Február 13-án ünnepli 70. születésnapját Kocsák Tibor Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, zongoraművész, korrepetitor, egyetemi tanár, karmester, zenei vezető. Olyan művek fűződnek a nevéhez zeneszerzőként, mint A krónikás, a Légy jó mindhalálig, az Anna Karenina, a Vörös Malom, az Utazás, az Abigél, Az ember tragédiája, a Hófehérke és a hét törpe. Úgy fogalmaz: „Szerencsés vagyok, hogy több zseniális szerzővel, alkotóval is összehozott a sors.” 35 éve dolgozik a Madách Színházban, folyamatosan alkot. Születésnapja alkalmából az elmúlt évtizedek meghatározó zenés műhelyeiről és sorsfordító találkozásairól beszélgettünk.

– Ferencvárosi srácként saját kedvtelésből vagy szülői hatásra kezdtél el zongorázni?

– Mindig is szerettem a zenét. A népi ’szőttestől’ kezdve az operetteken keresztül az operáig és a korabeli slágerekig minden érdekelt. Akkoriban a rádióhallgatás volt a szórakozásunk. Ha hallottam valamit a rádióban, visszaénekeltem. Volt egy zongoránk is, és mivel gyakran betegeskedtem és sokat voltam otthon, elkezdtem a hallott dallamokat lejátszani. A zene iránti érdeklődésemet hamar észrevették a szüleim, és úgy döntöttek, ebbe az irányba terelgetnek. A Magyar Rádió Gyerekkórusa ekkor már a virágkorát élte köszönhetően Botka Valériának és Csányi Lászlónak, és a felvételim annak ellenére, hogy mennyire nehéz és minőségi rostán kellett átesnünk, jól sikerült. A zene szeretete azonban nem volt számomra ismeretlen, a családommal bérletünk volt az Operába. Az első meghatározó élményem Mozart Varázsfuvolája, ami szó szerint elvarázsolt és bevésődött. Hazaérve már egy elképzelt publikumnak vezényeltem a hokedlin állva. Valahogy így indult.

– Az otthoni közeg, a szülői minta és támogatás mindennél fontosabb lehetett.

– Értelmiségi polgári családból származom, ahol kiemelt szerepet kaptak a szavak, a tudás, a gondolat, és azt hiszem ez is közrejátszott abban, hogy később elkezdtem falni a könyveket is. A Magyar Rádió Gyerekkórusában fantasztikus tanáraink voltak, a Botka-Csányi párostól tanulhattunk zenét, szolmizálást, kottaírást és olvasást, és mi gyerekek mindezt szépen és folyamatos természetességgel sajátítottuk el. Hasonló érdeklődésű gyerekekkel töltöttem az időmet, támogató közegben.

– Kik voltak a mestereid?

– Már a Rádió Gyerekkórusában egy tündéri zongoratanárnőhöz, Szűcs Ilonához kerültem; sokunk gyerekkori mestere volt, nagyon hitt bennem. Fiával, Eötvös Péterrel is megismerkedtem, aki akkor végzett a Zeneművészeti Főiskolán és szívesen mutatott darabokat ezzel is tágítva az érdeklődésemet. Hosszú ideig nem tudtam ugyanis eldönteni, hogy milyen irányba forduljak, mert szívesen dolgoztam volna operaénekesként, zongoraművészként, zeneszerzőként és karmesterként is.

– Az énekléssel komolyabban is foglalkoztál?

– Ez egy nagyon érdekes történet. Volt egy rádiófelvételünk a Szeplőcske című gyermekoperával, amit Gulyás László fiatal zeneszerző írt, és amiben az udvari bolond, Ugri-bugri szerepét énekelhettem. Hatalmas élmény volt, a kor vezető színészei mellett szerepeltem. Ugyan kifejezetten lámpalázas voltam, de nagyon jól sikerült a felvétel, és sokáig emlékeztem minden egyes hangra. Nem maradt ki tehát az operaéneklés sem, de sajnos a mutálással véget ért. Később is szívesen énekeltem, csak akkor már Beatles-dalokat, és elsősorban magamnak.

– Sokan szentségtörésnek tartják, ha a Beatlest könnyűzenének hívjuk. Tehetünk különbséget a műfajok, a komoly- és könnyűzene között?

