12 év után jelenlegi formájában megszűnik egy meghatározó független színházi műhely: a k2 Színház. Az idei Ördögkatlan Fesztiválon búcsúztak el közönségüktől. A társulatot 2010-ben a Kaposvári Egyetem színművész szakának hallgatói alapították Benkó Bence és Fábián Péter vezetésével. A K2 megszűnésének margójára Kurta Niké készített interjúfüzért a volt és jelenlegi tagokkal. 12 év, 12+1 kérdés. Vissza- és előretekintés 10 részben. Az ötödik interjúalany: Domokos Zsolt.

Mi a legelső meghatározó emléked, mint k2-ős?

Legelőször 2009-ben, mint frissen felvett kaposvári színészhallgató, az Ördögkatlan Fesztiválon, Palkonyán láttam a Magyar Monoszkóp című előadásukat, amit már, mint k2-ősök, de még, mint kaposvári osztály játszottak.  Bár nem az volt a legjobb előadásuk, mégis valami friss levegőt éreztem, miközben néztem. És nagyon-nagyon jó érzés volt, amikor én is lehetőséget kaptam náluk először. Mivel az egyetemen nem voltam megelégedve a munkamennyiséggel, rengeteg fölösleges energiám és időm maradt, az órák után belevágtunk a Volt egyszer egy Helené előadás létrehozásába. Iszonyatosan felszabadító volt!Aztán bekerültem a Morgenstern halála című előadásba. Később láttam tőlük a Sziszüphosz című produkciót, ami merem állítani, az első katarzis élményem volt színházban. Ott ültem és azt éreztem, hogy így van értelme színházat csinálni, megfogalmazni dolgokat és bármihez is hozzáfogni. Szabadon, szeretettel, kedvvel. Egy percig nem volt kérdés számomra, hogy elfogadjam-e a felkérésüket. 

Mi volt társulati tagságod során a legfelemelőbb színházi pillanatod?

Az első előadás, mint hivatalosan k2-ős csapat az Ördögkatlan Fesztiválon A nagyharsányi menyasszony helyspecifikus előadás volt. Ott történt meg először, hogy tíz nappal a premier előtt leutaztunk és elkezdtünk a helyiekkel interjúkat készíteni és a szövegkönyv alapját képező élettörténeteket összegyűjteni. Az a tíz nap, ahogyan mi ott, mint egy kommunában léteztünk, próbáltunk, létrehoztunk egy nagyszerű előadást, csodálatos és felemelő volt. Aztán ott volt a Züfec, ahol valamit nagyon elcsíptünk! Szóval főleg ez az első három év elképesztő volt! Ahogy dolgozni tudtunk, amilyen visszajelzéseket kaptunk, amilyen hittel, szeretettel és játékkedvvel tudtunk létezni, az tényleg elképesztő volt! 

Mi a volt a legkiemelkedőbb társulati pillanatod?

A k2-ős karácsonyok az Úri Muri pincéjében, ahol volt rendesen név-húzós ajándékozás is. Mindenki hozott ezt-azt, enni-innivalót és fantasztikusan éreztük magunkat, hatalmasakat nevettünk.  A fesztiválozások, a premier bulik, a Szkéné öltözőjében a szakmázgatások és a próbafolyamatok olyan meghatározó miliőben teltek, amit azóta sem tapasztaltam sehol.

Mi volt a legkínosabb színpadi pillanatod?

