„Családi örökség. Apámnak, Vallai Péternek, Petri úgy dedikálta a köteteit, hogy a Hangomnak” – mesélte egy interjúban Valcz Péter rendező a Petri György est kapcsán, ami az ő rendezésében immár hat éve fut töretlen sikerrel a Radnóti Színházban. Ebben az előadásban Pál András és Rozs Tamás párbeszédében, a színész és a zenész közös játékában szólal meg a költő. A Kezdhetek folytatódni című produkció most online is megtekinthető az eSzínház oldalán. Ez alkalomból újra Pétert faggattuk a darab születéséről és arról, milyen az élete egy szabadúszó színházi alkotónak.

“Akik emlékeznek az Egyetemi Színpad estjeire, ahol Mensáros és Berek Kati mondott verseket, Jancsó Adrienne szavalt balladákat, vagy épp Latinovits térdelt le hirtelen indulatában a meghökkent közönség előtt, s azok is, akik életük részének tudják Jordán Tamás József Attiláját, azt érzik néha: „a legenda oda”. De nem így van” – írta a Revizoron a Kezdhetek folytatódni c. darabról szóló kritikájában Gabnai Katalin, aki szerint az elmúlt évtizedek alatt megváltozott a versekkel való együttélés módja.

Gyermekkorod óta miként változott a versekhez való viszonyod? Mekkora szerepe van a viszony alakulásában az édesapádnak? 

A szülők munkája, érdeklődése természetes módon épül be a gyerekkor környezetébe. Csak míg máshol a vízilabda vagy az autószerelés, addig nálunk a kortárs versek. Apám (Vallai Péter, a szerk.) egyszer berántott minket gyerekként a nővéremmel a Rádióba, és együtt elszavaltunk egy Fodor Ákos verset.

2017 nyara óta játssza Pál András és Rozs Tamás a Kezdhetek folytatódni produkciót, ami a MOST Fesztivál legjobb monodrámának járó díját is elnyerte. Andris és Tamás közösen szerettek volna dolgozni egy anyagon. Miként alakult úgy, hogy éppen Petri versekkel foglalkozzanak és te, mint ún. másodgenerációs Petri-rajongó hogy érkeztél rendezőnek a projektbe? 

Pali hívott. Ő eleve Petri-versekkel akart foglalkozni. Belé is az édesapja „táplálta” a Petrit. Palival még az egyetemi éveinkben csináltunk egy kortárs verses estet, szerintem azt is ő motiválta. Én egy ideig kerültem ezt a műfajt, mert nem akartam apám után egy olyan terepen megmérettetni, ahol ő nagyon erős volt. Ez még ugye a kamaszos igazodás időszaka. A rendezés elvállalása pont annak az elfogadását jelentette, hogy mi, az apámmal – noha akkor már nem élt – mégiscsak egy családi cég vagyunk. Az, amit ő tud vagy tudott bennem is megvan, és ha valaki ezt a tudást igényli, akkor a felkérésre cégünk nem mond nemet. 

“Az ő félelmetes fényűzése a feltétel nélküli igazmondás. Baudelaire biztonságával rögzíti a lebomlás fázisait. Leckét ad, hogy lehet embernek maradni” – fogalmaz Kati Petri költészetéről. Te mikor éreztél rá a Petri-versek ízére?

Petri 2000-ben halt meg, szigorúan XX. századi maradt. Szóval nem kellett ráérezni, apámmal együtt adottságként jelentek meg a versei az életemben. A velük való viszony legerősebb megélése tavaly novemberben történt. Megszerveztük a Vallai Napokat, amit egy tizenkét órás Petri-versmaratonnal nyitottunk.

Miként alakult egységgé az az anyag, ami az előadás alapjául szolgál? És miként valósult meg az, amit a kritika is dícsér, hogy “viselhető ez a kemény 90 perc a Petrihez nem szokott nézők számára is”? Korábban azt mondtad, továbbvitted édesapád ízlését, azt az értelmezést, amikor az előadásmód a valóság és illúzió határán lebeg és ez a darab is ebben a szellemben született…

Itt igazából nincs is illúzió. Egy kivételesen jó színész mond eszméletlen jó verseket és ehhez még jön a Rozs. Volt egy alkotóvágy, egy közlésvágy meg szeretet a versek és egymás iránt. És igen, volt egy gyerekkori intuíció, hogy ezt hogy is kell csinálni. A többi meg szakma. Technika, ritmus, dramaturgia. 

Pál Andrással együtt végzetetek az első kaposvári színészosztályban. Egy interjúban azt nyilatkoztad: ez egy nagyon lelkes időszak volt. Milyen élmény volt a Kezdhetek folytatódni előadás kapcsán újra találkozni Andrissal? Gyakran mondják azok, akik egy csapatból valók, hogy van egy közös nyelv, amit mások nem vagy nem úgy beszélnek, mint az egykori társak… Te hogy látod ezt?

