1908. november 5-én született Sulyok Mária Kossuth-díjas magyar színművésznő, érdemes és kiváló művész. Összeállításunkkal emlékezünk rá.
Sulyok Mária Királyhidán született. Édesapja katonatiszt volt, Máriát az ő vezetékneve után Szautnerként anyakönyvezték. Édesanyja, Sulyok Julianna Vas megyéből származott, két évvel Mária születése után elhunyt. Máriának volt két nővére és két bátyja. A gyerekek felnevelése érdekében az apa engedett a két nagyobbik lány unszolásának, és feleségül vett egy középkorú osztrák nőt, Hermina Schwertnert, aki a házasság után lelkiismeretesen gondoskodott az öt gyerekről. Mária Királyhidán végezte az iskola első két osztályát, harmadik évben viszont átkerült a Lajta túlpartján fekvő Bruck leányiskolájába. Ennek köszönhetően a magyar mellett a német nyelvet is elsajátította, hiszen a tantárgyakat németül oktatták. Az első világháború befejezése után osztrák állampolgárságot kapott. A határok megváltozása miatt ugyanis Királyhida Ausztriafennhatósága alá került, ezért sokan elhagyták a várost, akik nem akartak osztrák uralom alatt élni. Az édesapa 1919-ben agyvérzésben meghalt, a család az özvegyen maradt mostohaanya gondoskodása ellenére szétesett. Mária egyik fivére még a háborúban meghalt, a másik messzire költözött. Mindkét nővére férjhez ment, egyikőjük Budapestre. Csupán Mária maradt Bruckban, ahol mostohaanyja viselte a gondját.
A brucki leányiskolában támadt fel Mária érdeklődése a színjátszás iránt. Az iskolai kongregáció vezetője, Mária nővér ugyanis egyrészt színházkedvelő volt, másrészt nevelési célból fontosnak tartotta, hogy a növendékek színi előadásokat szervezzenek. Mivel Szautner Mária magabiztos kislány volt, aki szépen beszélte a nyelvet, Mária nővér szívesen szerepeltette őt.
A gyermeket itt érte első művészi kudarca: az egyik előadáson nagyobb szerepet kapott, ám eltévesztette a német szöveget. Ekkor döntött úgy, hogy magyar színésznő lesz, magyarul fog játszani. Döntése honvággyal párosult, ezért 17 évesen elhagyta Bruckot, és Budapestre utazott, ahol 1925 őszén utójelentkezéssel felvették a Színiakadémiára. A felvételi vizsgán Petőfi Sándor Anyám tyúkja című versét szavalta el, illetve németül elmondta a Miatyánkot. E szerény repertoár is meggyőzte azonban a felvételi bizottságot a fiatal lány tehetségéről.
1929-ben a debreceni színházhoz szerződött, majd Miskolc, a Vígszínház, a Magyar Színház, a Pesti Színház, a Városi Színház, a Madách Színház következett, mindenütt csak egy évadot maradt.
A német megszállást követően bezárt a színház, az elismert szakembernek számító, baloldali érzelmű igazgató, Pünkösti Andor öngyilkos lett. Sulyok Mária e nehéz időszakban nem lépett színpadra sehol sem, viszont megosztotta, amije volt a rászoruló kollégákkal.
Szilágyi János riporter évtizedekkel a háború után szembesíti az általa időközben megtudott tényekkel a színésznőt, mondván: “Sokan nemzeti hősnek tüntetik fel magukat, ha mondjuk annak idején egy fél napra befogadtak egy üldözött zsidót. A háború alatt úgy tudom, ön is jó néhány embernek segített. Erről mégsem beszélt soha, sehol. Miért? Úgy tudom, önnél lakott Horváth Árpád (színházi rendező, színigazgató, a háború végén csatlakozott az ellenálláshoz, elfogták, de kínvallatása közben sem adta fel társait. Sz. Á.), s ha valaki bajban volt, nyugodtan fordulhatott önhöz. Én elolvastam mindent, ami önről szólt, és sehol nyomát sem találom, hogy ezt bármikor szóba hozta volna”. Sulyok Mária erre azt felelte a riporternek:
“A bujkálóknak nem volt élelmiszerük, nekünk volt elegendő. Megosztottuk. Ez természetes, az ember erről már csak szeméremből sem beszél. Semmiféle hőstettet nem vittem végbe. Semmi kockázatot nem vállaltam, akkor maga az élet volt kockázatos. “
Szavai igazságát támasztja alá, hogy az utcán egy eltévedt golyó megsebesítette: a vádlijába fúródott, és csak többhetes kórházi ápolás után tudott újra járni. Egyik állandó látogatója Várkonyi Zoltán volt, aki jövőbeni színházi terveiről mesélt neki. E tervekből 1945. szeptember 23-án valósult meg az egyik, Jean Cocteau Rettenetes szülők című darabjának előadása a Művész Színházban, Várkonyi irányításával. Sulyok Mária játszotta az édesanyát, Gábor Miklós volt a fia, további partnerek: Uray Tivadar és Keresztessy Mária. A bemutató nagy sikert aratott, a darabnak még vagy 100 előadása volt teltházak mellett.
Sulyok 1947-ig maradt a Művész Színháznál, ahol ugyan jól érezte magát, de mégis elfogadta a Nemzeti Színház ajánlatát, hiszen a nemzet első számú színházának társulatához csatlakozni minden magyar művész számára megtiszteltetés. Új helyén a Vágy a szilfák alatt című darabban mutatkozott be, Balázs Samu és Gábor Miklós partnereként. Sajnos a Nemzetiben töltött három évad végső soron csalódást okozott a művésznőnek, mert képtelen volt alkalmazkodni a diktátumszerűen alkalmazott Sztanyiszlavszkij-módszer elvárásaihoz, rendezőinek ezzel kapcsolatos igényeihez, s noha nagy szerepeket kapott, úgy érezte, nem oldotta meg őket kifogástalanul, bár olykor jó kritikái voltak.
