse és ajándéka, hogy a nézőkkel való találkozás nyomán ünneppé válhat egy-egy este. A koronavírus arra ébresztett rá, milyen fontos a személyes jelenlét.
Megértem azokat, akik szívesen ötletelnek, hogy miként szórakoztathatják az érdeklődőket online. Nem tűnhetünk el teljesen a közönség szeme elől. De számomra a színház ez az estéről estére tartó izgalom, a készülődés, a szövegösszemondó és a kávé egy órával előadás előtt, a smink, a jelmez, az adrenalin és a kérdés, hogy vajon ma kik ülnek a nézőtéren, vajon sikerül-e megszólítani őket. Mennyire hiányzik, ha erre nincs mód!
Nehéz volt megélni a karantént?
Ha arra gondolok, hogy két és fél hónapig, napi 8 órában Sony tévékről, kamerákról és playstation fiókokról telefonálgattam ügyfelekkel csehül és szlovákul, amely nyelveket 25 éve nem nagyon használtam, akkor egy rémálom jut az eszembe. Maximalista vagyok, ezért végül úgy döntöttem, felmondok az ideiglenes munkahelyemen és ugrom a semmibe. Sajnos igaza volt az ügyfeleknek, amikor napi nyolc órában azt üvöltötték a fülembe, hogy “maga nem érti, amit mondok”. Már a betanulás is gyomorgörccsel járt, de aztán fizikai tünetek is megjelentek: szívritmuszavar, légszomj, miegymás. Dolgozni nem szégyen, a semmittevés nem az én világom, de azért színház nélkül semmi sem az igazi.
Szerző: Tóth Berta / Színház Online
Az Amadeus november 19-én 19 órakor látható legközelebb a József Attila Színházban. Jegyet itt lehet váltani.