Az biztos, hogy volt egy intenzív három év, amikor ugyanazok az emberek táplálták belénk az igaz és a hamis színház fogalmát. De egy színész osztály nem baráti társaság. Különc, érzékeny emberek nagyon szűk helyre összezárva, keresve önmaguk és az imádott szakma lényegét. A legtöbbünk élménye, hogy egy osztály színészeként hirtelen egy osztálynyi színésszel kerültünk össze. Idén 20 éve, hogy elindult a kaposvári színészképzés. Azóta nem csak az iskola változott sokat, hanem mi is. Palival is újra meg kellett ismernünk egymást, ki hol tart, miben van, milyen hatások érték. A kaposvári évek egy élményhalmaz, amitől közünk van egymáshoz. Ennyiben persze fontos. 

A darab ajánlója az áll: “Mikor nem írok verset: nem vagyok – írta Petri György, költőként, ahogy a színész sem színész, ha nem játszik épp, csak úgy, mint a csellista, ki hangszere nélkül csupán a sarokban fészkelődő ujjpercegés”. Te színészként végeztél, de most elsősorban rendezőként dolgozol, egyre többet fordulsz meg kőszínházakban. Miért alakult így? 

Egy szolnoki rendezésed kapcsán úgy fogalmaztál: “az én színházi világom találkozik a kőszínházi vonulattal, én ezeket a találkozásokat nagy élvezettel nézem”. Egy korábbi beszélgetésben pedig azt nyilatkoztad: “Nem azért foglalom el szívesebben a rendezői pozíciót, mert annyira meg tudom mondani, ki mit csináljon, hanem mert abból a székből könnyebb elérni, hogy közösen alkossunk. Nekem a közösségi színházcsinálás az, ami fontos.” Hogy érzed, mit tapasztalsz, milyen most a te színházi világod? 

A transzparenciát keresem. Szeretném megmutatni a nézőknek, hogy milyen eszméletlen izgalmas ez az izé…, ez a színház. Az alkotófolyamat persze sokszor még izgalmasabb, mint maga az előadás. Téma, szöveg, pszichológia, mozgás, jelmezek, zene, hang, fény… és ahogy mindezek összeállnak, hát az tényleg ünnep. A néző csak a kész terméket látja, amit vagy lájkol vagy nem. De ha sikerülne megnyitni, láthatóvá tenni, megtapasztalni a részekben rejlő kreativitást, gondolatokat, akkor nincs az a Netflix-sorozat, ami felvehetné ezzel a versenyt. 

A legutóbbi munkád a Nagymester című darab, amelyet Olt Tamással, az ő ötletéből, kifejezetten Bodrogi Gyula számára írtatok és a rendezést is vállaltad a Karinthy Színházban. Hogy tudtatok együtt dolgozni Tamással, hogy született meg a darab? 

Tamással is osztálytársak voltunk, és vele is újra meg kellett ismerkednünk. Tamás megkért, hogy segítsek be egy korábbi koncepció kidolgozásába, amit Bodrogi Gyulának ígért jutalomjátékként. A csillagok úgy álltak, hogy most meg lehet csinálni, de darab még nem volt. Jó volt írni, rég nem írtam. Darvas Ferike bácsival – apám hívta őt így – írtunk néhány dalt is. A rendezést már Tamással vittük, örömmel láttam, hogy milyen remek színházi szakember lett belőle.

A Madách Színházban játékmesterként dolgozol A tizenötödik című új magyar musicalben, ami a III. Madách Musical Pályázat győztes darabja. Hogy kerültél bele az előadásba és milyen élmény egy nagyszabású, látványos musicalben megfordulni?

Hát, azt nem lehetett kihagyni! A musical pályázat döntőjébe kértek fel egy pár alkotót, hogy rendezzenek meg részleteket a pályaművekből. Hatalmas élmény volt! Bődületes hangjuk van. Miután a pályamű nyert, Szirtes Tamás felkért játékmesternek. Ez a szerepkör nem igazán nekem való, de sokat tanultam belőle a profizmusról, a perfekcionizmusról és nem utolsósorban a zenéről.

“Színházzal foglalkozom, valami nagyon mulandó dologgal. Ez a könyv végre konkrét. Le lehet tenni erre az asztalra” – mondtad 2022 őszén, amikor megjelent egy színházpedagógiai kötet a fordításodban. Ez a világhírű francia pedagógus, Jacques Lecoq fő műve, A költői test, ami immár magyarul is olvasható és amivel szeretnétek inspirálni a táncos- és színészképzést Magyarországon. Mit jelentett számodra ez a munka? És miként hasznosítod a munkádban mindazt, amit a párizsi Jacques Lecoq Nemzetközi Színházi Iskolában tanultál?

