A rendszerváltás utáni magyar átlagember sorstragédiája a Kerékgyártó István novelláiból Radnai Annamária által színpadra írt Rükverc. Máté Gábor rendezésében pontos, szikár, az emberi létezés hiábavalóságát és az annak ellenére folytatott reményteli küzdelmet mutatja meg. Az idősebb Vidra Zsolt szerepében Bán János, a fiatalabb Vidra Zsoltot Bán Bálint alakítja. A Katona József Színház előadása megint az eSzínház műsorán április 25-től.
Annak idején befolyásolta a pályaválasztásodat édesapád?
Soha, semmiben nem befolyásolt. Mint színész gyerekre, egyfajta figyelem többlet irányult felém, ám onnantól kezdve, hogy nem tudod teljesíteni a feltételezett elvárásokat, elvész ez a figyelem. Szerencsére soha nem éreztem azt, hogy meg kellene felelnem. Lehetséges, hogy kívülről úgy látják mások, hogy hasonlóan nyúlunk a színpadi munkákhoz, de én elég különbözőnek látom magamat édesapámtól.
A Rükverc visszafelé elbeszélt „ senkivé” válásának a történetében harminc éves korától játszottad Vidra Zsoltot, aki fiatalon megtapasztalja az élet sötét oldalát: nem várt gyerek, anyja el akarta vetetni, a vonaton abúzálja egy férfi, kocsikísérőként megismer egy roma lányt, akinek a családja elbánik vele… Pályakezdőként színpadi közölnivaló szempontjából mely témák voltak ismerősek számodra ?
Nagyon sokáig nem láttam túl azon, hogy ez a szerep óriási lehetőség egy fiatal egyetemi hallgatónak Budapest és az ország egyik legjobb művész színházában. Ennek a terhe, a feladat megoldásának a szüksége foglalkoztatott.
A próbák során fontos munkaként tekintettem az előadásra, nagy izgalommal, inspiráltsággal dolgoztam rajta. Huszonhárom éves voltam, amikor elkezdtük a Rükvercet, még keveset láttam a világból. Rengeteg olyan téma szerepel a darabban, a Kerékgyártó regényben, amit örömmel olvasok, de nem sok közöm volt hozzá személyesen. Ahogy teltek az évek, megértem, felnőttem, egyre több input keletkezett. A Rükverc nagyjából hat évig ment, kilencven előadást élt meg. Félidőben átkerült a Kamrából a Katona nagyobbik színpadára. Eredetileg három előadást terveztek oda, de olyan szintű, telt házas siker lett, hogy három évig még játszottuk a nagyszínpadon.
A privatizáció idején születtél, aminek a kárvallottjai közül sokan végezték az utcán. A rendszerváltás kudarca, hogy emberek hajléktalanná váltak, fedél nélküliekké…
Attól lehetett komoly köztéma az előadás, ami az elmúlt harminc évben sokakkal megtörtént. Elképesztően kiszolgáltatott, méltatlan a hajléktalanok helyzete Budapesten, országszerte. Soha nem törődött a hatalom a kisemberekkel, akik tönkre mentek. Egykor megfelelő kiszolgálói, adófizető állampolgárai voltak a rendszernek, attól kezdve, hogy ez megszűnt, elfelejtik őket, leveszi róluk a kezét az állam. Ez egy elképesztően fontos probléma.
A Rükverc is arról szól, hogy bárkivel megtörténhet a minőségbeli romlás egészen a hajléktalanná válásig. Könnyű vele azonosulni, mert mindenki megjárta vele a maga poklát. Csupán egy pár százalékos szűk réteg profitált az olajszőkítésből a gyárvásárlásból, a privatizációból, az átlagpolgárnak viszont rosszabb lett az élete.
A családodban mit érzékeltél ebből gyerekként, kamaszként?
Abba születtem bele, hogy spórolnunk kellett, és bár mindent megtettek a szülők, hogy ne vegyük észre, de az adott körülmények igen szerények voltak. Ismerős volt az, hogy „ nem vesszük meg, nincs rá pénzünk”. Persze nincsenek illúzióim. Nálunk sokkal szegényebb, sanyarúbb környezethez szokott családok milliói élnek Magyarországon. De sem gyerekként, sem kamaszként nem adatott meg sok minden. Sok esetben fel kellett találnom magam, a fantáziámra, a kreativitásomra támaszkodtam, és ez nekem teljesen természetes és nagyon termékeny volt.
