Kellenek a történetek. Az éléshez, a megéléshez, az átéléshez. Meg persze legelsősorban a túléléshez. Ha az ember megnéz egy olyan, nem csak hazai (vö. kicsi, savanyú, stb.) mércével tökéletesre csiszolt gyöngyszemet, mint amilyen a Nagymamával álmodtam, rögtön ráérez ennek a kissé közhelyszerű kijelentésnek a mélységesen mély igazságtartalmára.
És teszi mindezt az a bizonyos ember úgy, hogy már az előadás felénél, kétharmadánál jár, amikor rádöbben, hogy minden hangzatos és dokumentált ígéret ellenére tulajdonképpen az égvilágon semmit nem tud még Göndör László Auschwitzot megjárt nagymamájáról, Katona Éváról. De hát nem igaz, amit írok: több tucat fontos pillanatot, kelléket, tárgyat és gondolatot ismerünk meg ennek a kemény asszonynak a hétköznapjaiból.
Lássunk közülük néhányat. A bejárati ajtón a faragott névtábla. A gyümölcstálban árválkodó kivi. A könyvespolcon sorakozó művészeti albumok. A nagyszoba sarkában zöldellő növénysziget. Egy fél banán. Egy járókeret. A hétfő ellentéte. A modern irodalom csapdái. A Kommunista kiáltvány. Magyar népdalok. A korpaleves. Sophie Tucker. Egy nyaklánc gyöngyökből. Egy bőrönd, ami világokat rejt magában. És így tovább, ad infinitum.
Mit árul el mindez egy/az emberről? Beugratós a kérdés, mint amikor a jó svádájú showman faggat minket. A jó válasz: semmit. A még jobb: mindent. Göndör László eleven emlékművet épít nagymamájának, amikor megpróbálja körberajzolni azt a közel száz éves figurát, aki egy panelépület sokadik emeletéről figyeli a világot, miközben a világ tudomást sem vesz róla.
Vagyis eddig nem vett. Vagyis nem úgy, ahogyan érdemelné. Az ember. Egy ember. Göndör László megpróbálta. Megpróbálja minden egyes alkalommal. És közben jön rá, közben jövök rá, hogy azt nem lehet elmondani. Mármint az embert. Egy embert. Egyet sem. A nyelvet alkotó szavak kifolynak a kezeink közül, látszólag mondatok lesznek belőlük, valójában azonban nem értjük őket.
Az előadás olyan, mint egy lemezjátszó, ami csak egy lemezt képes lejátszani. A bakelitkorong összekarcolt, megviselt borítóján Katona Éva neve áll. Amikor már úgy érezzük, mindjárt felcsendül a dal, amiért ma ide jöttünk, hirtelen megakad a mechanizmus, és kezdődik minden elölről.
Mindig ugyanúgy, de mindig nagyon másképp. Stand up és kvízműsor. Videó- és hangfelvétel. Filmforgatókönyv és drámatöredék. Hárfa és Gigi d’Agostino. (Rém)álom és (rém)valóság. Mélyinterjú és to do list. Filmes showreel és szülinapi installáció.
És mindeközben annak a belátása és beláttatása, hogy ezerféleképpen nem lehet elbeszélni egy embert. A személyazonosítási kísérletek a kitartó próbálkozássorozat ellenére rendre kudarcot vallanak, és közben lassan kapizsgálni kezdjük, hogy önmagunkat is képtelenség meg/leírni, nemhogy egy másik embert. Ha komolyan vesszük a nagy feladatot, folyton fordítási problémákba és fogalmazási nehézségekbe ütközünk. De mivel a kimondás mánia, a megmutatás kötelesség, nem lehet megúszni a türelemjátékot.
Amúgy mondd, Laci, mikor fejezed be végre A varázshegyet? Szerintem bírnád.
Az írás elsőként a Thealter Fesztivál blogján jelent meg. Jászay Tamás a Revizoronline főszerkesztője.