– Sosem lehetett elválasztani. Én a Beatlest nem tartottam könnyű műfajnak. Annyira új és más volt, világforradalmat, egy új korszak kezdetét hozták el a zenében, gyakorlatilag mindent, ami a rossz úthoz vezetett, tagadtak. És mi hittünk abban, hogy a világ jó lesz.

– Játszottál is Beatles-dalokat?

– Kemény Gábor barátommal még a konzervatóriumban ismerkedtem meg. Mindketten zongora szakos hallgatók voltunk, és a zeneszerzéssel is kacérkodtunk. Nagyszerű mestereink voltak. A zeneszerzést Soproni József, a zongorát Ábrahám Mariann tanította.  Ha megjelent egy új Beatles-lemez, és hozzájutottunk, 3 nap elteltével már kívülről játszottuk a tanulószobában. Jött mindenki, hallgatták, énekeltük. Faltuk a zenét, amit csak tudtunk, eljátszottunk zongorán. A főiskola alatt minden este a Zeneakadémia kakasülőjén hallgattuk a hangversenyeket.

– Ami számított tehát, az a nagybetűs jó zene?

 – Így van. Hallgasd meg a Yesterday-t. Olyan minőségi zene, ami azonnal bevésődik a szívedbe. A zene mellett prózai színházi élményeim is ebben az időben indultak, a Madách Színházban a Black Comedy és a Régimódi történet fogott meg igazán. Beleszerettem a színházba is, igazából mindenbe, ami nemes élvezetet nyújtott. És ebben az időszakban, már a Zeneművészeti Főiskola alatt érkezett meg a világba a Jézus Krisztus Szupersztár…

– A legendás tanulószobai zongorázások, az operaéneklés után végül merre vitt az utad? Hiszen mesélted, mennyi minden érdekelt.

– Egy ínhüvelygyulladás miatt abba kellett hagynom a zongorázást egy évre. Kiderült, hogy ezt a fajta terhelést nem bírja a kezem, pedig nagy reménység voltam. Édesapám is ekkor hunyt el. Nagyon megviselt. Túl sokat gyakoroltam, talán neki is akartam bizonyítani… Sok minden közrejátszott abban, hogy végül egyre inkább előtérbe került a zeneszerzés.

– Ekkor kezdtél dalokat szerezni?

– Dalokat, dallamokat mindig írtam. Hegedű szonátát, kis vonósnégyest, zongoradarabot, és mindig lekottáztam.

– Megvannak még a kották?

– Jó kérdés, valahol biztos megvannak… Arra emlékszem, hogy a kedvenc zongoradarabomnak a Madár az asztalon címet adtam.

– Ahogy említetted, a Jézus Krisztus Szupersztár ekkor már megjelent és felbolygatta a zenés színház állóvízét.

 – Az volt az első olyan külföldi zenés darab, amiről azt gondoltunk, hogy tökéletes. Csak arra tudtunk gondolni, hogy ilyet kell írni. Andrew Lloyd Webber beemelte a rockzenét a színházba, ami meghatározta a zenés színházról alkotott véleményünket, ízlésünket a következő évtizedekre. Megkaptuk a lemezt, két nap múlva már kívülről tudtuk. A mai napig vallom, hogy az igazán nagy sztárok zenei megalapozottsága rendkívül erős és magas színvonalú. Andrew Lloyd Webber a Királyi Akadémia tanulója volt, akár csak Elton John. Meryl Streep még operatanszakra is járt, Glenn Close, szintén zenei tanszakon végzett, és ez csak pár példa. Nem csak azért szeretjük őket, mert híresek, hanem van bennük valami plusz. A szakmájuk mesterei. Schubert, a Beatles vagy Webber a maga minőségében olyasmit nyújt, ami felülmúlhatatlan.

– Meghatározó mesterek és sorsfordító találkozások – mintha minden fontos műhely az életedben egy-egy fontos találkozással is megajándékozott volna.

