Farkas Gergő Dávidot Ádám Anna sorry not sorry című előadásában láttam először. Akkor már külföldön tanult, így számomra az újdonság felfedezésének örömével, a meglepetés erejével hatott az a megszokott szabályokon kívüli, szuggesztív energia, amivel jelen volt. Költőiségről, finomságról beszél a tánc kapcsán. Amikor mozdul, ő maga is – amellett hogy nyers, zsigeri – lágy, lírai jelenség, aki magára vonja a tekintet.

Milyen időket élsz most táncosként, koreográfusként, alkotóként? Mennyire pörgősek a napjaid?

Nagyon tele lett ez az időszak most nekem, másfelé tolódtak el a hangsúlyok, másféle feladataim lettek, mint amiket eredetileg beleláttam a 2022-es évbe. Jelenleg két koreográfussal dolgozom aktívan egy-egy projektben külföldön, és abban reménykedem, hogy majd ezután az időszak után újra felveszem a fonalat a saját alkotói munkámmal. Alex Franz Zeheutbauer egy bécsi székhelyű koreográfus és zenész, az előadásainak a szonikus koreográfiák nagyon fontos elemei. A másik Ofelia Jarl Ortega, egy stockholmi székhelyű, svéd-chilei koreográfus.

Stockholm, ha jól tudom, neked második otthonod is. Hogyan kerültél oda, hogy születtek ezek a szálak, amik vissza-visszahúznak oda?

Stockholmban a Cullbergnél gyakornokoskodtam, később vendég előadóként is dolgoztam velük a 2020/21-es és ebben a 2021/22-es évadban. Szabadúszóként járok most oda. Érdekel az ottani szakmai közeg is. Stockholm egy különleges hely.

Mitől különleges? Mi az, amit ott tapasztalsz?

Többen másfajta színpadi jelenlétekkel, a figyelem materializálódásával foglalkoznak. Az általam látott munkák egy része nem kifejező, de mégis költői, van bennük valamiféle lágyság, higgadtság, amire szükségem volt, és amit bele is ültettem a saját munkámba is bizonyos mértékben.

Neked milyen az ideális előadói jelenlét? Mikor érzed azt, hogy „na ez most de jó volt, így szeretnék mindig”?

Nincs ilyen. Tudok örülni annak, ha tudatában vagyok, mi történik körülöttem. Bár van ez a bináris kód, a befogadó / kifejező felállás a színházi térben, de én szeretek úgy ott lenni a színpadon, hogy nem hagyom abba a befogadást és a figyelmet azért, mert van egy koreográfia, amit meg akarok mutatni másoknak. De izgalmas az is, amikor valaki kimegy a színpadra, transzba kerül, és utána azt se tudja, mi történt. Az is egy legitim állapot. Az a kérdés, hogy mi a cél?

Magával a transz állapottal szoktál kísérletezni?

Nem, nem vagyok az a transzba esős forma. Engem a finomabb állapotok érdekelnek, a lágyság, meg a… Fú, nehéz erre megfelelő szót találni, mert a precíziótés a tisztaságotel szeretném kerülni. De van valamiféle kiszámítottság abban, ami engem érdekel koreográfiailag. Talán az, hogy hogyan lehet kiélezni az időt. 

Szeretnéd megtartani azt az egyensúlyt, hogy előadóként részt veszel mások projektjeiben, és a saját alkotói utadat is egyengeted mellette?

Szeretek előadni, de az alkotás áll az első helyen. Viszont, mivel táncosnak tanultam, nem koreográfusnak, kifejlesztettem egy módot, amin keresztül az előadói munkáimból alkotóként is fejlődhetek. Az előadói szerep alázatra tanít. Nem feltétlenül a koreográfus felé, hanem a csoport felé, vagy a munka felé. Ennek a gyakorlását szívesen folytatom. Most is várom, hogy ott legyek egy stúdióban, és kapjak egy feladatot, amivel azon a napon foglalkoznom kell. Vágyom erre az összpontosítottabb figyelemre, ami az előadói szerephez kell. És szerencsére olyan emberekkel dolgozom, akiknek érdekel a munkája. Nem nagyon tudok úgy dolgozni, ha ez nem így van. Még a suliban volt egyszer, hogy kiszálltam egy próbafolyamatból, akkor értettem meg, hogy nem kell mindent mindenáron megcsinálni. Szerintem az előadói munka sokunk számára egy nagyon értékes, finom valami, valamint egy érzékeny szerep is. Úgy tud fájni, amikor belerakjuk egy munkába a szívünket-lelkünket, de aztán a munka valami olyasmivé válik, amivel nem tudunk azonosulni.

Könnyen is konfrontálódsz? Ezt azért is kérdezem, mert látom hogy elég aktívan állsz ki különböző ügyekért, szinte már az aktivizmus határát súrolva.

