A Városliget későnyári zöldjében szóba kerülnek a szakmán belüli feszültségek, a társadalmi felelősségvállalás fontossága és a fiatal alkotó eddigi pályája.

Tavaly vettek fel az SZFE-re, folytatod szeptembertől? 

A drámainstruktor-színjátékosszak már pályán lévő színészeknek szól, akiknek nincs szakirányú diplomájuk. Levelező képzésnek felel meg, ami heti egy napot jelent, meg persze plusz feladatokat. A legnehezebb pillanatban vettek fel minket, amikor a modellváltás és a covid miatt minden nagyon kaotikus volt. Mi nem tudunk az emergency exit-ben részt venni, mert annyira speciális ez a képzés. Egyelőre kitartok és meglátom, hogy mennyire folyhat úgy a munka, ahogyan azt az osztályfőnököm, Kiss Csaba tervezte. Ha nyomást érzek, nem fogok félni felállni, diploma ide vagy oda.

Okozott feszültséget az osztályon belül ez a döntés? Megterhelő volt számotokra, ami az SZFE-vel történt? 

Nagyon megterhelő volt. Ebbe az osztályba nem tizennyolc-húsz éves fiatalok járnak, hanem olyan pályán lévő színészek, akik már a struktúra részei. Többségünk már felvételizett erre az egyetemre régen, akár többször is, és nagyon fontos pillanat volt, amikor azt mondták, hogy igen, megérdemlitek ezt a diplomát. Ehhez képest nagy csalódás volt mindjárt egy ennyire méltatlan helyzetbe kerülni. Aki kőszínházhoz tartozik, és van állandó fizetése, annak több veszítenivalója van. Én szabadúszóként bátrabban fogalmazhatok, bár a saját véleményem súlytalansága épp olyan elkeserítő. De, hogy mondjak valami pozitívat is, egy ilyen helyzetben jobban megismerjük egymást, hiszen nem tudjuk kikerülni a közös gondolkodást, az egymás felé való őszinte kommunikációt és az egyéni helyzeteket megértve, hogy meg kell érlelni valami közös igazságot is, amit képviselni tudunk. Mindez nemcsak a rendkívüli helyzetre, hanem a szakmai sokféleségre is igaz.  

Mit jelent számodra a színházi nevelés, hogyan tud ebben az egyetem segíteni? 

Több színházi nevelési előadásban is játszom, valamint hétvégente drámás foglalkozást tartok hátrányos helyzetű gyerekeknek. Egy színházi nevelési elődádás során létrejövő  interakció, az azonnali visszacsatolás a látottakra katartikus tud lenni. Több ilyen pillanatot megéltem már. Az egyetemen is van ilyen irányú képzés, ezeken az órákon otthonosan mozgok, de jót tesz rendszerbe foglalni, amit már tudok, és menő drámás játékokat is loptam már az osztálytársaimtól. 

A társadalmi felelősségvállalás ezek szerint számodra lényeges eleme a szakmádnak? 

Az elmúlt években számos olyan projektben vettem részt, ami társadalmilag érzékeny témákra reflektál. Csináltunk előadást más-más társulattal például, a fiatalkorúakat érintő prostitúcióról, a családon belüli erőszakról, iskolai zaklatásról, közösségi színházi előadást a roma nők történeteiből, vagy ha a TÁP színház Korrup Schőn című előadására gondolok, a korrupcióról.  Szerintem nem szabad megkerülni, hogy párbeszédre, akár vitára hívjuk a nézőket, hogy rámutassunk az itt és most kérdéseire, különösen mostanában, és nem állítom, hogy közben akár ne lehetne röhögni is, sőt! 

Van olyan terep, amit kipróbálnál még a színházon belül? 

Ahogy a független szférában dolgozó színészek, én is csináltam már sokféle háttérmunkát. Kacérkodom a rendezéssel is, de fiatalokkal, vagy civilekkel dolgoznék igazán. Amikor a saját dédelgetett, talán soha meg nem valósuló projektjeimre gondolok, nem színészeket látok elsősorban.

Most legjobban az mozgat, hogy hogyan tudunk bizonyos témákról gimisekkel együtt gondolkodni, és ehhez milyen formákat tudunk közösen találni. Nagy felelősség, de nagyon izgalmas, én például imádtam diákszínjátszó lenni.

Az, hogy művészettörténetet végeztél, hatással van bármilyen szempontból a színházi munkáidra? 