Visszafelé nézve egy életet megállapítható szerinted, hogy milyen arányban múlik a saját cselekedeteinken, illetve a körülményeken, hogy milyen sorsot járunk be?
Szokták mondani, hogy a döntései határoznak meg egy embert. Kaptam elég jót otthonról, hogy bízzak magamban és elfogadjam a saját zsigeri megérzéseimet. Szerintem nem vezet jóra a bánkódás. Sok energiát elvesz, a múlton való töprengés elzárja a jövő elől a lehetőséget, a jelent pedig elhomályosítja. Ez nem jellemző rám.
Jó ideig rágódok egy-egy döntésen, majd mire meghozom, bármi is lesz belőle, ki tudok békülni vele. Kiállok mellette, akkor is ha rosszat hoz, mert azt érzem, hogy csak így maradhatok hű önmagamhoz.
Vidra Zsolt esete azért is érdekes, mert szinte végzetszerűen alakul a sorsa. Boldog, hosszú életet jósolnak neki, ehhez képest emberi roncsként, fagyhalállal végzi…
A történet szerint a születő Vidra Zsoltot megáldja az édesapja, aki egyébként lakatos, széfeket tör fel. „ Ennek a gyereknek nagyon jó élete lesz, csupa remény, boldogság, kincs, gazdagság, egészség vár rá.” Az apa betesz egy almát a fürdővízbe,ami az egészséget szimbolizálja, betesz mellé egy kulcsot, mint csörgő csecsebecsét, hogy gazdagság kísérje a fiát. Természetesen van ebben sorsszerűség. Nagy reményekkel indulunk, aztán a kegyetlen valósággal találkozunk. Nem tudni, kinek milyen sors jut, mennyire irányíthatja azt.
Annyit tehetünk, hogy mindent elkövetünk, minden energiánkat befektetjük. Cserkész mondással élve: „Készülj a legrosszabbra, de reméld a legjobbat”. Ez lehetne az életfilozófiám is. Mindenesetre rengeteg olyan helyzetben is motivált maradok, amikor a körülmények elkeserítőek. A kesergés sehová nem vezet.
Vidra inkább sodródik az eseményekkel, ha meg kínálkozik valami komolynak látszó üzleti lehetőség, jóhiszeműen belemegy, de kisemmizik.
Vidra egy naiv, szeretetreméltó ember, akinek alakulhatott volna másként is a sorsa, De nem alakult, ezért lehet vele könnyen azonosulni. Portás munkakörben segített abban, hogy a privatizáció folyamatában részt vegyen egy befektető. A nyomorúságos életen túl vágyik már valami jobbra. A körülmények áldozata, az adott helyzetben nem láthat túl azon, hogy rossz döntést hozott.
Mit gondolsz, alakulhatott volna másként a színészi pályád bizonyos döntések nyomán?
Apám ebben az életkorban, 33 évesen kijutott Los Angelesbe, az Oscar-gálára Az én kis falum című Jiri Menzel filmmel. Emlékszem hogy mesélt arról, mennyire izgult, hogy nem volt saját szmokingja, hogy csupa világsztár közt ott van kint ő is. Ha össze akarnám hasonlítani, hol tartott apám, és hol tartok én a karrieremben, elkeserítő lenne. Manapság más világot élünk, mások a lehetőségek.
A Színművészetin Zsámbéki Gábor növendékeként adta volna magát, hogy a Katonába szerződtetnek. Min csúszott el a dolog?
A legjobb dolog, ami történhetett volna velem a Katona József Színház volt. Végül is öt-hat évig figyelemmel követhettem, hogy milyen műhelymunka folyik ott. Aztán úgy döntöttek, hogy nekem nem ott van a helyem. Az okát abban látom, hogy elvállaltam egy filmszerepet és ezzel lekötöttem magam olyan időszakokra, amikor a színházi évadban számítottak volna rám. Igazán soha nem sikerült megbeszélni, pedig több kísérletet is tettem rá.
