Néptáncoktató filmsorozat látható Táncolj velünk! címmel péntek délutánonként az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) Youtube csatornáján.

A sorozat szerkesztője és forgatókönyvírója Diószegi László történész, Harangozó-díjas koreográfus, rendezője Szécsényi Anikó, az OSZK munkatársa – közölte az intézmény. A sorozat pénteki részében szatmári táncokat mutatnak be.

A Táncolj velünk! című néptáncoktató filmsorozat 1998 és 2008 között készült gyermekeknek a nemzeti könyvtárban. Az ismeretterjesztő széria a Martin György Néptáncszövetség és az Örökség Népművészeti Egyesület kezdeményezésére indult, összeállítását pedig az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Tárában működő Magyar Mozgóképkincs Megismertetéséért Alapítvány végezte.    

A táncokat, amelyeket a MTA BTK Zenetudományi Intézet Néptánckutató Archívuma filmjeivel illusztrálnak, az OSZK Youtube csatornáján teszik közzé május végéig péntek délutánonként.

Az összegzés felidézi, hogy az Alföld északkeleti részén, a Felső-Tisza vidékén találhatók meg a csárdás és a verbunk legszebb, legváltozatosabb válfajai. A táncmesterek és a tánciskolák a nemzeti romantika megszületésének idején, a 19. században jelentek meg először, így gyorsan divatossá vált a két új magyar táncstílus.    

A verbunk a Felső-Tisza-vidék egyik legfontosabb és legközismertebb tánctípusa, gyakori a magyar verbunk vagy a magyar szóló elnevezése is. A két világháború között sokszor ezzel kezdték a mulatságot és a legutóbbi időkig közkedvelt táncként tartották számon. A férfiak a zenekar előtt csoportosan, karéjban kezdték a tánclépéseket, amelyek azonban nem voltak kötöttek, mindenki szabadon járta a saját motívumait. Más területeken a verbunkot mutatványos, bemutató jelleggel gyakorolták. Az Ecsedi-láp vidékén a magyar verbunkot a kiemelkedő tánctudás mértékeként emlegették, amely a mulatságok tetőpontján táncolt fő látványosságnak számított – olvasható a közleményben.    

A térség tánckultúrájának legközkedveltebb darabja a 19. században divatossá vált csárdás, amelyet a lassú, csendes, magyar csárdás, ugrós és félugrós neveken is emlegettek. A hagyomány továbbélését segítette, hogy ezen a vidéken a nemzeti kultúrát őrző és ápoló dzsentriréteg is sajátjának tekintette és táncolta a csárdást, ami kedvezett annak, hogy a parasztság tovább őrizze táncát, nem érezvén azt ósdinak, elavultnak.