Nem dolgozom művészettörténészként, de megtalálnak projektek. Nemrég például az Off- Biennálé keretein belül volt egy Omara-kiállítás a Kesztyűgyárban, amihez foglalkozást csináltunk szociális munkás és képzőművész barátaimmal, különböző életkorú és szociális helyzetű gyerekeknek.  Most úgy tűnik, a közeljövőben is lesz hasonló lehetőség. 

Megbántad, hogy nem rögtön kezdtél el színházzal foglalkozni a gimi után? 

Mikor nem vettek fel, nem is volt kérdés, hogy elkezdem a bölcsészkart. Persze, volt, hogy megbántam, hogy nem felvételiztem mondjuk Kaposvárra is. Azon is bánkódom néha, hogy lemaradtam találkozásokról, mesterekről.  Az, hogy végül mégsem tettem le a színházról, nem egy markáns döntés volt. Egyszerűen ez érdekelt a legjobban. Játszani imádok, bár nem csak színészként definiálom magam. Mondjuk ezzel a „színész vagyok”- identitással is hadilábon állok. 

Játszottál a Drága örökösök c. sorozatban, miben volt ez új kihívás a színházi munkáidhoz képest? 

 Napi sorozatban játszani azt jelenti, hogy nagyon gyorsan kell tanulni. Iszonyú koncentráció, nincs szöszölés, tolni kell, lehetőleg hiba nélkül. Rutint mindenképpen kap tőle az ember, és megismer sok olyan kollégát, akivel a színházi világban nem dolgozott, és lehet, soha nem is dolgozott volna. Nem utolsó sorban pedig egzisztenciális biztonságot is érez az ember hirtelen. Annak, aki a független szférában dolgozik, sötét idők járnak. Az, hogy egyre több sorozat készül, egyszerre jelenti azt is, hogy kevesebb lesz a pályaelhagyó színész. Szerintem az a fontos, hogy az ember húzzon egy vörös vonalat, mi az, ami neki nem fér bele. 

Te már meghúztad magadnak ezt a vörös vonalat? 

Nem mintha megtalált volna a lehetőség, nem voltam ilyen szempontból megkísértve, de most fog például kijönni az Elkúrtuk című mozi, arra például gondolkodás nélkül nemet mondtam volna. A Drága örökösök kapcsán is ért engem kritika, barátaim részéről, például, hogy miképp bánik egy sorozat a sztereotípiákkal. Én egy cigánylányt játszom ebben sorozatban, és közben azon dolgozom a színházi munkáimban, hogy ehhez a közösséghez eljussunk és közösen indítsunk be egyfajta edukációs folyamatot. Ha egy kisebbséget akarunk színházban vagy filmen interpretálni, az mindig nagyon ingoványos, és számtalan ellentmondást rejt magában. A sorozat esetében a közeg ismeretemre támaszkodtam, hogy minél hitelesebben tudjam eljátszani ezt a karaktert. Nekem jó tapasztalataim voltak a produkció kapcsán, az ötleteinkre is kifejezetten nyitottak voltak. 

Mennyire gondolod ezt Magyarország-specifikusnak ezt a helyzetet, hogy ekkora morális dilemmát jelent egy színésznek, hogy mi az, amit elvállal, és mi az, amit nem? 

Felépült egy olyan politikai hatalom, ami éppen bedarál mindenkit, aki kritikai attitűddel közelít bizonyos kérdésekhez. Feszültséget érzek belül, hogy a pénzek, pozíciók elosztása semmilyen szempontból nem szakmai, hanem csakis politikai frontvonalak mentén dől el. Körülbelül tök mindegy, hogy egyébként te milyen színvonalon csinálod, amit csinálsz. Hogy hogyan lehet ebben a rendszerben jó lelkiismerettel működni, az enyhén szólva is kihívást jelent. 

Min dolgozol mostanában, mivel indul a következő évad?

Most éppen „A nagy hadronütköztető” próbái zajlanak, ami egy különösen kedves munka, mert jó cimborám, Hodászi Ádám tollából származik a szöveg. Viktor Balázs rendezi, Tóth János Gergellyel és Boda Tiborral játszunk benne. A srácokat egytől egyig még az ELTÉ-s, Tűzrakteres időkből ismerem. Nem is könnyű a nosztalgia hangulatot lefojtani a próbákon. Utána rögtön kezdem próbálni a Láthatáron csoporttal és a K.V. társulattal koprodukcióban létrejövő „Kiállok magamért” című darabot, ami dokumentum alapú előadás lesz, és Czukor Balázs rendezi. Az évad többi része teljes bizonytalanság. Bízom benne, hogy megtalálnak még munkák. 

Szerző: Sándor Panka