Május 30-án és június 2-án látható Batarita legújabb bemutatója a Marczibányi Téri Művelődési Központban. A TRIP Tánckedd sorozatában megvalósuló KRISTÁLY a butoh filozófiáján alapuló térspecifikus előadás Batarita és Okuyama Barabbas előadásában. A darab a változópontokról szól, amikor döntéseink értelmében a következő időszak bukást, vagy felemelkedést hoz számunkra, mert rajtunk múlik, hogy képesek vagyunk-e elengedni a múltat és képesek vagyunk-e az új jövő felé nézni, vagy sem.
A TRIPpel való közös premier gondolata hogyan született meg?
Évek óta jó kapcsolatban vagyunk Magács Lászlóval. 2010-ben készítettem el Koreában az Évszakok című darabomat, ami Lacinak nagyon tetszett és attól kezdve rendszeresen hívott a Merlinbe, aztán az Átriumba, majd a TRIP hajóra, ahol életre hívta a Tánckedd sorozatot. Miután a TRIP most kiállt a Dunáról, a Tánckeddnek a Marczibányi Téri Szabadidő Központ biztosít helyszínt.
Munkáidban régóta az ázsiai mozgáskultúrából merítesz, ezen belül elsősorban a butoh tánccal foglalkozol. Hogy kezdődött ez a szenvedély?
Hatéves voltam, amikor az iskolánkba ellátogatott egy japán delegáció. Benne voltam a néptánc csoportban, előadtunk nekik egy kis műsort és cserébe kaptunk egy rizspapírból készült, felfújható kis labdát. Gyönyörű volt, és azt gondoltam, hogy egyszer majd el kell jutnom oda, ahol ilyen szép dolgokat csinálnak. Sok idő telt el, aztán amikor 2002-ben a Tiéd…?! című munkámmal megnyertem a SzólóDuó Fesztivál zsűri és közönségdíját is, a verseny végén odajött hozzám Carlotta Ikeda (ismert butoh táncos és koreográfus – a szerk.), gratulált és azt mondta: „te butoh táncos vagy!”. Ezt követően elmentem hozzá tanulni. Azt vettem észre, hogy amit csinálok, ugyanaz, mint amit tanulok – vagy fordítva, amit tanulok, az az, amit csinálok. Vagyis zsigerileg csináltam valamit, amit butoh-nak neveznek.
Hallottál korábban erről a műfajról?
Nem. De ahogy tanultam Ikedától, majd miután megkaptam a DanceWeb nemzetközi táncszervezet ösztöndíját Bécsben és Ko Murobushi óráira jártam, egyre inkább azt éreztem, hogy ez teljesen én vagyok. 2008-ban elnyertem a Japán Alapítvány Uchida művészeti ösztöndíját, amit évente egyetlen művész kap meg az egész világon, aminek köszönhetően Yokohamában és Tokióban képezhettem magam. Ez maga a menyország volt, hiszen a butoh alapítóitól tanulhattam a Kazuo Ohno stúdióban. Még találkozhattam magával Kazuóval, a mesterrel, és táncoltam vele úgy, hogy ő már az ágyában feküdt.
A stúdió mestere fia, Yoshito Ohno volt, ő foglalkozott velem/velünk minden nap. Beválasztott a Tokióban épp akkor bemutatásra kerülő darabjába is. Ezt követően hazajöttem és belefogtam a BODY.RADICAL (induláskor BUTOH Fesztivál) nevet viselő nemzetközi táncfesztivál szervezésébe, mellette kijártam Bécsbe Ko-hoz tanulni. Elhatároztuk, hogy csinálunk egy közös duót. Kimentem hozzá Párizsba, és elkészítettük az Otthagyott árnyék című duót, amit Budapesten, majd Krakkóban és Pozsonyban is előadtunk. Közben csináltam egy duót Yoshito Ohno-val is. Az igazi nagy mesterek és példaképek partnerekké fogadtak. Teljesült egy álmom.
Milyen típusú tánc a butoh? Mi a filozófiája?
Vannak külső jegyei, de a legfontosabb a filozófiája. Eszerint a test kiüresedik és egy csatornává válik. De nem csak mentálisan és spirituálisan, mint a meditációban, hanem fizikálisan is. Ez a kiüresedett test pedig képes mindenné átalakulni, és ha létrejön az átalakulás, a táncos azt nem kifejezi, vagy megmutatja, mint a kortárs táncban vagy akár a színészetben, hanem megvalósul abban az állapotban. Ez egy aprónak tűnő különbség, de pont ebben rejlik a nehézsége, mert erre nagyon kevés ember képes.
