„Nem vagyok jó színész, kétségtelen, de valaki vagyok” – 30 éve hunyt el Mensáros László
2023. február 7., kedd 15:01
1993. február 7-én halt meg Mensáros László Kossuth-díjas színész, rendező, előadóművész, az intellektuális színjátszás jellegzetes hangú, bölcs humorú alakja. Játékát átgondolt elemzés, és az igen gazdag színészi eszköztárának roppant tudatos és fegyelmezett használata jellemezte.
Nem vagyok jó színész, kétségtelen, de valaki vagyok. Ez még mindig jobb, mintha valaki jó színész, és ugyanakkor egy senki. (Mensáros László)
1926. január 26-án született Budapesten, földbirtokos ősökkel rendelkező polgárcsaládban. A család nem élt jómódban, de a külvilág hatásaitól megóvták a kisfiút, aki a bezártság miatt szomorú, félénk, gátlásos és érzékeny lett.
Vigaszt a zongorázásban talált, amelyre konzervatóriumot végzett anyja oktatta. A Champagnan papi elemiben sajátította el a francia nyelvet, majd a bencésekhez járt. 1944-ben a főváros bombázása miatt Mosonmagyarváron a Mezőgazdasági Akadémiára iratkozott be, ám az intézményt a nyilasok feloszlatták.
A közeledő szovjet csapatok elől Ausztriába menekült, ott esett amerikai hadifogságba. A bajorországi fogolytábor melletti kantinban a katonáknak zongorázott, és a német nyelv is ráragadt.
Hazatérése után tisztviselő lett, de fellépett a jezsuiták rendházában és a Katolikus Színpadon is. 1946-ban felvették a Színiakadémiára, társai piszkálódásai miatt azonban fél év múltán átment a Színészegyesület Színiiskolájába.
A főiskolára Várkonyi Zoltán hozta vissza, akinek Művész Színházában már ösztöndíjas volt. Származása miatt osztályidegennek minősült, végül azzal az indokkal távolították el, hogy nem látogatta rendesen az órákat. Az elkeseredett fiatalember megpróbált disszidálni, és bár az utolsó pillanatban meggondolta magát, tizenhárom hónap elzárást kapott illegális határátlépés szándéka miatt.
Szabadulása után statisztált a Nemzetiben és a Madách Színházban, diplomáját 1951-ben kapta meg. Ezután a debreceni Csokonai Színházhoz szerződött, ahol eljátszhatta Rómeót és Hamletet is, és a kritika is kedvezően írt róla.
1957-ben a Madách Színház tagja lett, szerepelt a Bolond április és a Hannibál tanár úr című alkotásokban. 1958 augusztusában perbe fogták, mert Debrecenben az 56-os forradalom idején a forradalmi bizottmány tagja volt; a szervezkedésben való aktív tevékenységért két év börtönre ítélték.
Végül kilenc hónapot ült Márianosztrán, szabadulása után segédmunkás, majd pincér lett. Berényi Gábornak, a szolnoki színház igazgatójának csak 1961 őszén sikerült kijárnia a kor mindenható kultúrpolitikusánál, Aczél Györgynél, hogy az akkor már háromgyermekes családapa színészt szerződtethesse.
Mensáros 1964 szeptemberében léphetett fel ismét a Madách Színházban, és e társulat tagja maradt húsz éven át, 1984 után nyugdíjasként is főként itt szerepelt. 1987-től a nyíregyházi színházban is fellépett, illetve rendezett és játszott a Nemzetiben.
Számos emlékezetes alakítást nyújtott: Hamlet és Rómeó mellett megformálta több Moliére- és Csehov-darab címszerepét. Játszott a Koldusoperában, az Ármány és szerelemben, a Ványa bácsiban és a Kései találkozásban, Illyés Gyula és Gyurkovics Tibor darabjaiban.
Intellektuális színész volt, játékát átgondolt elemzés, és az igen gazdag színészi eszköztárának roppant tudatos és fegyelmezett használata jellemezte, mégsem volt száraz vagy elvont, sokkal inkább elegáns.
Előadóművészként 1963-ban, az Egyetemi Színpadon bemutatott A XX. század című előadóestjével kavicsot dobott az állóvízbe: a maga által szerkesztett műsort először betiltották, végül mégis engedélyezték, és 1500 előadást élt meg.
Számos játék- és TV-filmben nyújtott maradandó alakítást. Többször játszott orvost (Nyár a hegyen, Lássátok feleim, Szerelem), katona- vagy rendőrtisztet (Változó felhőzet, Szerelmi álmok, Várakozók, Redl ezredes), igazgatót (Szevasz, Vera, Az utolsó kör, Magyar ugaron). Emlékezetes rezonőrszerepe Ruttkai Éva mellett a Butaságom történetében, illetve tragikus tanáralakja az Aranysárkány című filmben.
Élete utolsó másfél évtizedében sokat betegeskedett: 1978-as infarktusa óta majd’ minden évben műtötték. Istenhite – teológiai tanulmányokba kezdett a Pázmány Péter Hittudományi Akadémián – segítette át a nehézségeken. Szinte haláláig játszott, 1993 januárjában a Madách színpadán Shakespeare Téli regéjének monológjával búcsúzott a közönségtől.
1993. február 7-én hunyt el.
Utolsó szerepét a Madách Színházban játszotta: Shakespeare Téli regéjében az Időt. Arról írta Koltai Tamás: „Mensáros nyájasan, tagoltan, értelmesen, s mégis szenvedélyesen figyelmeztetett az időre. Iskolát teremtett ezzel az egyszerű, szikár, száraz modorral, ahogy az idő monológját is elmondta, a hangsúlyozottan prózai értelmezéssel, amely tárgyilagossága ellenére (vagy éppen tárgyilagossága folytán, mert megelégelte az álérzelmek, szirupos érzelgőségek divatját) szemérmes érzést, szenvedélyt, lírát és indulatot sugárzott.”
1993. január 14-én Görgey Gábor készített éjszakai interjút a budapesti Kútvölgyi kórházban gyerekkori barátjával. Mensáros László abban a Hamlet színészmonológjának vonatkozó részleteit idézve fogalmazta meg ars poeticá-ját: „Aki kimegy a színpadra, annak azt kell elérnie akár a Csárdáskirálynővel is, hogy a vétkes megőrüljön, képedjen az igaz, s a közönyös zavarba essék”. (Mensáros László)
1956-ban és 1969-ben Jászai Mari-díjat kapott, művészetét 1980-ban Kossuth-díjjal, 1989-ben Magyar Művészetért díjjal ismerték el, 2001-ben posztumusz Magyar Örökség-díjat kapott. 1994-ben díjat alapítottak emlékére, az elismerést az előadóművészet minden terén legkiválóbbat nyújtó művésznek adományozzák, nevét nemzetközi vers- és prózamondó verseny is viseli.
Forrás: MTI, kiemelt idézetek: ORIGO