A Magyar Színházi Társaság beszélgetéssorozataiban aktuális témákat, a színházi közeget foglalkoztató kérdéseket járunk körül úgy, hogy a téma minél több képviselőjének a véleményét, álláspontját bemutassák. Ennek megfelelően a Budapesten kívüli operaéletnek november-decemberben több alkalmat is szentelnek. Csizmadia Tibor vendégei Silló István, Somogyi-Tóth Dániel és dr. Vadász Dániel voltak.

Csizmadia Tibor elárulta, számára az opera rendszerint inkább nevekhez kötődött. Bár ő maga is irányított többtagozatú színházat, de abban operatagozat nem volt, ezért a beszélgetés elején arra kérte vendégeit, hogy körvonalazzák, hogyan létezhet és működhet egy vidéki színházban egy operatagozat.

A vidéki nemzeti színházaknak az előadó-művészeti törvénynek megfelelően operajátszási kötelezettsége is van. Silló István karmester, a Győri Nemzeti Színház zeneigazgatója a színházról elmondta, náluk sem a prózai, sem az operatagozaton nincsenek alkalmazott színészek. Az elsődlegesen operaénekes művészek tehetségük okán a színház más zenés vagy prózai előadásaiban is közreműködnek. Évente egy operát mutatnak be, azt 14-16 alkalommal játsszák egy évadban, magas bérletes nézőszámmal. Rendszeresen vendégeskednek más helyszíneken, és részt vettek az Armel Fesztiválon is. Nem titkolta azt sem, hogy az ország egyik legnagyobb színpadú színházában nagyon rossz az akusztika, ezért a következő bemutatót, a Bánk bánt kísérletképp porttal fogják hangosítani.

Somogyi-Tóth Dániel karmester Debrecen város fő-zeneigazgatója, ebbéli minőségében a Csokonai Színház zeneigazgatója is. Vázolta az operát illető számára ideális állapotot: „Az a minimum, hogy egy nagy Verdit vagy nagy Puccinit be kéne mutatni minden évben. Ezt kéne játszani legalább – de ez nagyon kevés – tízszer. Kellene mellette egy vígopera, egy Mozart vagy egy Donizetti, vagy egy, úgymond, melléktéma a szonáta formában, ami szintén kéne, hogy minimum tízszer menjen.”

Ugyanakkor hozzátette, az operajátszás költségessége az az ok, ami miatt egy színházigazgató, figyelembe véve a kapacitásait és a feladat-ellátási kötelezettségeit, nem feltétlenül ezt a műfajt részesíti előnyben.

Dr. Vadász Dániel, a Coopera alapítója, a Debreceni Ünnepi Játékok fesztiváligazgatója úgy fogalmazott, a Coopera „egy adott helyzetre való reakció”, sikerének titka az, hogy megpróbálták összefoglalni a társulatok igényeit, és azokat a tényezőket odavinni, amire szükség van. „A működésünknek a win-win a fő mozgatórugója, és igyekszünk a hétköznapokban minden egyes megénekelt hangért erkölcsi felelősséget vállalni” – foglalta össze alapelveiket.

Leszögezte, nem az évtizedekkel ezelőtti mintákat kell visszasírni, hiszen közben a világ változott, de hozzátette, véleménye szerint a legnagyobb kitettségben, kiszolgáltatottságban nem a zenekari, nem a kórusbeli kollégák, és nem a műszaki állomány, hanem az operaénekes szólisták vannak, mert a kényszervállalkozói státusz napi szintű létbizonytalanságot okoz.

„Még ha nagyon jó pénzt kap is valaki egy adott előadásért, de nem tudja, hogy ez az előadás a következő évadban hányszor lesz kitűzve” – mondta el, és hozzátette, hogy az akut kérdést ebből következően a vidék operációs feltételrendszerének, illetve egy kiszámítható vidéki operaénekesi életpályamodell létrehozásának a megalkotása jelenti.

