2004. november 28-án autójával frontálisan ütközött egy másik személygépkocsival és a helyszínen életét vesztette. Korosztályának egyik legtehetségesebb színésze volt. Bubik István Jászai Mari-díjas színész, érdemes művészre emlékezünk.

Bubik István 1958. május 19-én született. A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után a Nemzeti Színház társulatában kezdte pályafutását, majd 1993-ban (rövid londoni kitérő után) a Művész (későbbi Thália) Színházhoz szegődött. 1998-tól az Új Színház társulatának tagja. Munkásságát Jászai Mari díjjal ismerték el, emellett megkapta a Rajz János-díjat, a Farkas-Ratkó-díjat, a Magyar Művészetért járó díjat is, 2000-ben pedig az Érdemes Művész kitüntetést.

A színházban a magyar és a világirodalom legismertebb hősszerepeit játszotta, rockoperák főszerepeit énekelte el. Érzelmeken alapuló, aktív, robbanékony játékstílus jellemezte alakításait. Főbb szerepei: Mercutio (Shakespeare: Rómeó és Júlia), Ádám (Madách: Az ember tragédiája), Bicska Maxi (Brecht-Weill: Koldusopera), Lennie (Steinbeck: Egerek és emberek).

Bubik István a színpad mellett a filmvásznon is feltűnt: először 1982-ben játszott Dobray György Vérszerződés című filmjében, ezután rövid tévés kitérőt tett a Nyolc évszak című televíziós sorozat egyik szerepében. 1999-ben Szabó István A napfény íze című filmjében, majd a Hídemberben is szerepet kapott, de igazi kritikai elismerést a 2002-ben Dér András által rendezett A kanyaron túl című filmdráma főszerepéért kapta. Ebben egy papot alakított, aki kábítószereseknek működtet menhelyet. 

A színész jelenlegi szerepei mellett novemberben önálló esttel is jelentkezett az Új Színházban. A Ritka (a) magyar című előadásban legkedvesebb költői és zenészei műveiből válogatott verseket és dalokat.

„Lett bennem egy szerkezeti sérülés Pista halálával. Megroggyantam és nem tudom, hogy lesz ez kijavítva. Negyvenhat éves volt, ez a kirobbanó férfikor. Nem szabadott volna, hogy a Jóisten elvegye őt!” – mondta Cserhalmi György egy interjúban, Bubik István tragikus halála után. 

„Nagyon szerettem vele játszani” – fogalmazott Kubik Anna egy interjúban. „Nem volt kiszámítható partner, de az biztos, hogy nem lehetett unatkozni mellette. (…) Mindenkit lehengerelt az energiáival, a felkészültségével, kalandvágyával.Nem tudok mutatni pillanatnyilag egy olyan embert, aki akár kvalitásával, akár a személyisége varázsával kicsit is hasonlítana hozzá.(…) Volt köztünk egy nagyon nemes versengés, ami valamiképp a szeretettel van összefüggésben. Eljött, megnézett, és azt mondta, most te vezetsz eggyel, most megint kapaszkodhatok. (…) Nála sohasem volt mese. Most nehéz felfogni mihez tartsam magam, mihez igazodjak. Nekem ő volt az igazodási pont. Az ember a nézőknek játszik, de valójában mi nagyon szerettünk egymásnak játszani.”

A sors: Valószínűleg az tévesztett meg, hogy háromszáz méterre születtem a Színművészeti Főiskolától. A Rókus kórházban, 1958 május 19-én. Hogy ez a sors fintora volt-e vagy én fintorogtam vissza a sorsnak ma már ki nem deríthető. 

Kaland: Korábban egy évet az Árpád Gimnáziumban tanultam, nagyon rosszul. Anyám elintézte, hogy ezzel a rossz bizonyítvánnyal átvegyenek a ferencesek. Nekem nagyon tetszett minden. Rögtön négyes tanuló lettem, kivéve a testnevelést, az éneket, amely ötös. A kollégiumi nyolcvan fős hálótermet, mint valami romantikus kalandot éltem meg. Szokás volt, hogy a harmadikosok előadnak egy darabot. Akkor mi Eliottól a Gyilkosság a székesegyházban című művet mutattuk be, én voltam az Első lovag. A tanáraim biztattak, hogy érdemes lenne ezzel a pályával foglalkoznom. 