-A konzervatóriumban Kemény Gáborral nagyon jó barátok lettünk, és a főiskolára is együtt jártunk. Meghívtak minket a Színművészetire tanítani. Több darabot fül után kottáztunk le, de dolgoztunk sanzonokkal, Kodály-dalokkal, már itthon is ismert zenés művekkel, a West Side Storyval, a My Fair Ladyvel, a La Mancha lovagjával. Sok zenét is írtunk. Ebben az időben, a 70-es évek végén Várkonyi Mátyás és Miklós Tibor egy West Side Story előadást rockosított az Ódry Színpadon; Iglódi István osztályával dolgoztak együtt, és felkértek minket, Gábort és engem betanító tanároknak. Elképesztően sikeres vizsga lett végül, olyan színészekkel, mint Bubik István, Kubik Anna, Forgács Péter, Kulka János vagy Lang Györgyi.  A siker és ez az újabb műhely pedig szintén életre szóló barátságot hozott Várkonyi Mátyással és Miklós Tiborral. Egyformán gondolkoztunk, kiderült mennyire hasonlítunk, hogy ők is a Jézus Krisztus Szupersztárral kacérkodtak, és szamizdat-előadásban, egy rockzenekarral elő is adták. Összebarátkoztunk. Híre ment, hogy alakulóban van egy új színház, ahol Várkonyi Matyi a zenei vezető, Miklós Tibi pedig a művészeti vezető lesz.

– És elindult a Rock Színház.

– Ahol új magyar darabhoz kerestek szerzőket. Miklós Tibor Stefan Heym regényét szerette volna színre vinni, egy izgalmas politikai történetet. Tibi megkeresett, a Művész presszóban eltöltött hosszú délután után már tudtuk, hogy ez működni fog. Kemény Gáborral megírtuk a zenét, és elkezdődtek A krónikás próbái. Ez lett ez első rockoperánk.

– Kifejezetten nehéz művekből írtatok musicalt, rockoperát a következő években. Ilyen volt a Légy jó mindhalálig, később a Vörös Malom, az Abigél, és persze az Anna Karenina. Bevallom, az Anna Kareninát csak a Rock Színházas előadás után olvastam el.

– Elmondhatom, hogy én is. A történetet, a filmet ismertem, de szerettem volna, ha zeneileg teljes mértékben a saját gondolataim terméke. Miklós Tibivel A krónikás sikerén felbuzdulva úgy döntöttünk, hogy akkor tudunk maradandót alkotni a musical műfajában, ha megvan a drámai katarzis és az igényes irodalmi alapanyag. Az ars poeticám azóta sem változott: nem szórakoztatni, hanem gyönyörködtetni kell. A Légy jó mindhalálig esetében már az is óriási dolognak számított, hogy megkaptuk a jogokat. Valóban fajsúlyos mű. Mi azt szerettük volna, hogy a gyerekek élvezzék és szeressék a történetet. Bernsteinnel értettünk egyet, aki azt mondta, hogy a musical az új népopera.

–Volt olyan sajátos motívum, stílus, ami minden előadásotokban fellelhető?

– Ezt nem tudom megmondani. Minden hangot hallottunk már életünkben és rengeteg zeneszerző hatott rám. Puccini eszménye ugyanúgy ott munkál bennem, mint a Beatles vagy a Genesis zeneisége. A gondolkodásomban benne vannak.

– Miklós Tiborral évtizedekig alkottatok legendás szerzőpárost. Több mint 10 éve nincs velünk. Váratlan halálát, hogy tudtad feldolgozni?

– Nem tudtam. A munka mellett nagyon jó barátok voltunk. Az együtt gondolkodásunk és az egymás iránti bizalmunk legendás volt. Nem a pénz vagy hírnév miatt csináltunk zenés darabokat, egyszerűen ez volt a hivatásunk.

– Sokat gondolsz rá?

– Mindig eszembe jut…

– Merre vitt az utad a következő években?

– Szerencsés vagyok, hogy több zseniális szerzővel, alkotóval is összehozott a sors. Írtam balettzenéket. Az ember tragédiája volt az első, de nem játszották sokat az Operában. Nem sokkal később megírtam a Hófehérke és a hét törpét. Ami viszont döbbenetesen nagy siker lett. Harangozó Gyula barátommal (a koreográfus – a szerk.) is hasonlóan gondolkoztunk a színházról, mély szakmai egyetértésben dolgoztunk a Hófehérkén. Ha még játszanák az Operában, akkor körülbelül a 200. körül tartana az előadásszám…

– Más országban repertoáron tarják ezt az elképesztő sikert?

