A nagyváradi színház ügyében tette közzé gondolatait „Nincs nyereség befektetés nélkül” címmel Bessenyei Gedő István romániai magyar teatrológus, dramaturg, a Harag György Társulat igazgatója, a MASZÍN Magyar Színházi Szövetség ügyvezető elnöke, a Proscenium Alapítvány elnöke.

Folytatást ITT olvashat.

„Mindazokat az újabb átalakítási terveket, amelyek a közelmúltban megfogalmazódtak a Bihar megyei kulturális intézmények fenntartója részéről nyilvánvalóan nem lehet leválasztani a közvetlen előzményekről, hiszen az a drasztikus leépítési hullám, amivel már korábban szembe kellett nézniük az érintett intézményeknek, eleve visszavetette az alkotómunkát, és sokakat megfosztott a munkahelyétől (ráadásul egy a járvány okozta gazdasági hanyatlás miatt különösen nehéz időszakban). Az újabban bejelentett, képtelen átalakítási tervek ezt a kilátástalanságot fokozzák tovább, indoklásukban pedig a spórlás az egyetlen őszintének tűnő szempont.

Talán fölösleges részleteznem, miért veszélyes, ha egy kulturális intézmény olyan fenntartó kezébe kerül, aki a fejlődés helyett az őrlángon működtetés mellett teszi le a voksát, és kizárólagos szempontja a kiadáscsökkentés. A befektetés és a nyereség mértéke közötti elemi összefüggéseket (még piaci alapon megközelítve is) nehezen látja át az, aki ilyen javaslatokig akár csak gondolatban is el tud jutni. 

Fontos, hogy a fenntartó kulturális értelemben is gondolkodni tudjon a „nyereség” fogalmáról, a minőségi kérdések tekintetében pedig – ha ő maga nem kompetens – megfelelő szakértői bázisra támaszkodjon. 

Ami a meghatározatlan idejű szerződések eltörlését illeti, ez az ötlet alighanem az elbocsátási hullám folytatásának alig leplezett szándékára utalhat.

Súlyosbító körülmény, hogy a fenntartó ily módon már megszerzett munkavállalói jogokat szeretne elidegeníteni az intézmények alkalmazottaitól, és igyekszik tovább fokozni a művészek létbizonytalanságát.

(Megintcsak fontos hozzátenni: éppen olyan időszakban, amikor a máshol történő elhelyezkedés rendkívüli nehézségekbe ütközik).

Azon túl, hogy nincs ízléstelenebb dolog, mint művészeket egzisztenciájukban, napi megélhetésükben fenyegetni (ez a jelenség történelmi értelemben is mindig veszélyes alaptünet), azért is nagyon kockázatos öncsonkító mechanizmus ez, mert hosszú távon szegényebbé fogja tenni a Bihar megyei kultúrát – ugyanis automatikusan művész-elvándorlást indít be, és nagy fokú kontraszelekciót generál.

Nyilvánvaló, hogy a legkiemelkedőbb nagyváradi alkotók lesznek azok, akik kiváló munkalehetőségek közül válogathatnak majd más városok, vagy a szakminisztérium kulturális intézményeiben. Arra apellálni, hogy az elkeseredett lokálpatriotizmus majd minden létbizonytalanságuk ellenére Nagyváradon tartja őket a végtelenségig, felelőtlen naivitás. A nyári szezonban utcazenészként muzsikáltatott, éves szerződésben tengődő filharmonikus, az utcai zenebohócnak nézett, megalázott bábművész, a vásári komédiásként csuklóztatott színész, az amatőr tánccsoport falunapi fellépőjévé leminősített táncművész, aki évről évre teljes bizonytalanságba kerül a jövőjét illetően, és még egy házkölcsönért sem folyamodhat a bankhoz (mert a hitelminősítésében a szerződéstípus bizony sokat nyom a latba), hamar eljut abba a korba, amikor az első ajánlatra is hajlandó igent mondani, ami ehhez képest emberhez méltóbb életet kínál majd neki egy másik városban. És a tehetségesebbje bőven fog ilyen lehetőséggel találkozni.

(…) Fáj látni, hogy egy hatalmas múltú, 220 éves színházi tradícióval, egy csodálatos város gazdag kulturális életével ilyen felelőtlenül lehet játszadozni.  Illúzióim nincsenek: a kultúra soha nem sorsdöntő kérdés az aktuálpolitikában. Nehéz belebukni abba is, ha felégeted a könyvtárat a filharmóniával együtt, mindaddig, míg adót csökkentesz, munkahelyet teremtesz és friss aszfalttal borítod az utakat. De a mai aszfalt holnapra feltörik, a történelemkönyvekbe – a helytörténetbe is – pedig azáltal és olyan módon kerül bele minden vezető, ahogyan a rá bízott város szellemi értékeivel is gazdálkodott. Senkiről nem jegyezték még le diadalmasan egy város történetírói, hogy aszfaltozott. Azt igen, ha színházat, könyvtárat, filharmóniát, bábszínházat alapított. És a közösségi emlékezet annak a nevét is megjegyzi majd, aki mindezeket tönkretette. Egyszerűen van, amiért – minden pátosz nélkül mondom – a történelem ítélőszéke előtt felel az ember. Egy város művelődési és kulturális életének ilyen „átszervezése” ezek közé a dolgok közé tartozik. „

Folytatást ITT olvashat.