Nem vagyok konfrontatív minden helyzetben, de elég sokszor voltam én a hangos diák, aki felszólalt, majd később is követett engem ez a szerep. Vannak dolgok, amiket nem tudok elengedni a fülem mellett, akár egy adott munkatéren belül sem. Szerintem nem csak darabokat csinálunk mi itt, nem csak előadunk másoknak, hanem tereket, zónákat képezünk, amelyekben megpróbálunk együttműködni íratlan szabályok, egy bizonyos etika szerint. De szerencsére mostanában olyan emberek irányába kellett háborognom, akik nagyon távol állnak tőlem. Nem keresem azért a bajt, ezek a helyzetek mindig leszívnak.

És ha ezt egy kicsit kitágítom a táncról a más ügyekért való kiállásra, a kettő mennyire kapcsolódik számodra össze? A művészetet lehet például a politikától függetleníteni szerinted?

A művészetben mindig ott van a politika, csak nem mindig annyira egzakt. Egyszerre mozognak a táncosok vagy mindenki csinálja a maga dolgát? Vagy mondjuk egy duóban változik-e a vezetői szerep vagy ugyanaz marad? Szerintem az is mindig nyomot hagy egy előadáson, hogy milyen a légkör a próbán. Mondhatja-e egy táncos valamire azt, hogy „boccs, de nem, ez a mozdulat számomra túl kényelmetlen, ez a tempó számomra túl gyors”? Ezek mind olyan dolgok, amelyek politikát visznek a stúdióba, és később politikát visznek a színpadra is. Nincs olyan táncdarab, amiben ne lenne politika, csak valamikor ez esztétikai szinten jelenik meg. Ez egy finom játék, csapatmunka. És minden csapatmunkában ott a politika. Az előadás pedig általában az adott próbafolyamat leképeződése. Szerintem úgy érdemes ott lenni a stúdióban is, ahogy majd kiállsz a színpadra.

A Deep Fakeben a táncon kívüli művészeti ágakból választottál magad mellé szinte egyenrangú alkotótársként feltüntetett partnereket (Cserna Endre médiaművész, Csernovszky Márton zeneszerző). Mennyire fontos az számodra, hogy egy demokratikus alkotói közösségben tevékenykedj?

Máig képlékeny, hogy ki milyen szerepet tölt be, kinek milyen feladatkörei vannak, folyamatosan beszélünk róla. Nem gondolom, hogy a Deep Fake teljesen horizontális projekt lenne Endre, Marci és köztem, a teljes horizontalitás talán nem is mindig a legmegfelelőbb struktúra. Ami viszont fontos számunkra, hogy a társművészetek valódi társakként és ne szolgákként legyenek jelen ebben a munkában, hogy a zene és a kép (ebben a kontextusban Endre és Kophelyi Dani által készített deep-fake.world weboldal) mind-mind összedolgozó, mégis önálló entitásokként működjenek. Ez pedig csakis úgy lehetséges, hogyha mindenkinek megvan a maga mozgástere, hogyha a kreatív folyamatot körbevevő kommunikáció, legyen az akár csak egy parányi technikai kérdésről is, tükrözi azt az együttműködést, azt az együttlétezést, amiről amúgy a Deep Fake szól. 

Hányadik előadás lesz a Deep Fakeből az L1est(ek) IZP módra keretében? 

Ott egy 15 perces részlet lesz majd látható, az lesz az 5. előadás. Egy ráccsal dolgozom, ez a jelenet lesz kifeszítve. Megyünk még előtte a Spring Forward Fesztiválra Görögországba, Elefsinába az Aerowaves keretein belül. Később kétszer játsszuk majd Amszterdamban, illetve egyszer a Kolorádó Fesztiválon is. Ez a darab folyamatosan változik, próbálja magába cuppantani azokat a tereket, ahova éppen beleeresztik. 

Az L1 Egyesület közelébe hogyan kerültél egyébként?

Márta írt, hogy érdekli őt a Deep Fake, később amikor hallotta az Aerowaves hírét, ismét felkeresett. Felajánlotta hogy jelentkezzek rezidensnek, én pedig pályáztam. Volt is a jelentkezésben egy kérdés, hogy mennyi időt fogok tudni ebbe belerakni. Mostanában egy kicsit félek, hogy cserben hagyom az egyesületet, mert sok változás történt körülöttem, és nem tudok annyi időt fordítani rá, amennyit terveztem.

Folyamatosan jönnek be az újabb és újabb projektek, felkérések? 

Van, ami nem jött be a terveim közül, más lehetőség meg bejött utolsó pillanatban. A covid óta borzasztóan kicsi pénzeket kerestem, pultoztam, elképesztően nehéz volt anyagilag ez az időszak. Mivel pályakezdő alkotó vagyok, így előadói munkákból jóval többet tudok keresni. Most el is vállaltam pár ilyen munkát, hogy mellette a saját alkotói munkámmal is foglalkozni tudjak. A Deep Faket kb. 300 Ft-os órabérrel csináltam.