Dr. Vadász Dániel kiemelte, hogy véleménye szerint ahhoz, hogy Debrecenben, Szegeden, Miskolcon, Pécsett legyen operaénekesi gárda, a pénz szükséges és elengedhetetlen feltétel, de önmagában nem elég. A működőképességhez az is szükséges, hogy az Operaház a művészeket kiengedje, együttműködjön a vidéki színházigazgatókkal. „Nem érdemes a vidéki operajátszást mellékes ügyként kezelni, mert a Magyar Állami Operaház elérése és a vidéki operák egyes regionális elérése, léptékében nagyban nem különbözik” – világította meg a helyzetet. Somogyi-Tóth Dániel, kapcsolódva hozzá, megjegyezte, a vidék nyolc-, Budapest kétmillió embert jelent.

Silló István, megerősítve dr. Vadász Dánielt, kijelentette, hogy nem engedhetik meg magunknak vidéken, hogy ne első osztályú művészek legyenek a színpadon. Silló pesszimistább képet festett az opera iránti nézői érdeklődés tekintetében, vele szemben Somogyi-Tóth Dániel jóval derűlátóbbnak bizonyult a jelen és a jövő infrastruktúrája és nézőszámai szempontjából. „Nagyon szép dinamikával jönnek vissza a nézők a pandémia után az élő koncertekre, és sokkal jobb dinamikával, mint akár más intézményekbe” – számolt be tapasztalatairól. A meghívottak megegyeztek abban, hogy fontos feladatuk a közönségformálás és -nevelés, nem pedig az igények mindenáron való kiszolgálása. Dr. Vadász Dániel a hitelességre helyezte a fókuszt.

A Csináljunk színházat! a színházvezetés, az irányítás kérdéseire koncentráló sorozat, ezért Csizmadia Tibor azt is tudakolta, hogyan működnek együtt az igazgatókkal, vannak-e megvívandó csaták akár tartalmi, akár más kérdésekben. Kiderült, konfliktusmentes, egyenrangú partnerségi kapcsolatra épül a munka, már csak azért is, mert nagyjából azonos korosztályba tartoznak, és egyaránt széleslátókörűek, sokféle tapasztalattal rendelkező vezetők. A problémát viszont az jelenti, hogy nem látnak hosszú távon előre.

A beszélgetésből kiderült, összességében a Budapesten kívüli operaéletet érintő jelenlegi legfontosabb állítás az, amit dr. Vadász Dániel úgy fogalmazott meg, hogy „nehezen értelmezhető a vidéki operajátszás a Magyar Állami Operaház működésének elemzése, taglalása vagy véleményezése nélkül”.

Úgy vélte, „mindaddig, ameddig a Magyar Állami Operaház aktívan együttműködik a vidéki operatársulatokkal, és ezeket az énekeseket támogatja abban, hogy vidéken operát játsszanak, a vidéki operajátszásnak van sansza. Amikor ez a pillanat elmúlik, és már nem ez fog történni, hanem ne adj isten, akadályok gördülnek eléje, akkor hiába kap pénzt a vidéki operatársulat, mert nem lesz énekes.” Silló István hozzátette, hogy vannak hírek arról, hogy lesz állami forrás, de ezt a tervet részleteiben nem ismerik, és azt is megjegyezte, „az ördög mindig a részletekben van”.

Dr. Vadász Dániel megerősítette, a technikai infrastruktúra és az emberi, zenészi, énekesi erőforrás megvan, említette a szegedi és a debreceni színházaknál elindult operatársulat-építést, a győri színház terveit. „Van bennem optimizmus, hiszen mindenki azt akarja jobban csinálni, hogy még több előadás, még több szólista, még több szolgálat legyen. Meg fog ehhez érkezni a közönség is” – szögezte le.

Csizmadia Tibor optimistán zárta le a beszélgetést azzal, hogy a társulatszervezés feltételei hiányoznak, a közönség azonban megvan vidéken is az operára. „Bízzunk benne, hogy létrejönnek olyan megállapodások, amik lehetővé teszik a szólisták megjelenését ezekben a városokban is.”

A teljes beszélgetés a Magyar Színházi Társaság YouTube-csatornáján teljes terjedelmében megtekinthető.

A sorozat november 15-én Barnák László, a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatója, Cser Ádám karmester, a Miskolci Nemzeti Színház zeneigazgatója és Oberfrank Péter karmester, a Soproni Petőfi Színház zeneigazgatója részvételével folytatódott. A beszélgetés itt nézhető végig:

A Budapesten kívüli operaélet téma záróbeszélgetésére december 6-án 17 órától kerül sor a Katona József Színházban.