A fővárosi színházi élet változásait követő nézőknek ma már nem kell bemutatni a Loupe Színházi Társulást: ha valakik, ők igazán megérdemlik, hogy még több emberhez jusson el a hírük. Miközben a független színházi csapatok sorra kénytelenek feladni pozícióikat, a Loupe új színt, új ízt, új hangot hozott a színházi világba, és augusztus 7-én minderről meggyőződhet a Városmajor közönsége is. 

De mi is az a Loupe? A demokratikus működési elveket magukénak valló csapatot Horváth János Antal rendező és Lovas Rozi, Lengyel Tamás, Molnár Áron színművészek alapították. Aki ismeri munkáikat, pontosan tudja, hogy van néhány dolog, ami összeköti őket: mindannyian maximalisták, tele vannak energiával és tettvággyal, emellett pedig színházi alkotóként is letettek már valamit az asztalra. 

A Loupe remek érzékkel tapintott ki egy betömésre váró piaci rést a magyar színházi piacon, amikor felismerte, hogy komoly közönségigény mutatkozik a néhány szereplővel dolgozó, jól megírt, gyakran hétköznapi emberi problémákat és örömöket sajátos módon feldolgozó darabok iránt. Merítésük máris tág, de érdeklődésük homlokterében a saját fejlesztésű színpadi szövegek mellett egyértelműen a kortárs brit drámairodalom áll.

Ez is jó találat: a szigetország színpadiszöveg-gyárosai ha nem is kifogyhatatlan, de nagyon is tágas kínálatot hoztak létre az utóbbi évtizedekben. Friss látásmód, reflexió a kortárs valóságra, szokatlanságuk mellett is átélhető fordulatok, és ami a színészközpontú Loupe számára is alighanem meghatározó fontosságú: kiváló színészek által jól játszható szerepek jellemzik a drámaírói közeget.

Cordelia O’Neillre az itt felsoroltak pontról pontra igazak. Ne riadjunk vissza a mifelénk szokatlan címadástól: a Bármi lehetséges, ha erősen gondolsz rá sokszínű, kifinomult humorral srófolja egyre magasabbra a nézőtéri hangulatot, míg egy valószínűtlen pillanatban hirtelen megtörténik az, amire egyikünk sem számított. A közös gyermek halálának feldolgozhatatlan tapasztalatát múltból, jelenből, jövőből vett epizódok járják körbe. Az eredeti drámát 2018-ban mutatták be, 2022-ben az Offies, vagyis az Off West End Awards megmérettetésén a legjobb új színdarab díját nyerte el. 

Úgy véljük: okkal, hiszen a szerző egy, a maga tragikusságában is hétköznapi helyzetet vizsgál meg közelről. Az alapszituáció már-már banális: egy lány és egy fiú találkozik a metrón nem túl szerencsés körülmények között, először legszívesebben megfojtanák egymást egy kanál vízben, aztán persze, hogy fülig egymásba szeretnek. Horváth János Antal nem csak rendezőként, fordítóként is foglalkozott a szöveggel, kidomborítva annak erényeit, illetve világossá téve, hogy a két szereplő számára igazi jutalomjáték ez.

Sodró Eliza Alex, Rusznák András Rupert szerepében mintha két félből építene össze egy egészet, másképp mondva: két ennyire különböző embernek egyszerűen muszáj találkoznia egymással, hogy megszelídítsék és aztán végletesen-végzetesen megszeressék egymást. A lány mindent kimond gondolkodás nélkül, ami csak eszébe jut, a nézők számára a nevetés, a fiúnak meg a bosszúság kiapadhatatlan forrását szerezve. A fiú ezek után természetesen maga az unalmas és kiszámítható pedantéria: a kényszeresség, a monotonitás, a változatlan ismétlődés nem csupán elviselendő körülmény, hanem éltető közeg a számára. 

Nagyon jókedvű, már-már gyanúsan vidám az előadás egészen sokáig. A nem jósolható gyermekhalál aztán összerántja hirtelen a szálakat, és onnantól azt kell figyelni, ahogy ez a két karakter, a köztük működő visszás kémiából erősen merítve igyekszik feldolgozni, megmagyarázni, értelmezni azt, amit nem lehet megérteni és elfogadni. 

Ahhoz, hogy a hirtelen viharosba forduló derűs tájkép ne hagyjon hiányérzetet, két olyan erejű színészre van szükség, mint amilyen Sodró Eliza és Rusznák András. Ha ugyanis ők állítják, nekik valóban elhiszem, hogy bármi lehetséges…