Nemrég beszélgettem egy idősebb generációs művésszel, ahol szóba jött, hogy mi már órabérekkel számolunk, így alkotunk, és igyekszünk professzionális kereteket teremteni. Ő azt mondta, hogy ha ők anno ezt megtették volna, akkor ki is tették volna őket a projektből.

Arra, hogy egy rendszer összetört téged nem lehet az a megfelelő válasz, hogy ugyanazt a rendszert, változtatások nélkül továbbélteted. Ezek a toxikus struktúrák beleivódtak a közösségünk működésébe, de szerintem nagyon fontos mélyen belenézni a szemükbe és azt mondani, hogy „nem”. Számold ki az órabéred, én is kiszámoltam az enyém, mert éreztem, hogy itt valami nem stimmel. A szabadúszó léttel az a probléma, hogy rengeteg olyan munkakört is ellátsz, amivel az elején még nem számolsz. Nem láttam még koreográfust minden olyan feladatot kiírni a költségvetésbe, amit valójában ellát.

Neked könnyen mennek azok a feladatok, amik a koreografálással, alkotásssal járnak?

Nekem a multitasking [több feladat egyszerre] nem működik túl jól. Kinyitom az email-fiókomat, és 85 különböző feladat vár rám, amik teljesen más területekre vannak lementve az agyamban. Ez nagyon meg tud zavarni, sok idő váltani közöttük. Egy idő után rámjön egy decision fatigue nevű dolog, vagyis a döntéshozatal miatt kialakult fáradtság. Megvan, hogy napi hány dolgot tudok tiszta fejjel átgondolni, és azt érzem, hogy a feladatok mennyisége messze meghaladja ezt a kvótát. 

Van valamilyen módszered, amivel kikapcsolsz, amikor érzed, hogy már túl sok?

26 napja meditálok minden nap. Rájöttem arra is, hogy víz mellett tudok igazán kikapcsolni, szóval fürdőkbe járok. De ahhoz a fajta fáradtsághoz, ami most az embereken van, hetekre kellene megállni, nem lehet egy hosszú hétvégével lerendezni. Viszont gyakran nem érezzük eléggé biztonságosnak a közegünket ahhoz, hogy ezekről az igényeinkről kommunikáljunk. Ha valaki azt mondja, hogy időre vagy térre van szüksége, akkor azt mindig a lehető legkomolyabban kell venni. Van, amikor valaki úgy érzi, nincs sok hátra a kiégésig, vagy csak elképesztően fáradt, esetleg valami olyan problémával küzd, amit még nem kész veled megosztani. Ilyenkor meg kell szavazni a bizalmat a másiknak.

Volt olyan az elmúlt időben, amikor azt érezted, hogy a művészetnek nincs értelme?

Nem volt, de megértem hogy vannak, akiknek így éreznek. Én a suli alatt letoltam ezeket az egzisztenciális kríziseket. Tisztában vagyunk a tényekkel, hogy milyen igazságtalanságok történnek a menekültekkel a határon; hogy mekkora mértékben van jelen a családon belüli erőszak; hogy milyen az LMBTQ emberek helyzete Csecsenföldön, és mégsem történik semmi. Tisztában vagyunk azzal, hogy rohad el a bolygó, és nem történik túl sok minden. Az, hogy a tényeknek tudatában vagyunk, úgy tűnik, kevés. Nem tudom, mire van szükség. Talán egy spirituális megújulásra? Arra mindeféleképpen, hogy végre empatikusabban, szolidárisabban legyünk képesek együttélni mindazzal, ami körülvesz minket. Számomra a művészet és azon belül a tánc és a koreográfia abszolút releváns válaszok. De olyan szokott lenni, hogy azt érzem, most az utcán kéne lenni és nem a stúdióban. De ha mégis a stúdióban, akkor legalább máshogy. Ezért is vágtam bele mozgásos műhelymunkák szervezésébe, elsősorban LMBTQ+ emberek számára. A foglalkozás neve OMOH MOVES, melyet az OMOH nevű budapesti queer kollektíva tagjaként szervezek. Eddig három foglalkozásunk volt, júniusban az under500 Fesztiválon leszünk jelen, Vavra Julcsival és Oláh Balázzsal az élen. 

De előbb május 21-én a Deep Fake az L1-est(ek) IZP módra keretében.

[A beszélgetést Kovács Emese (L1-tag) készítette az L1-est(ek) IZP módra eseménysorozat kapcsán, ami az EMMI és az NKA IZP Ideiglenes Kollégium anyagi támogatásával valósul meg.]

L1-est(ek) IZP módra

2022.04.13 – 14. 18.00 Bakelit MAC

2022.05.20 – 21. 19.00 Jurányi Ház

Jegyváltási lehetőség: https://juranyi.jegy.hu/ticketsearch
Eseményről információk: http://l1.hu/hu/node/2785

Fotó: Syporca Whandal