Utólag hiszek abban, hogy ennek így kellett történnie.
Öt évig a Thália Színház társulatához tartoztál. Tarnóczi Jakabbal, Horváth Csabával izgalmas művészi munkáid is voltak ott. Min múlott, hogy végül a függetlenek irányába mentél, mint a K2, majd az Apertúra?
Egy keresési folyamatról van szó, aminek része volt a Thália, az Apertúra, a Katona meg az is, hogy sokfelé játszottam, a dunaújvárosi Bartók Színházban, a budaörsi Latinovits Színházban, az Átriumban, a B32-ben, a Jurányiban, a Gólem Színházban, a Hatszínben.
Elég széles skálát kaphattam a sorstól, sokféle felkérést teljesíthettem. Az igazság az, hogy nem adhat meg mindent egy hely. Az egészséges vándorlás lenne a legszerencsésebb minden színész számára: hol nagy feladatok kis közönség előtt, hol nagy feladatok nagy közönség előtt, hol könnyedebb feladatok, amelyek felkönnyítik a testet és a lelket.
Nem lehet egy egész karriert azonos közegben, azonos terheléssel végigcsinálni. A mai hatvanasok generációját elképesztően tönkre tette a színház, mindenüket odaadták. Oda is kell adni, de nem azért élek, hogy jól felőrlődhessek a színházban!
Jelenleg a kultúrpolitika kiírta a függetleneket a szakmai támogatásból. Az Apertúra milyen konstrukcióban működik a Gólem Színházzal?
A Gólem Színház közszolgáltatási szerződést kötött a VII. kerülettel, így használhatják ( 2029-ig ) azt az erzsébetvárosi ingatlanrészt, ami régen péküzem és bolt volt és ami az Apertúra társulat bázisa lett az elmúlt években. Kétkezűleg bontottuk ki és építettük újjá egy év alatt. A VII. kerületi önkormányzat, azon belül is Szűcs Balázs alpolgármester kitüntetett figyelemmel van irántunk. Ott segít ahol tud, és ez nekünk hatalmas szerencse. A legnagyobb különbség a kőszínház és a függetlenek között, hogy a pénzhiányt át kell hidalni valamivel. Az első opció, hogy pénzt kérünk valakitől, aki eleinte szeretettel, önzetlenül ad, de idővel teherré válik számára az adakozás. A másik változat, hogy szívességet kérünk szakértelem dolgában, például a villanyszerelésnél. A harmadik opció, hogy plusz energiákat fektetsz bele, szerelemből, szenvedélyből csinálod a színházat. Amit előre meghitelezel, az mindig a holnaptól vész el, és el lehet jutni oda, hogy már csak a törlesztésre van energiád. Mindez kiégéshez vezet.
Milyen egyéb munkákra számíthatsz?
Szinkronmunkákra, időnként filmekre. Tavaly nyáron a kamera túloldalán dolgoztam, rendezőasszisztensként. Megterhelő, de sokat lehet tanulni belőle.
Évek óta rengeteg ötletem felgyülemlett a rendezéshez, ambícióm is van hozzá.
A Trafó 25 éves pályázatára leadtam egy kortárs verses előadás ötletét. Végül nem nyertem el a pályázatot, de ha már készült egy komoly üzleti terv róla, hozzácsatoltuk az Apertúra idei évre vonatkozó működési pályázatához. Nem sok reményt fűztem hozzá, ennek ellenére összejött ez a kortárs versekből, szabadtéri, ingyenesen látogatható, becsületkasszás előadás a Janikovszky Éva parkban. Jó beugró volt számomra egy most készülő, fajsúlyos anyaghoz, amit szintén én rendezek. Leonyid Andrejev orosz drámaíróban, regényíróban az aprólékos lélektan, a szenvedélyes belső kutatás fogott meg. Továbbá az, hogy nem találta a helyét sem a cári Oroszországban, sem az akkor kialakuló proletár mozgalomban, a kommunizmus kialakulásának kezdetén. Világtalanul állt egy kettészakadt világban. Napjainkra tökéletesen rímel ez a kettészakadás, megosztottság, két pólusosság a színházi szakmában is.
Szerző: Szentgyörgyi Rita