Ami pedig a technikát illeti: a balettben minden mozdulat mellkas központtal indul, a kortárs táncban ez a központ lejjebb kerül, a butoh-ban pedig ennek a központnak van egy súlya, ami a testet lefelé, a föld felé húzza és még erősebben a gravitációra hagyatkozik a mozgás. Úgy tartják, van egy olyan sajátossága is, hogy nagyon lassú. De ezt megcáfolnám és inkább azt mondanám, hogy határokat feszegető. Tehát a lassúság, vagy a gyorsaság, az átalakulás, de akár az érzetek határait is feszegeti. Van egy olyan aspektusa, hogy minden tradíció vagy társadalmi konvenció ellen megy.
Lehet groteszk, szarkasztikus, humoros vagy nagyon agresszív, fájdalmas. Tulajdonképpen bármi. Még egy külső jegyet említenék: fehérre, ezüstre, vagy aranyra festették a testet. De ez sem igaz minden esetben, sokszor még a nagy mesterek sem festették magukat. Ha viszont elvesszük ezeket a külső jegyeket, mert szerintem ezt kell tenni, akkor tényleg az átalakulás és csatornává válás a legfontosabb jellemzője.
Ezt a csatornává válást hogyan lehet „elsajátítani”?
Vannak nagyon egyszerű fizikai gyakorlatok. Lassú járásban a test egy olyan pózt vesz fel, ahol nagyon szép derékszögben van a könyök, csatlakozik a csípőcsonthoz a tenyér, az ujjak szorosan, egyenesen állnak – ez fizikai fájdalmat idéz elő, de ha ebben a járásban maradunk 20-30-40 percig, akkor átesünk a holtponton és egyszer csak elérkezünk ehhez az üres állapothoz, amiből mindenné át lehet alakulni.
Ez persze egy tanulási folyamat része. Egyébként pont úgy működik, mint mondjuk a hegedűművészeknél: két kisgyerek elkezd hegedülni tanulni, ugyanaz a tanár, ugyanaz a hegedű, ugyanaz a képzés – az egyikből hegedűművész lesz, a másikból nem. Van, akiben megvan a képesség és akár egy másodperc alatt ugrik ki és be ebbe az állapotba, és van, aki évekig gyakorol, fejlődik, fejlődik, de igazán soha nem jut el ehhez az egy másodperchez. Amikor elkezdtem, nekem sem ment azonnal, de most már én is ki-be ugrálok az állapotokból, ami fantasztikus érzés.
Hogyan választod az előadásaid témáit? Mi alapján születik meg egy mű?
Mindig univerzális témát keresek, ami bárhol a világon érthető, bárkivel megtörténhet, amihez nem kell ismerni egy adott ország történelmét, társadalmi szokásait, elvárásait. Az új darabom, a Kristály a változópontokról szól. Teljesen mindegy, hogy valaki Ázsiában születik, Magyarországon, vagy Amerikában, vannak olyan pontok az életünkben, amikkel meg kell küzdeni. Ha sikerül, lépünk egy lépcsőfokot, ha nem, akkor folytatjuk azt az életet, ami lehet, hogy nem is a miénk, de talán a következő életünkben megkapjuk a lehetőséget, hogy újra megküzdjünk azért a valamiért.
Tehát nem történeteket mondasz el, hanem érzéseket, állapotokat próbálsz felmutatni?
Igen. Beszéljünk a Kristályról. Nincs történet mesélés, nincs linearitás, hanem az emberekben lejátszódó, a változóponttal kapcsolatos érzetek vagy folyamatok jelennek meg a darab különböző pontjain és terein és mi ezekké az érzetekké vagy állapotokká, vagy akár tárgyakká is, ha éppen az kell, alakulunk át. Persze nem könnyű velünk jönni.