Sikerült meghívni a párizsi iskola vezetőtanárát, Paola Rizzát, akinek a három napos workshopja végül beletorkollott a könyvbemutatóba. Ott volt Zsámbéki Gábor, Uray Péter, Szabó Réka, Lőrinc Katalin, Keszég László, Rideg Zsófia, Ráckevei Anna, voltak Marosvásárhelyről, Pécsről, Temesvárról. Ez egy vegytiszta színészpedagógiai könyv, amire nagyon nagy igény mutatkozik most itthon. Morál- és ideológiamentes, nem ízlésről szól, hanem műfaji sajátosságokról. Rám nagyon nagy hatással bírt az a két év, amit a párizsi iskolában tölthettem, és – most már a könyvvel kiegészítve – örömmel adom át ezt a tudást bárkinek, akit ez foglalkoztat. 

 “Az asztalosságot többek közt azért kezdtem el, hogy jobban kötődjek a társadalomhoz” – mondtad, amikor elvégezted a szakmát. Azt is hozzátetted, a női gyermekvállalási ösztön férfi megfelelője egyfajta építkezési vágy, hogy létrehozzon valami kézzelfoghatót. Mióta élt benned ez a vágy és milyen új utakra vezet az, hogy asztalos is vagy, ami egy hiányszakma?

Van egy asztalosműhelyünk a Csengery utcában. Vinkli Műhely. Bármit meg tudunk csinálni, csak lassan. A színházzal szemben ez is rendkívül konkrét. Mint a Lecoq-könyv. Meg tudom csinálni az asztalt, amire le lehet tenni ezt a könyvet. Ez egyben egy anyagi támpont is.

Szivák-Tóth Viktor Fényeskedéj neki című előadásának díszlettervezője lettél. Az asztalosság vezetett a díszlettervezés felé?

Igen, ez egy amolyan magától értetődő frappáns ötlet volt Viktor részéről. Two in one. Tervezés és kivitelezés. Függetlenszínház-barát ötlet. Bár az álmaim kőszínházában van egy asztalosműhely is, ahol az arra kíváncsi néző részt vehet a díszletépítésben is. Mennyire máshogy nézel egy előadást, aminek az egyik falát te festetted. Vagy a lányod. Vagy az apád. 

A Tünet Együttes több előadásában is részt veszel, ​​A tünetegyüttes most is fut az Örkény Stúdióban. A darab egy úgynevezett “gyárlátogatás a kulisszák mögé”, a független előadó-művészek története a rendszerváltástól kezdve, kusza mindennapjainkig. Miért fogalmaz úgy a színlap, hogy “a független alkotók története mindenkié, aki mára elvesztette viszonyítási pontjait, fent még dübörög a nagyszínpad, mintha minden rendben lenne; mi meg lent a pincében”? Te mit élsz meg ezekben az időkben független alkotóként? Hogy látod az “alternatív szféra” helyzetét? 

Jó téma. Az biztos, hogy ez a rendszer felvállaltan nem szereti a kísérletező, önálló, független elemeket. A rájuk bízott kulturális pénzt inkább színházfelújításra és saját ötletekre költik. A függetlenek általános története, hogy a rendszerváltással kezdődő felfutás, megerősödés és népszerűség után, 2010-től a kialakult tér fokozatosan összeszűkült.

Egyszer azt mondtad: “Ahhoz, hogy szabadúszó alkotóként boldoguljak, brandet kell építenem”. Hogy állsz ezzel a brandépítéssel? Hogy érzed magad szabadúszó rendezőként? 

Kicsit egyedül. De ez a szabadúszók magánya. Ennek a sok területnek és témának az ára, hogy bár sok különböző közösséggel találkozom, de nem vagyok egyiknek se szerves része. Többek közt ezért is jelentkezem idén az ELTE Színháztudomány szakára. Lendületes, fiatalos képzés hírében áll. Remélem, felvesznek. 

Az előadásaid témafelvetéseiből, több művészi gesztusodból (például abból, amikor kultúrpolitikusokkal kezdeményeztél beszélgetést)  és az interjúidból is kiderül, foglalkoztat a szakmád helyzete és a kultúrpolitika. Az SZFE ügye kapcsán azt írtad: “Egyszer el kell jönnie a kiegyezésnek. Egyszer jönnie kell egy újabb bölcsnek, aki a kiegyezésből kovácsol politikai hasznot. Ez nem idea, ez nem naivitás. Nincs annyi szakembere ennek az országnak. Szükségünk lesz egymásra.  (…) Ez az egész így egy nagyon kiszámíthatatlan és ingoványos terület, ahova a magyar színház most kollektíve eljutott. A zavart diákság pedig, mint elvált szülők gyermekei, valami meg nem értett nagyformátumúságot keres most magában. Pedig itt most mindenki Bánk. Vad förgetegben nem leli vezérlőcsillagát.” Hogy látod, te leled-e vezérlőcsillagod?

Változik-e a munkád avagy a művészetek helye az életedben most, hogy pár hete apa lettél? 

Péter erre csak annyit felelt:

„Micsinál a kisnyúl? 

Alszik.

Micsinál a nagynyúl?

Alszik.

Általában alusznak most a nyulak.”

Lead fotó: Valcz Péter / Fotó: Török Dániel, Kultúra.hu