Hogyan lesz valaki önmaga ellensége? Hogyan áll át a maga oldaláról az őt bírálók oldalára? Szabó Máté színházi rendezővel beszélgetett Bujdo Attila, a Boon.hu munkatársa miskolci Ivanov-rendezéséről.

Köszönet Bujdos Attilának!

„Tragikomikus történet egy már nem olyan fiatal férfiról és mindazokról, akiket magával sodor pénzügyi és családi problémák közepette tomboló életközepi válságával, nem spórolva az öngúnnyal, kendőzetlenül ránk zúdítva a depresszió és kilátástalanság felemésztő és egyben röhejes korrajzát. Az életkedv elvesztésének lélektani burleszkje. Egy személyes apokalipszis, és ami ezzel jár.” Így foglalja össze a Miskolci Nemzeti Színház a készülő új előadását, megadva a tartalmi mellett a műfaji meghatározását is. A rendező Szabó Máté, aki az általa készült produkciókban különös elmélyültséggel vizsgálja és mutatja meg a férfi-női kapcsolatok reménytelenül bonyolult, megoldhatatlan helyzeteit, mint legutóbb az évad sok szempontból legfontosabbak közül való színpadi munkájában, Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című operájából született előadásában. Most Anton Pavlovics Csehov Ivanovját vitte színre a társulattal, a Kamaraszínházban. A bemutatót áprilisban tartották.

Számomra meglepetést okozott, hogy az Ivanovot rendezi. Sokkal inkább gondoltam volna, hogy ha most Csehov művet választ, akkor annak a Platonovnak kell lennie.

Miből következett volna ez?

A párkapcsolatok mélységébe húznak a rendezései. Logikus továbblépésnek látszott a pályáján az előadás a férfiról, Platonovról, aki romlásba dönti a környezetét.

Miért gondolta, hogy az érdekel, aki elpusztítja a környezetét, és nem inkább az, aki elpusztítja saját magát?

Sorba állíthatónak tűnt A kékszakállú herceg vára-rendezésével. 

Platonov harminc körül, Ivanov papíron 35. A mi előadásunkban a szereposztás korosztályához igazodva ehhez hozzáadódik tíz év. Ivanov talán korban is közelebb van a Kékszakállúhoz. De a múltban volt bennük energia, lángolás, sokrétű ambíció. Ivanov is kilóg a provinciális környezetből. A gazdálkodásban a megszokással szemben a reformelképzeléseket képviseli. A magánéleti választása is igen komoly szuverenitási akció. Csehov szerencsére semmilyen didaktikus kapaszkodót nem ad ehhez, de vissza lehet számolni, hogy mi és mikor történik az eredeti helyzetben: Ivanov alighanem a cár, II. Sándor meggyilkolását kísérő pogromok idején választ feleségnek egy zsidó nőt. Ebben mint előzmény érdekes, hogy mekkora forradalmi vállalásra képes ember.

Aki valahol mégis elveszti az érdeklődését és a kitartását.

A sorsában a korosztályos válság találkozik az apafigura hiányával. Egy végtelen teljesítménykényszeres életnek az a pillanata áll a fókuszban, amikor lendületet veszít, és megszűnik a motivációja. Ennek egyik oka az, hogy elkalkulálja magát. Ez sajátja az idealista embernek. Nagyon komoly drámai helyzetet teremt, ahogy látjuk vergődni. Minden amit tesz, vagy amit nem tesz meg, rendkívüli jogos kritikát vált ki a környezetéből. Azt is látjuk, hogy ezt a kritikát az amúgy gyanús közege fogalmazza meg, és már ez is kíváncsivá, és nyitottá tesz arra, hogy – mint egy bírósági eljárásban – lássuk a védelem érveit. De csak a verbális tipródásnak vagyunk a tanúi. Ivanov egy helyben toporgása egyrészt rokonszenves, másrészt feszítő, harmadrészt kétségek között hagyja az embert: a saját kétségeit szüli újra. Ő sem tudja megfogalmazni, miért kellene egy ilyen ember mellé állni. 

Az idealizmusa miatt számítja el magát?

Az idealizmus – nagyon sok esetben – szükségszerűen maga az elkalkulálás. Hiszen azért idealizmus: nem élünk ideális világban, az idealizmus bukásra van ítélve.

Ivanov saját maga szerint is idealista? Nem látja, hogy milyen a valóságban él?

