„Minden filmje állja az idő próbáját” címmel írt cikket Szabó G László újságíró-író Zsurzs Éváról, és a róla 5 évvel ezelőtt megjelent Zsurzs című könyvről. „Zsurzs Éva többször is elnyerte a televíziós Oscarnak is nevezett monte-carlói fesztivál Aany Nimfa díját, de megesett, hogy nem is látta, a rádióból tudta meg a hírt, hogy győzött. A filmet pedig, amelyért kapta, jó mélyre elsüllyesztették. ”

2016-ban jelent meg a Babiczky László és Zsurzs Kati által írt könyv a Gondolat Kiadói Kör gondozásában.

A lánya, Zsurzs Kati így ajánlotta a könyvet:

„Szerettem vele dolgozni. Nem volt bennem görcs, drukk a forgatásokon. Úgy éreztem, ha ő rám bíz egy szerepet, akkor képesnek tart az eljátszására. Persze nem akartam neki csalódást okozni, szerettem volna látni, hogy elégedett velem. Szerettem volna megszolgálni a bizalmát, és én is a legmesszebbmenőkig bíztam benne: az értékítéletében, az instrukcióiban, az ízlésében, a tudásában, a tapintatában, a szeretetében. Sokat kaptam és tanultam tőle.

Gyerekkoromban az egész család ott ült a tv előtt, amikor leadták az új filmjét.
Izgultunk, hogy siker legyen! Akkor azt hittem, természetes, hogy a nézők a rendező miatt néznek meg egy tv-filmet. Csak később jöttem rá, hogy mekkora szó, hogy az ő neve azt is jelentette a tv előtt ülőknek, hogy parádés szereposztásban láthatják a magyar és a világirodalom remekeinek az eredetihez hű és alázatos adaptációit úgy, hogy a filmek mégis az ő kézjegyét viselték.

Büszke voltam rá és vagyok ma is, amikor a csatornák ennyi év után is, sűrűn játsszák ezeket a filmeket. Elképzelem, ha élne, aggódva nézné az új és új vetítéseket, filmje vajon kiállja-e az idő próbáját, vajon nem lassú-e, vajon lépést tud-e tartani az azóta rohanó világgal?! Élete utolsó éveiben is ezeket a kérdéseket tette fel, ha leadták egy-egy régebbi művét. Mit szólna akkor most, két évtizeddel később?

A világ változott, felgyorsult, de a nézők még mindig szívesen nézik a Fekete várost, az Abigélt, a Feleletet, a Csongor és Tündét, az Othello Gyulaházánt és sorolhatnám.
Ezzel a könyvvel emlékeztetni és emlékezni szerettünk volna a Magyar Televízió egy letűnt, talán soha vissza nem térő gazdag korszakára, a fantasztikus színészekre, a remek szakemberekre és a kor egyik legnépszerűbb rendezőjére, akit úgy emlegettek: A Zsurzs.

De akik vele dolgoztak, azoknak Évike, az unokáinak pedig a Mami volt.”

Szabó G. László úgy fogalmazott a filmrendező pályájáról:

„Eredetileg színésznek készült. 14 éves korában Kispesten kezdett el dolgozni, egy játékárugyárban. Ólomkatonákat festett nem sok pénzért. A kétéves kereskedelmi tanfolyamot esti iskolában végezte el.

A felszabadulás után a Csepeli Vasmű gépmunkásnője lett, majd ugyanott, 1948-tól a kulturális osztály előadója. Akkor már közigazgatási szakérettségije volt. A színművészeti főiskolára munkásszínjátszóként vették fel. Mellette, levelező tagozaton, az ELTE bölcsészkarán a magyar szakot is elvégezte.

1949-től már rendezőasszisztensként dolgozott a rádióban, és ugyanebben a minőségben Várkonyi Zoltán, Major Tamás és Gellért Endre mellett a Nemzeti Színházban. Nagy mesterektől tanulta meg a színészvezetés egyszeregyét. Hangjátékokat készített, Juhász Ferenccel rádiós folyóiratot szerkesztett. 1957-ben, amikor beindult a televíziózás Magyarországon, megkérdezték tőle, volna-e kedve egy egészen új műfajhoz. Lelkesen mondta ki az igent. Mihályfi Imrével, Szőnyi G. Sándorral és Horváth Ádámmal együtt ők négyen voltak az első magyar televíziós rendezők. Petőfi Sándor, Eötvös József, Móricz Zsigmond mellett Déry Tibor, Örkény István, Karinthy Ferenc, Sütő András műveit alkalmazta képernyőre.

Legnagyobb sikereit Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Fekete István és Szabó Magda munkáinak mozgóképes változatával aratta.

Nemcsak önmagához, a munkatársaihoz, stábtagjaihoz, színészeihez is hűséges volt.”

A könyvről is kifejtette a gondolatait: „A képanyaggal gazdagon ellátott könyvben Zsurzs Éva több alkotótársa megszólal. Nagy Gábor, akit főiskolásként talált meg Fabricius Antal szerepére A fekete városban, azt meséli: Zsurzs Évát a fodrásztól a világosítóig mindenki szerette. Olyan hangulatot tudott teremteni, amelyben mindenki a képességei legjavát adta. Lukács Sándor, aki a Zrínyiben, a Beszterce ostromában és a Kreutzer szonátában kapott főszerepet nála, azt hangsúlyozza, nő létére „drága Éva” többrészes, nagy létszámú és nagy költségvetésű produkciókat tudott kézben tartani és irányítani. Nyugalma, bölcsessége és humora legendássá tette. Venczel Vera, A fekete város bájos Rozálija ma is megilletődötten emlegeti: „Szeretetet kaptam tőle és bizalmat, nem agresszíven, csöndesen, emberileg.”

Ez sugárzik a rendezéseiből, a ránk hagyott munkáiból is, amelyek minden alkalommal önfeledt szórakozást nyújtanak, és tanítanak is – nem középiskolás fokon. Nem mellesleg még a múló időt is túlélik, hiszen felbecsülhetetlen értékek hordozói, és egytől egyig hozzátartoznak a magyar filmtörténet, a magyar kultúra kincsestárához.”

A teljes írás itt olvasható.

A kötet itt vásárolható meg.

Forrás: ujszo.com