Erre azt hiszem, hogy pontosan tudok válaszolni.  Ez a Holdkő című előadás volt. A szövegkönyvet Závada Péter írta meg a társulat New York-i utazása során összegyűjtött kint élő emigránsok élettörténeteiből. A rendezők azt találták ki, hogy minden színésznek meg kell tanulnia a teljes szövegkönyvet, azért, hogy ők közvetlenül előadás előtt, vagy akár előadás közben dönthessék el, hogy aznap ki milyen szövegrészletet ad elő. Alapból problémám van a szövegtanulással, főleg a magolással. Iszonyatosan lusta vagyok ilyen szempontból. Próba közben tudok szöveget rögzíteni. Na, ez nem az a próbafolyamat volt, ahol erre lett volna lehetőségem. Magamra vettem ezt a rendezői döntést, szívatásként éltem meg ezt a formát, aminek a mélyén persze az volt, hogy nem szeretek szöveget tanulni. Ennek ellenére én úgy ültem ott az előadások javarészén, hogy nem tudtam rendesen a szöveget, csak úgy irányaiban a tartalmát. Ez a mai napig egy szégyenfolt az életemben. Tudtam azt, hogy nem voltam kollegiális, nem segítettem a produkciót. Nyilván vagyok annyira fifikás, hogy el tudom adni a szöveg nem tudásomat a színpadon, de azért ez ciki volt, vagy olykor akár még lebukós is. 

Melyik volt a legfontosabb alakításod?

Több is van. Az egyik az biztos, hogy a Züfecben Makszudov szerepe. Először kínáltak meg egy igazi nagy főszereppel, az első Budapesten bemutatott k2-ős produkcióban. Nagyon szerettem, rengeteg lehetőségem volt megmutatni magam benne, meg egy ívet bejárni. Azt hiszem, hogy jól meg is valósítottam. A Hűséget imádtam. Rudolf Lang szerepében csodálatos utakat lehetett bejárni. És amit különösen szerettem benne, hogy tovább tudtam fejleszteni a szerepet. Ezek rendkívüli alkalmak, amikor a próbáknak utóélete van, és tudok  kísérletezni új színek megtalálásával, hogy tovább tudjak lépni a bemutatón megtalált szinten. 

Mi volt a legnagyobb kudarcod?

Amikor Alföldi Róberttel csináltuk Percy Shelly A Cenci-ház című rémdrámáját, az nagyon nehéz volt, az anyag bonyolultsága, a borzasztóan veretes szöveg és a négy hetes, szűk próbaidőszak miatt. Korban és élettapasztalatban nagyon távol állt tőlem a karakter. Ott azt éreztem, hogy nagyon hajtok valamit, de csak lebeg a szerep a levegőben és nem találom a mélyét, mert nem tudom mihez kötni. Ebben benne volt Alföldi rendezői metodikája, ami akkor teljesen ismeretlen volt számunkra, nem voltunk ilyen erős rendezői színházhoz hozzászokva. Megcsináltam, amit kért, de nem tudtam megtölteni, rutin hiányában nem értem utol az instrukcióit. Szóval csak lett ott egy nagy „hirig”, önhergelés, de nem lett mögötte tartalom. De egyetlen egyszer, a darabtemetésen meg tudtam jól csinálni azt a szerepet is. De ahhoz kellettek a kollégák. A darab úgy kezdődik, hogy Cenci gróf reggelizik és a pápa egyik követével tárgyal közben. Alföldi fontosnak tartotta, hogy ez egy rendes rántotta legyen, amit eszem. Borsányi Dániel kollégám jó ötletnek tartotta, hogy úgy szétsózza a rántottát, hogy az az első falatnál végigégesse a szájpadlásom. És a pohár víz, ami a reggelihez volt bekészítve, az is be volt sózva. Olyan szintű lila köd öntötte el az agyamat, olyan gyilkos düh vett rajtam erőt, mint ami egyébként kell Cenci gróf szerepéhez. Aznap este ezzel az elvetemült pszichopata dühvel nagyon jól megcsináltam Cenci grófót. Szóval utólag mérhetetlenül hálás vagyok neki ezért az élményért. 

Mi az, ami a kilépés után hiányzott?

A közeg. Az, hogy egy közösségbe jársz be minden nap és nem egy munkahelyre. És az előadások, amik a Covid miatt kiestek.

Mi az, ami nem?