A háború után Várkonyi Zoltán Művész Színházában, 1946-tól a Nemzeti Színházban, 1949 és 1951 között a Belvárosi Színházban lépett fel, majd 1959-ig a Néphadsereg Színházában (Vígszínház) játszott.
1961-től 1977-ig a Vígszínház tagja volt, de amikor Várkonyi a nyugdíjazását kezdeményezte, a Madách Színházhoz szerződött, amelynek haláláig tagja maradt.
Noha természetes adottságai „királynői” szerepekre predesztinálták, pályája során meggyőzően keltett életre polgárasszonyokat, munkásnőket, parasztasszonyokat is. Az egyik legszebb orgánumú és legszebben beszélő magyar színésznő volt, aki 1952 és 1966 között tanította is a beszédművészetet és a színészmesterséget a Színművészeti Főiskolán. Férje halálát követően felhagyott a tanítással, amiben szerepet játszott az is, hogy nem mindegyik tanítványával sikerült megtalálnia a megfelelő hangot, mivel az általa támasztott szakmai követelményeknek nem mindegyik diákja akart megfelelni. Tanítványai közül főleg Venczel Vera és Molnár Piroska későbbi pályafutását igyekezett nyomon követni.
A szép beszédről egy ízben így nyilatkozott: “Azt kell mondanom, hiszen ezt tapasztalatból tudom, hogy rendkívül nagy energiát fordítanak a beszéd oktatására. Véleményem szerint sokkal inkább arról van szó, hogy egyes fiatalok, amikor »belülről« nem tudják hitelesíteni a figurát, akkor elkezdenek dünnyögni, »életszerűen« beszélni, mert azt hiszik, hogy attól hétköznapibb és elfogadhatóbb lesz a figura. Pedig attól csak élvezhetetlenebb lesz a játékuk.
Én a csúnya beszédet a hiteltelen játék mankójának érzem. (…)
A darab, a film témája és műfaja természetesen sok mindent meghatároz. Így mindenekelőtt a színész magatartását az adott műben. Ez a magatartás az egyedüli mérce, ennek kell megszabnia a beszéd jellegét, stílusát is. Eltérést talán ott látok, hogy a mikrofon természetesen más igényeket támaszt, mint a színpad, ahol a színésznek a kakasülő közönségére is kell gondolnia.“
Sulyok Mária azt vallotta, nincs kis és nagy szerep: “Mindég derék katona voltam, igyekeztem elvégezni, amit rám bíztak. Ma már szívet ültetnek át, az én feladatom csak az volt, hogy olykor némi élettel telítsek egy-egy papírfigurát. Ha beskatulyáztak, hol démoni asszonynak, hol pedig reakciós úrhölgynek, nemigen bántam, igyekeztem mindegyiket más és más lélekkel telíteni. Pályám egészét tekintve azért nem panaszkodhatom, többnyire igazán nagy fő, vagy epizódszerepeket játszhattam el” – fogalmazott egy interjúban.
Filmen és tévéjátékokban is közkedvelt volt. A kritikusok és a közönség is szerették, a kollégák pedig tisztelték benne a mély emberséggel párosuló szakmai kérlelhetetlenséget.
“Olyan józanon okos asszony volt, azt mondanám, férfiasan tisztességes, rendkívül korrekt ember. Nem is nagyon tűrt meg másfajta embereket a közelében. Nem volt goromba vagy udvariatlan. De azt a színházi édességességet, negédes légkört, ami körénk telepszik, ha egymás között vagyunk, ő a jelenlétével, egy-két józan mondatával azonnal szétvágta” – fogalmazott Sulyok Máriáról egy ízben Gábor Miklós.
Utolsó színpadi szerepét már betegen játszotta el, állapota többszöri kórházi kezelés ellenére sem javult, s végül 1987. október 20-án hunyt el Budapesten.
A művésznő még életében e szavakkal összegezte a pályáját:
„…nincs kis és nagy szerep. Mindig derék katona voltam, igyekeztem elvégezni, amit rám bíztak. Ma már szívet ültetnek át, az én feladatom csak az volt, hogy olykor némi élettel telítsek egy-egy papírfigurát.
Ha beskatulyáztak, hol démoni asszonynak, hol pedig reakciós úrhölgynek, nemigen bántam, igyekeztem mindegyiket más és más lélekkel telíteni. Pályám egészét tekintve azért nem panaszkodhatom, többnyire igazán nagy fő- vagy epizódszerepeket játszhattam el. Megesett persze velem, ami annyi más emberrel is, hogy hol kinyílt, hol bezárult a pályám, hogy harmonikázott az életem…”
“A Kossuth-díjas, Érdemes és Kiváló Művész Sulyok Mária kiskamaszként még úgy gondolta: minél kevesebbet árul el magáról, annál kevesebb konfliktussal élheti az életét. Ám így sem kerülhetett el minden kockázatos helyzetet, ezért idővel belátta: olykor maga az élet a kockázat. Mindemellett végletesen szélsőséges helyzetekben is a humánum volt számára az iránytű, olykor a hétköznapi reflexióknál is nemesebb dolgokra ragadtatta magát. Utóbb azonban rendre hárította az elismerést. Színpadon bátran és hitelesen mutatta meg az emberi szélsőségek sokszínűségét, amelyekről megélt tapasztalatai mellett elsősorban legfontosabb alkotótársai, az írók műveiből tudott sokat. Így vált az egyik legnagyobb magyar színésznővé” – írta róla Sztankay Ádám.
Forrás: Wikipédia, Színház Online, Origo, OSZMI