Interjú jelent meg a Trafó oldalán Barda Bea ügyvezető igazgatóval, akit tavasszal 6 igen szavazat és 1 tartózkodás mellett bízott meg a Fővárosi Közgyűlés meglévő mandátumának folytatásával 2022. szeptember 1-től.

Trafó: Bő 15 évvel ezelőtt kezdtél hivatalosan a Trafónál dolgozni, mint programszerkesztő. Milyen háttérrel, és honnan érkeztél meg ebbe a pozícióba?

Barda Beáta: Elvégeztem egy történelem-angol szakot, aztán az SZFE-n tanultam dramaturgiát. Először egy svájci kulturális alapítványnál kezdtem el dolgozni, hivatalosan innen ismerem Szabó Gyurit is (a Trafó alapítója – a szerk.), majd a Kortárs Táncszínházi Egyesületnél. Később dolgoztam Frenák Pálnak, alapító tagja voltam az L1-nek, aztán pedig kikötöttem a Millenárisnál az Álmok álmodói kiállítás projektben, és ott maradtam programszervezőként. 2006-ban kerültem át a Trafóba. 

Trafó: Milyennek láttad a Trafót a kezdetekkor? 

BB: Csodáltam. A Millenárisnál mindig azon gondolkodtam, hogy „vajon, hogyan csinálják ezt a Trafóban?” – meg voltam róla győződve, hogy sokkal jobban. Amikor belekerültem, rájöttem, hogy egyszerűen egészen másképp. Hogy minden helynek saját gyakorlattal kell rendelkeznie. Az első évemet nehezen éltem meg, azt hiszem, hogy akkor csak az állandóságra való törekvésem tartott itt. Túlságosan magamra voltam hagyva, és azóta is igyekszem, hogy másoknak ne generáljak olyan helyzeteket, mint amiben akkor én voltam. 

Trafó: Milyen hangsúlyok irányították a művészeti szerkesztést akkoriban?

BB: Úgy emlékszem, hogy a 2010 előtti években történt egy enyhe közönség-elutasítás, mert frusztráló volt, hogy az a művészet, amiben hiszünk, nem talál befogadóra. Ez elgondolkodtatott arról, hogy hol hibázunk, és mit kell másképp csinálni. Akkortájt volt a fénykora egy nagy generációnak: a Krétakör utolsó erős felfutása, Frenák Pál társulatának második redivivusa – és ekkor kezdődött a Trafó sokműfajúsága is: sok energiát fektettünk abba, hogy meghatározzuk a különböző műfajok képviseletének arányát, rendszeresebben teret kapott például az újcirkusz. A színház csak később, a 2010-es évek második felében vette át az uralmat.

Trafó: Milyen sarokpontokat emelnél ki az eddigi időszakokból?

BB: Mindenféle esztétikai és tartalmi meghatározottságtól függetlenül azt gondolom, hogy nagyon meghatározó volt, amikor a PanoDráma elkezdett verbatim színházat csinálni a Trafóban. Talán a 2008-9-es romagyilkosságok voltak az a trigger, amivel ez elindult. Nemcsak fontos, hanem erős is volt, ahogy akkor erről Lengyel Anna, és rajta keresztül a Trafó beszélni tudott. A maga nemében és idejében igazi mérföldkő volt. Hasonló jelentőségű a 2008-ban indult dunaPart, ami arról szólt, hogy hogyan lehet megmutatni külföldieknek, hogy mi történik ebben az országban az előadóművészetben, illetve hogyan lehet piacot teremteni és lehetőséget adni magyar társulatoknak arra, hogy eljussanak külföldre. A lehetőség nemcsak fellépési lehetőséget teremthet, hanem kapcsolatok építését, együttműködéseket, rezidencia programokat és ezekből bármilyen profitálást. Ez egy olyan formátum, amit talán könnyebben, gyorsabban és lazábban lehet megoldani a mobilis független szcénában, mint a nagy állami kőszínházakban, és a Trafó az úttörője volt. Eddig 5 alkalmat élt meg, 2019 decemberében volt az utolsó – előbb a Covid, aztán a Sberbank-csőd okozta gazdasági helyzetünk miatt, így sajnos kihagytunk 4 évet. 2023 végére tervezzük a következőt. És szintén nagyon fontos a NEXTFESZT sorozat, amelyben fiatal alkotók produkcióit tömbösítettük fiatalokról szóló, újszerű megközelítésekkel, fiataloknak. Pillanatnyilag ez is leállt, de biztos vagyok benne, hogy ehhez hasonló csomópontokat muszáj berakni minden évadba. A NEXT, vagy valami ahhoz hasonló nem csak a közönséggel való viszonyunkat, és a társulatok egymás közötti viszonyát erősíti – fontos imidzs-építő platform is. 

Trafó: Ma milyen intézményeket pakolnál a Trafó mellé egy képzeletbeli kulturális térképen?

BB: Mi vagyunk Magyarországon az egyetlen olyan kiemelt kategóriájú intézmény, amelyiknek nincsen társulata, az előadóművészetek valamennyi területén aktív, van kiterjedt hazai és nemzetközi kapcsolata, és huszonöt éves. Nehéz eldönteni, hogy kihez hasonlítsam magunkat, mert a fővárosi, vagy állami fenntartáshoz tartozás furcsa módon már magába foglal egy esztétikai determináltságot. A Trafóval egy kategóriába a mi magyar-külföldi kevertségünk miatt nem igazán tudok más intézményt sorolni jelen pillanatban, de missziójában tulajdonképpen a Nemzeti Színházzal kellene találkoznia, mert a Nemzeti rendelkezik olyan potenciállal, hogy erős nemzetközi kapcsolatrendszere legyen – vagy a MüPával és a Magyar Zene Házával, akiknek pedig megvan a logisztikája, hogy külföldi alkotókkal dolgozzon. Velük lehetne ideális esetben összehasonlítani azt, hogy milyen szinteken dolgozunk. Van olyan EU-s projektünk, amiben például benne van a Svéd Nemzeti Színház és a Zágrábi Nemzeti Színház is. Hazai terepen az ehhez hasonló intézményekkel csak informális kapcsolataink vannak.

Trafó: A Trafó pozíciójának erejéből nem telik ki, hogy a független szcéna struktúrájának kiépítését diktálja?

BB: Nem lehet diktálni. Azt gondolom, hogy ezt az egyet biztos nem szabad. Lehetnénk szelektívebbek, de nekünk alapvetően folyamatosan tanulnunk kell; technikákat, tendenciákat és előrelátást. Nem megmondani, hanem figyelni a próbálkozások irányait.