Thury Gábor, Thury Lili és Thury Zita közösségi színházi előadásukban egy családi örökségből indulnak ki: nagyapjuk az 1930-as években megtűrt, majd betiltott munkásmozgalmában töltött be fontos kultúraszervező szerepet. Többek között mozgás- és szavalókórusokkal készített előadásokat, hangot és önkifejezési platformot adva az akkori munkásságnak. A száz évvel ezelőtti összművészeti, közösségi jelleget megtartva a három testvér egy tipikusan 21. századi dolgozói csoportról készít előadást: a szabadúszókról. A Staféta nyertes Közveszélyes munkakerülőkről beszélgettünk.

Mi a véleményetek a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás hármas egységéről?

Thury Lili: Bár így lenne. Szerintem elég kevés embernek adatik meg ez a konstrukció. Szinte mindenkinek sokkal többet kell dolgoznia, mint amennyi optimális lenne. 

Thury Gábor: Nagyon sok munkavállalónak nem ez a realitás. Már-már utópisztikusnak tűnik ez a felállás, de régebben természetes volt. A jólétibb társadalmak már megkérdőjelezik azt, hogy nem lehet-e ugyanazt a munkamennyiséget napi hat óra alatt elvégezni. A munka, szabadidő, pihenés közötti feszültség is motivált minket arra, hogy elkészítsük a Közveszélyes munkakerülők c. előadást. 

Thury Zita: Én a 6 óra munka, 10 óra pihenés, 8 óra szórakozással tudnék kiegyezni.

Személyes kiindulópontja van a Közveszélyes munkakerülőknek. Mesélnétek erről?

T. G.: A nagypapánk a gödi Fészek nevű telepen, ami a 1930-as és ’40-es években a munkásosztály fontos gyülekezési helye volt, töltött be kultúraszervező szerepet. Szabadidős tevékenységeket folytattak a polgári szabadidőfelfogással szembe menve. Minket is azok a kérdések feszítenek, hogy mennyit dolgozunk, mennyi szabadidőnk van, még ha teljesen más berendezkedésű társadalomban is élünk, mint a nagypapánk. Fokozatosan kezdtük felfedezni, mivel is foglalkozott, mert a családi legendáriumunkban nem annyira volt benne a gödi tevékenysége. Viszont a Kassák Múzeumban a dunamenti munkástelepek és a munkáskulturális tevékenységeket folytató egyesületek működéséről szóló 2016-os kiállítás – Vizizrí – hasznos forrás volt a kutatómunkánk során.

T. L.: A saját élethelyzetünkből indultunk ki: szabadúszók vagyunk mindhárman, és a résztvevők is. Jellemző erre a munkaformára, hogy eléggé egyedül van hagyva mindenki, persze vannak szakszervezetek, és ennek a létnek megvannak az áldásos részei, de sok hátulütője van. Erről is szerettünk volna beszélni ezzel a közösséggel, bemutatni olyan szituációkat, amik mindenkit foglalkoztatnak. Ritka, hogy például a szabadidő-munka viszonyát közösségben vitassuk meg. A szabadúszóknál fokozottan megfigyelhető az a jelenség, hogy atomizálttá kezd válni a világ. Ezért is volt érdekes egy csoporttal arról beszélgetni, ki hogyan tölti a szabadidejét, ki tölti el bűntudat nélkül. 

T. G.: A saját közegünkből indultunk ki, ahol szabadúszásra vagyunk ítélve. Amikor a Politikatörténeti Intézet és a Kassák Múzeumban, ahol archiválták a gödi Fészek történetének szemelvényeit, a visszaemlékezéseket olvasgattuk, többször tettük fel a kérdést: hogy volt minderre idejük? Folyamatosan harcoltak az alapvető jogaikért, a 8 óra munkáért, hogy ne legyen gyerekmunka, hogy a munkások is járhassanak színházba. Gazdag közösségi élet képe rajzolódott ki az emlékiratokból. Ez elgondolkodtatott minket, hogy mi mennyivel privilegizáltabb helyzetben vagyunk, mint például egy akkori cipőfelsőrész-készítő a gyárból. Ugyanakkor érdekes módon nekünk sokszor nincsenek egész hétvégéink, hogy például kigyalogoljunk Gödre. 

T. L.: Érdekes, hogy az idő dimenziója is mennyire átalakult. Máshogy érzékeljük és máshogy élünk vele.

Kik jelentkeztek a felhívásra?