A közeg. Nagyon sok kibeszéletlenség gyűlt fel bennem. Nem tudtam azokkal megbeszélni, akikkel kellet volna. Ami számomra probléma volt a k2-ben az az, hogy annyira szerettük egymást, hogy nem mertük egymásnak megmondani a rosszat, mert nem akartunk konfrontálódni, nehogy megbántsuk, vagy elveszítsük a másikat. Persze egy egészségesen működő viszonyban pont az lenne a lényeg, hogy ki tudd fejezni magad. De én személy szerint nagyon sokszor elmentem olyan helyzetek mellett, amikor konfliktust kellett volna felvállalnom és évek múltán már nem éreztem fairnek valakire ráborítani a szaros vödröt. Örülök, hogy ez alól felszabadultam, persze tudom, hogy ezeket a dolgokat egyszer át kell majd beszélni.

Van olyan, amit másképpen csinálnál?

Mindenképpen konfrontálódnék. Akkor és abban a pillanatban, amikor a sérelem ér. Ha jogos, ha jogtalan. Kibeszélni a helyzetet azzal a személlyel, akivel a problémám van és nem másokkal az illető háta mögött.  A mai napig tanulom, hogy hogyan tudjam képviselni a véleményem. Nagyrészt az én saram, hogy így alakult, de társulatilag sem volt erre megoldás. Szakmailag meghallgattuk egymást, közösen gondolkodtunk, de társulati szinten nem. Mármint nem volt semmilyen tabu, csak elmentünk helyzetek mellett. Nagyon erősen ránk épült a k2. A k2 azért is tudott k2 lenni, mert mi voltunk ott. Nélkülünk nem lett volna az, ami. Lehet, hogy van bennem egyfajta sértettség, hogy a szakmán belül is nagyon sokan úgy tudják, hogy a k2 az Bence és Petya és fogalmuk sincs arról, hogy kik játszanak a társulatban. Nem tudom, hol akadtak volna még ilyen színészek, akik ilyen szinten alávetették volna magukat ennek a fajta létezésnek. Akik ennyire odaadták volna szívüket-lelküket és mindenüket a társulatért, akikre ennyire lehetett építeni. De egy percig nem gondolom magunkat mártírnak, mivel azzal a tudattal kezdtük el és csináltuk tovább, hogy mi ezeket a nehéz munkakörülményeket vállaltuk.  

Szerinted mi az oka a megszűnésnek?

Ugye nem szűnik meg a k2, csak átalakul és arculatot vált. Szerintem ez egy természetes folyamat, nem pedig tragédia. A problémák felhalmozódása és kibeszéletlensége miatt én azon csodálkozom, hogy nem robbant hamarabb ez a bomba. A nagyobb baj az, ahogyan történt. Ez az ő kettejük dolga és nem gondolom helyesnek, hogy ennyire ki lett téve a plénum elé. Ez az ő magánügyük lenne. Eggyel méltóbban lehetett volna ezt a lezárást kezelni. A sértettség soha nem egy jó kiindulási állapot. A Züfec című darabunk jut eszembe, ami pont ezt elemzi, hogy hol tart ez a rohadt szakmánk az ezeréves sértettségek miatt. Nagyon remélem, hogy visszatalálnak majd egymáshoz, ha nem szakmailag, de emberileg. 

Hogy látod a jövőt?

Fogok újra próbálni a k2-vel és ezt iszonyatosan várom! Nem számítottam rá és nagyon jólesett a megkeresés! És már most úgy érzem, hogy haza megyek az alma materbe dolgozni. Szeretnék többet kőszínházban dolgozni, forgatni és továbbra is tartalmas előadásokban játszani, amik szólnak valamiről, szólnak valakihez és van tétjük. Nem azt gondolom, hogy minden előadásnak barikádharcot kell képviselnie, mert az is egy egészségtelen szélsőség. De az biztos, hogy nem akarok korrekt és unalmas előadásokban részt venni, mert annak semmi értelme. 

Az előtted megkérdezett kollégád, Viktor Balázs kérdése:

Fogsz-e a sírni az augusztusi, utolsó Züfec előadás meghajlásakor, miközben zeng a Magyar Rapszódia?

Látok erre némi esélyt. A pillanatra bízom, de százalékosan elég nagy esélyt látok rá.  

Milyen kérdést teszel fel az utánad következő Piti Emőkének?

Mi volt a legjobb és/vagy legrosszabb instrukció, amit a k2-ben kapott?