Amit lát az vagy fölötte, vagy alatta van annak, amit a közeg tapasztal. Ez talán sajátja a bipolaritásnak, de mindenképpen egyedi, magányos világ. Azt érzékeli, hogy kívülálló lett. Ott is, ahol nem kéne. Erkölcsi kudarc ez. Amikor kritikus helyzetben sem képes az erkölcsileg nyilvánvalóan elfogadható irányba lépni.  Távolabbra becsülte a határait önmagával kapcsolatban is. 

Életközepi válságban van, az ifjúkori terveiből semmit nem látunk valóra válni, a gazdasága kilátástalan, anyagilag ellehetetlenült, a felesége halálos beteg, eltávolodtak egymástól. A férfira rátalál egy új szerelem, talán megadva az újrakezdés lehetőségét – ha létezik ilyen egyáltalán. Mit kalkulált el? 

Lázadó, irreguláris házasságukkal közös lázas forradalmukat vívták, dacolva a társadalmi elvárásokkal, de nem volt benne a pakliban, hogy Anna családja el fog fordulni a nőtől. Vagy, ha igen, hogy ez mivel jár. Ez nyilván egzisztenciálisan is veszteség. A közegük olvasata szerint „nem jött be a számítása”, „pórul járt”. Nem látja senki a valós tragédiát: Ivanov érzelmileg is túl nagy súlyt vesz a vállára. Voltak elképzelései, de a döntésük olyan körülményeket is előidézett, amilyenekkel nem számolt. De ez túl szép lenne így. Azzal sem számolt, hogy neki milyen és mennyi muníciója van. Mint amikor nekifut az ember a maratonnak, és a táv felénél elkezd kiszenvedni. 

Nem akar belekapaszkodni az esélyébe, amit a másik nő, Szása jelenthetne, hogy kitörjön a reménytelennek látszó helyzetből, amibe belelavírozta magát. Miért?

El kell engednie az egyik nő kezét, hogy a másikét megfoghassa. Infláció: valamiért egyszer csak magasabb árat kell fizetni. Erősen megváltozik az ár-érték arány. Egy évek óta zajló kapcsolati válság közepette jelenik meg Szása, aki mindentől függetlenül tekint – önmagában és kizárólag – Ivanovra. Attól azonban, hogy a férfi feleségének az állapota rohamosan romlani kezd, a döntések súlya és jelentése is elviselhetetlenné válik.

Szása akkor is vállalja Ivanovot, amikor Anna már nem él. Már nem az egyik ellenében kell a másikat választania.

Sokszor jutnak eszembe bokszolók: másképp lép a ringbe valaki, amíg veretlen, mint amikor már annak az élményét is magával kell vinnie, hogy kiütötték. Hogy az új szerelemmel kezdhessen valamit Ivanov, önmagát is méltónak kell tartania rá. De ő saját magát nem ítéli erre az új szerelemre méltónak. Miként a közege erkölcsileg is elbukottnak tekinti, ő is annak tartja magát. Itt nyer jelentőséget Ivanov apakép-hiánya. Krízishelyzetben sokszor nagy a különbség azok között, akik szerető közegből jöttek, és azok között, akik nem tapasztalták meg, milyen a szeretetteljes, feltétel nélküli elfogadás. Mert van, amikor semmi oka, hogy az embert szeressék, de az elfogadás továbblendíti. De ha már saját maga is elfordul saját magától, akkor képtelen az örömteli életre. Csak az illúzióját lehet képes pillanatokra létrehozni.

Önvád ez? Vagy bűntudat azért, ahogyan a feleségével véget ért a kapcsolata?

Amikor a boldogságra találhatna Szásával, belép az ajtón Anna és szemtanúja lesz a jelenetnek: Ivanov és Szása csókjának. A boldogság lehetősége Ivanov számára így összekötődik egy hatalmas bűnnel. Az új kapcsolat pedig a bűntudattal terhelt helyzetben zajlik.

A modern kor embere, ha értetlenül áll a csehovi helyzet előtt, a saját korszerű tapasztalatai alapján tud mérlegelni: „nem volt sem szép, sem helyes, ahogyan Ivanov viselkedett, de az élet meg akár ilyen is, lépjünk tovább”. 

Ha a feloldozásnak volna is helye, Anna akkor is egyedül maradna. Ivanovnak nincs védőügyvédje ebben a helyzetben – így hamarabb jelenik meg az a gondolat, hogy ennek ő az okozója. Vagy ha nem is miatta van, de tehet róla – megragad ebben a gondolati körben. 

Igaza van, vagy téved?