T. Z.: Tavaly szeptemberben tettük közzé a felhívást. Egyéni vállalkozókat kerestünk nem csak a kulturális szektorból. Ennek pont löketet adott a KATA adóalanyiság szigorítása. De bárki csatlakozhatott, aki tudott kapcsolódni a munka-szabadidő kérdéséhez. Főleg szabadúszók jelentkeztek, akiknek nagy része kulturális munkás. Sokféle foglalkozás képviselteti magát, annál is inkább, mert sokszor ez az életmód azt vonja maga után, hogy különböző munkák között ugrálnak az emberek a megélhetésért. Végül a kezdeti lemorzsolódás után tizenketten maradtak a csoportban, plusz mi. Nagyon jó közösség alakult ki, jófejek, nyitottak, elfogadóak. A társaság nagy része nem előadóművészettel foglalkozik, de ahogy annak idején Gödön is, nálunk érték az amatőrség és a közösségiség. 

T. G.: Nem félünk a nem professzionálistól. A gödi szellemet visszük tovább ilyen értelemben. Olyan emberek kezdtek el játszani és történetet mesélni, akik korábban nem álltak színpadon. 

Természetesen jött a közösségi színházi forma?

T. G.: Igen, több okból is. Egyrészt a gödi Fészek is közösségi műfaj volt, másrészt a szabadúszóknak nincs platformjuk, véletlenszerű, hogy vannak-e olyan közösségek, ahol fel lehet térképzeni ennek az életformának a problémáit. A szabadúszást kevesen élik meg közösségként. Mindhármunk munkáiban a részvételiség és közösségiség jelen van, megtapasztaltuk azt, milyen sokat tud adni, amikor egy közösségben ráeszmélünk arra, hogy a másiknak is hasonló problémái vannak.

Miért lett Közveszélyes munkakerülők az előadás címe?

T. Z.: Én azóta a címet átírnám Önveszélyes munkavállalókra. (Nevet. – a szerk.)

T. G.: A Közveszélyes munkakerülők címben van egyfajta kikacsintás, pláne egy munkaalapú társadalomból nézve, mint amilyen a miénk. A szabadúszók körében, mint a társadalom egészében is, van egy általánosan elfogadott, talán nem egészséges munkamorál. Természetesen e közösség tagjairól mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy munkát kerülnének. Úgy ítéltük meg, hogy ez a cím jobban kifejez egy „tilosban járó” közösséget, és utal a történelmi korra, amikor büntethető volt az, akinek nem volt bejelentett munkája, ahogy most nekünk, szabadúszóknak sincs. 

Milyen a munkamegosztás köztetek? Milyen együtt dolgozni testvérekként? 

T. G.: Olyan dolgot hozunk létre, ami mindhármunknak kilépés abból a gyakorlatból, amiben a legjobban otthon van. Felfedezőút, sokat kísérletezünk. Ez egy közösségi alkotás, nem egy ember víziója érvényesül. Sokat tanulok a testvéreimtől. Olyan kvalitásaikra döbbenek rá, minthogy Lilinek milyen jó dramaturgiai szeme van, vagy Zita mennyire jól össze tud tartani egy csapatot. Az emberek általában nem látják a testvéreiket munka közben, mi viszont igen. Jó megismerni egy számomra ismeretlen oldalukat. Mindhárman annyira időhiányban szenvedünk, amiről az előadás is szól, hogy persze nem zökkenőmentes végig vinni egy ilyen folyamatot. Ami érdekes, hogy ennyit rég nem láttuk egymást, mint mióta elkezdtünk ezen az előadáson dolgozni. 

T. Z.: Lilivel a chaten már azt nevezem offtopicnak, amikor a magánéletünk kerül szóba… Ez sokat elmond. Jó látni, hogy a közös munka során felülíródhatnak korábbi családi dinamikák. Vannak konfliktusok, amikre felnőttként ránézni ugyan nem könnyű, de ez az előadás jó terep arra, hogy lehessen ezeken a mintázatokon dolgozni. 

Hogyan segíti a munkátokat a Staféta pályázat?

T. G.: A Staféta láthatóságot ad, ugyanakkor elvárásokat is támaszt, hiszen az előző Staféta generációk teljesítménye miatt elmondható, hogy a Staféta minőséget jelent. Jó ehhez a közösséghez tartozni. A Staféta az elmúlt 8 évben olyan platformot teremtett, amiből sokat profitálunk. Ez az innovatív projekteket támogató pályázat figyelt fel először a Közveszélyes munkakerülőkre, ez „fújta” az első szelet a vitorlába. 

Az interjút készítette: Bordás Katinka

Fotó: Dömölky Dániel

KÖZVESZÉLYES MUNKAKERÜLŐK

Bemutató: 2023. november 8. 20:00

Infó, jegyek: https://trafo.hu/programok/szinhaz_kozveszelyes_munkakerulok