– Tallinnben már 15 éve megy… De játszották Ausztráliában is, és a Hongkongi fesztivált is ezzel nyitották. Az ember tragédiája és a Hófehérke után még egy balettet írtam; a Fantomfájdalom című művet Égerházi Attila társulata mutatta be Székesfehérváron. Szűkebb rétegnek készült, de szerette a közönség.

–A sikeres bemutatók közben folyamatosan lojális voltál anyaszínházadhoz, legrégebbi műhelyedhez, a Madách Színházhoz, ahol 35 éve dolgozol zenei vezetőként. Sosem vágytál máshova?

–  A Madách Színházba egyenesen a Színművészeti Főiskoláról vezetett az utam, ahol szintén nagyszerű rendezőkkel és művészekkel találkoztam – pl. Szinetár Miklóssal, Szirtes Tamással, Kerényi Imrével. Ilyen magas színvonalon nem is tudtam volna máshol dolgozni. Persze, hogy hű maradtam. A Madách is fontos műhelye az életemnek. Még Kerényi Imre hívott ide, az elmúlt 20 évben pedig Szirtes Tamással formálódtunk nagyon jó teammé. Szellemes, bölcs és esztétikailag magas minőségű elképzelései egyeznek az én gondolataimmal. Ebben a műhelyben – hívjuk akkor így – nagyon odafigyelünk a különleges tehetségekre, a fiatalok felé, ha szükség van rá, pedagógiai megközelítéssel is fordulunk. Meghatározó számunkra a bizalom és a szakmai hozzáértés. Enélkül nem tudnánk együtt dolgozni Tamással.

– Az elmúlt években többször is meghirdetett és nagy sikerrel megrendezett Madách Musical Pályázat könnyítette valamennyire a fiatal szerzők munkáját?

– Bizonyos tekintetben könnyebb helyzetben vannak, mert a musical ma már egy közkedvelt, maximálisan elfogadott műfaj, és a szerzők, ha van hozzá megrendelés és pénz, azt írnak, amit szeretnének. Megfelelő produceri, menedzseri ügyességgel bármit el lehet adni. Nehezebb út, amiről most ilyen hosszan beszélgetünk: törekvés egy igényes mű megalkotására.  Kérdés, hogy kell-e a közönségnek ez utóbbi? A mi példánk azt bizonyította, hogy kell. Azóta viszont eltelt már jó pár év, és a közönséget is rengeteg inger éri. Színházba sokszor a könnyed kikapcsolódás miatt mennek a nézők. De még mindig születik egy-két olyan darab, ahol a drámai katarzis megszületik. És egy-két tehetség vagy csapat szerencsére mindig alkot. A Madách Musical Pályázaton az elmúlt években két olyan mű is készült, ami különleges, érzékeny munka. Vízy Márton és Tóth Dávid Ágoston műve, az Én, József Attila egyszerű, de abban mégis nagyon jellegzetes és személyes hangot üt meg. Meskó Zsolt és Derzsi György Tizenötödik című darabjánál is tetten érhető a szerzők maximalizmusa, a történetmesélés, ahol a drámai konfliktusok és a romantika is kiemelt szerepet kap.

– Dalokat, darabot ma is írsz?

– Mindig írok. A dallamokat ma már először hangjegyzetbe dúdolom, és csak utána kottázom le a lényeget. Bródy Jánossal írtunk egy muzikomédiát Bulgakov Őfelsége komédiása című színművéből Képmutatók címmel, ami bemutatásra vár, de még a premier előtt Andrew Lloyd Webber ötletével élve, kiadjuk CD formában. Így indult annak idején a Jézus Krisztus Szupersztár sikertörténete is. Először lemezen jelent meg, majd később készült színpadi adaptáció. Megszakításokkal 10 éve írjuk a darabot, és Jánossal is hasonlóan vélekedünk, ugyanaz a minőség és ugyanaz az attitűd jellemző mindkettőnkre. Akad felkérés is, de erről még nem mesélhetek. Folyamatosan tanulok. Nagyon érdekelnek és keresem is az új hangzásokat, ha megjelenik pl. egy új szintetizátor a világban, azonnal szeretném beszerezni, kísérletezek vele, jó lenne összehozni a szintetizátort a szimfonikus zenével. A születésnapomon, azon az egy napon kicsit hátradőlök, de szerencsére unatkozni nincs időm.

Szerző: Vass Kata / Színház Online