Téved abban, hogy mi miatt bűnös. Szerintem nem tehet arról, hogy a vállalása egyéb következményekkel is járt, mint amit eleve eltervezett. Felépített egy személyiséget, ami köré szövetségesek, ellenségek szerveződtek, és ezután ennek a felépített személyiségnek a motivációja megszűnik arra, hogy továbbra is ekként a személyiségként létezzen. És igazából végül már csak folyamatosan azt keresi, melyik az a pillanat, amikor megszüntetheti ezt az életet. Ezt abban a pillanatban cselekszi meg, amikor az orvos Lvov vele szembeni vádjaival szemben elhangzik Szása védőbeszéde. Megvan a tézisre az antitézis, Ivanov ezzel tud kilépni az életből. A halála mártírhalállá tud lényegülni.

Ami ebben a helyzetben sem tűnik megoldásnak.

Bevégezésnek tekinthető. Harmóniát nem okoz. 

Ivanovra tragikus hősként tekintünk – beteljesíti a sorsát, és megöli magát. De Csehov óta abban is nagyot változott a világ, hogy előtérbe került a pozitív gondolkodás tanítása: „hozd ki a vert helyzetekből is a legjobbat”. Innen nézve is nehéz elfogadni, hogy indokolt lenne, amit tesz.

Értem, hogy miért éppen akkor teszi meg. De indokolt semmiképpen nem tud lenni. 

Az önök előadása annak a jegyében készül, hogy ez: tragikomédia. Tényleg annak látja?

Igen. 

Mitől lesz az?

Talán – ritmuskérdések mellett – a zavarba ejtő valóságossága okozza a humort. Stand uposoknál tapasztalom sok esetben, hogy amikor a legdurvábban viccesek, akkor semmi mást sem tesznek, csak tűpontosan kimondják az igazat. A közönség meg ezen annyira meghökken, hogy nevet. Ebben a műben vannak képtelennek tűnő, gyarlóan emberi, kínos helyzetek, melyekben megpróbáljuk meglelni mindenkinek az igazát, és az igazság humoros is, és nem is, és akkor ez: tragikomédia. 

Mi érdekli ebben? Ivanov maga, vagy hogy létezik olyan helyzet, mint az ivanovság – az, amikor valaki a saját korában könnyen elkalkulálja magát? 

Rendre visszatérő kérdésem, hogy milyen a közösség viszonya az egyén kudarcához. Az Ivanovban talán az az érdekes, hogy van olyan mozzanat, amikor a rokonszenvvel kísért üggyel kapcsolatban kételyek merülnek fel az ügy képviselőjével szemben, és az ügy képviselőjében magában is kételyek merülnek fel az üggyel kapcsolatban. Amikor a verseny közben vesztesnek kezdi gondolni magát. És önmaga ellensége lesz. Hogyan lesz valaki önmaga ellensége egy adott helyzetben? Hogyan állsz át a magad oldaláról a téged bírálók oldalára? Hogyan válsz a saját antagonistáddá? Figyelmet érdemlő maga a közeg is, amelyben Ivanovot elkapja és elsodorja az ár – a provincialitás közege. Nem a fegyver eldördülésének a pillanata érdekel, hanem az a lélektani pillanat, amikor a feladás megszületik. Ahogyan sorban szűnnek meg a megmaradást támogató érvek és indokok. A vereség dramaturgiai szempontból is nagyon jól alátámasztott pszichológiai struktúrája. Érdekes: egy tragédia esetében lehet látni valakit, akiről tudjuk: ő a hős. Itt viszont Ivanov attól való rettegését látni, hogy nevetségessé teszi saját magát. És a félelme beigazolódik: tényleg nevetségessé teszi saját magát. És ez akkor történik meg, amikor megszünteti az életét. 

Meg lehet érteni ebből a világot? Ráláthatunk valami nagyobb összefüggésre? Vagy ez egy történt, ahogyan el is mondta, és: ennyi?

Csehov maga arról számolt be, hogy kudarcként élte meg az első bemutatót: nem értették, hogy miért írta meg ezt a művét. És igazából az a nagyon különleges benne: sikerül teljesen elkerülnie, hogy didaktikus legyen. Nincs nyilvánvaló szándéka arra, hogy valami általánosabb érvényűt meséljen el. Hanem egyszerűen megmutatja ezt az univerzumot, a mélyén lakozó kérdéskörrel. Ahogy az életben sem látjuk a dramaturgia jelenlétét, úgy tünteti el – mesteri érzékkel – ő is. Látszólag nincs dramaturgia, egyszerűen csak léteznek ebben a műben. Ettől tényleg olyan érzése van az embernek, mintha a valóságot nézné éppen. Nézed az adott időben az adott pillanatot. 

Szerző: Bujdos Attila / Boon.hu

Köszönet a Boon.hu-nak.