Az előadásaimhoz aktív nézői jelenlét kell, nem elég csak hátradőlni és szórakozni. Van egy általános társadalmi elvárás a nézővel szemben, hogy meg kell értenie a darabot. Itt nem kell megérteni semmit. Ha valaki nyitott, magával viszi az a rezgés, energia és hangulat, ami a darabjaimból árad. Aztán ahogy szép lassan leülepedik a dolog, megkapja a válaszokat anélkül, hogy ott, az előadáson megfejtette volna, mi történik. Persze vannak megfejtések, de mi van, ha nincs? Semmi. Miért? El tudod mondani egy zenéről, hogy miről szól? Ez egy nonverbális műfaj, úgy kapcsolódunk hozzá, mint egy képhez vagy a muzsikához, vagy legalábbis én ezt javaslom.
Barabbásal hogy találkoztatok?
Barabbas 15 évig volt a Dairakudakan Butoh Társulat vezető táncosa, amit Akaji Maro alapított. Japánban rendkívül erős a hierarchia és egy ilyen társulatból kilépni nem biztos, hogy szerencsés. Meg is ütheti a bokáját, ha valaki elhagyja a mestert, ha a mester ezt nem fogadja el. Szerintem ezért is választotta a Barabbas művésznevet. Hogy bizonyítson, hogy megismerjék szólistaként, különböző koreográfus és előadó versenyeken indult. 2011 óta járok zsűrizni Japánba a legrangosabb koreográfus versenyekre, egy ilyen helyzetben találkoztunk. Nem sokkal később az EU-Japan Fest szervezett egy programot, amin producerek vettek részt. Én is a meghívottak között voltam a BODY.RADICAL-nak köszönhetően.
Ázsiában nagyon ismert a fesztiválunk, úgyhogy érdemesnek találtak arra, hogy tartsak egy előadást a sikeres működéséről. Ezen részt vett Barabbas is. Úgy gondoltam, ha már kétszer összefutottunk, meghívom előadóként a BODY.RADICAL-ra. 2019-ben itt volt Budapesten, csinált egy fantasztikus szólót a Nemzeti Táncszínházban és Pécsett. Akkor megbeszéltük, hogy együtt hozunk létre egy előadást, ami a Covid miatt mindezidáig nem tudott megvalósulni.
Állandó zeneszerzővel dolgozol. Mit kértél tőle, milyen zenét írjon ehhez a darabhoz?
Általában mozaikkockákkal dolgozom. Van a téma és aköré gyűjtök érzetképeket, párszavas meghatározásokat és rajzolok is. Ezeket elküldöm a zeneszerzőnek, a jelmeztervezőnek, a videósnak. Ezekre kapok ötleteket és erre reflektálok. Amikor a próbafolyamat bedurvul, megérkezik Balázs(XRC Kovács Balázs filozófus, hangművész, oktató – a szerk.), akivel már 2002 óta dolgozunk együtt és akkor felpörögnek az események, mert ugyanúgy hatással van rá is, amit lát és érez, mint rám az ő zenéje. Balázs zajzenét csinál. Van, ami improvizációból indul, van, ami teljesen komponált és úgy hangzik, mintha egy zenekari mű lenne, még kórus is van benne. Nagyon sokrétű, izgalmas ember. Kiválóan tudunk kapcsolódni.
Kiknek és mivel ajánlanád a Kristályt?
Mindenkinek. Korábban azt gondoltam, hogy gyerekeknek nem igazán való ez a műfaj, de erre többszörösen rácáfoltak a nézők. Volt olyan előadásom, amin gyerekek is jelen voltak, igaz, hogy elbújtak az anyjuk mögé bizonyos részeknél, de volt egy hatéves kislány, aki megkérte az anyukáját, hogy előadás után hadd beszéljen velem, ami olyan jól sikerült, hogy meghívtak magukhoz egy hétvégére. Tavaly a BODY.RADICAL-t elvittük egy általános iskolába. Ken Mai vett részt rajta a butoh-t képviselve.
A találkozó végén megkérdeztem, mi lenne az utolsó kérdés vagy kérés, és azt mondták, hogy szeretnék megölelni Kent. A gyerekek sorba álltak, hogy megölelhessék őt. Nagyon megható volt. Ezért aztán el is döntöttem, hogy a mostani bemutatót követően elmegyünk a ceglédberceli általános iskolába, ahol Barabbas tart majd egy workshopot a gyerekeknek. Tehát gyerekeknek is ajánlom. És persze mindenkinek, aki nyitottan tud leülni a nézőtérre és hagyja, hogy átrezegje ez az előadás. Biztos, hogy ők kapni fognak valamit.
Az interjút Spilák Klára készítette.