Kezdet: Zsámbékiék pedig bedobtak a mélyvízbe. A medikus címszerepével kezdtem, Szegvári Menyhért rendezésében, Udvaros Dorottya, Avar István voltak a partnereim. Aztán Tojás Ede voltam a Ljubimov rendezte Koldusoperában, az Úrhatnám polgárban a hősszerelmes, a Mirandolinában az egyik szolga. Aztán amikor megszületett a Katona József Színház, engem is hívtak a Gáborok. Izgalmasnak is éreztem, hogy újonnan alakult társulattal, ennyi kiváló emberrel együtt dolgozzam, de akkor még erősebb volt bennem a romantikus kitartás a Nemzeti Színház mellett. Úgyhogy maradtam.

Vámos László irányítása alatt is nagyon sok jó szerepet kaptam, eljátszhattam többek közt Ádámot, Bánk bánt, Tartuffe-öt, III. Richárdot. Ám egy idő után úgy éreztem, körül kell néznem. Egy év fizetés nélküli szabadságot kértem — ekkor már Csiszár Imre vezette a színházat, s Londonba költöztem. Vonzott az angol föld, Shakespeare szülőföldje. London is érdekelt. Napközben egy raktárban dolgoztam feketén, este meg ismerkedtem. Sokat voltam színházban, kocsmákban, mely az angol társasági élet jellegzetes helyszíne. Sok költőt ismertem meg, magyarokat, Petőfit, Adyt, József Attilát, mert ott végre volt időm olvasni. 

Nők és a zsáner: Szóval, hogy a szőkét, a vöröset, vagy a feketét szeretem-e? Mindenben van szép. Viszont nagyon izgat a magasság és az arányosan izmos láb. Ha ilyen lánnyal találkozom, elfelejtem napi gondjaimat.(…) Irigylem őket, mert többségük kitartóbb, céltudatosabb, szorgalmasabb, keményebb mint mi teremtés koronái. Szóval Sütő Andrással szólva: „nélkülük mit sem ér Isten bármely csodája”.

28: Bár egyszer már nyilatkoztam, hogy Rómeót szeretném eljátszani, de ilyen alapon ott van a Hamlet, majd az Othello vagy a Macbeth. Úgy érzem nem akarhatok szerepet, majd akkor gondolkodhatok ezen, ha a meglévőket tökéletesen eljátszottam. De mikor fogom tökéletesen eljátszani Ádámot, amikor eleve ki van zárva, hogy például a Kepler-jelenetet, egy negyvenéves ember szerelmi csalódását, teljes mélységig átéljem. De azért megpróbálom. Nyitott szemmel élek és végül is 28 év nem olyan kevés. Petőfi már halott volt ilyenkor.

Tőr: Az ember mindig megküzd egy szereppel. Nincs ugyan mindig tőr. De néha mégis vérzik. Gyönyörű játék ez a színházasdi, éppen ezért. De hogy ennek minden életizgalmát átadhassuk másoknak, ahhoz kell a saját életünk. Évek óta hordozom magamban Zeami mesternek, ennek a fantasztikus keleti színésznek-rendezőnek a tanítását, amely annyiból áll, hogy a színészet jellem kérdése. Amíg pedig földönjárók vagyunk, a lelkünk nem vált még el a testtől, ki vagyunk szolgáltatva. Tehát ha én, mint színész nem vagyok jó kondícióban, akkor lelkileg sem tudom elviselni alakításom terheit.

Elvonó: Alig várom, hogy részt vehessek egy alapos „hőselvonókúrán”! Kíváncsi vagyok kinek lesz ehhez bátorsága.

Erő: Nekem egy-egy szerep eljátszásához és újraismétléséhez olyan erőre van szükségem, ami nem volna bennem, ha az időmet másra fecsérelném csak azért, hogy valamivel többet keressek. Ne azért szeretem a lovakat, mert tudok lovagolni, hanem azért tanultam meg lovagolni, mert szeretem a lovakat. S Rómeó, amikor szomorú, így szól barátaihoz: „Fáklytát nekem! Sötét vagyok – hát hadd világítok!” Csak ennyi kell a színésznek is az átlényegüléshez. Csak ennyi Tartuffe-nek, hogy másnap Caliban legyen.

Rendezővel: Szoktam kötözködni a rendezőimmel. Egyesek azt hiszik, hogy csak azért is ellenkezem. De ha azt mondják, állj jobbra két lépéssel, én megkérdezem, „miért”. Ha erre az a válasz, hogy „csak”, akkor én nem állok odébb. De például Taub János, aki a Vendégséget rendezte, függetlenül attól, milyennek találták az előadást – nekem hatalmas iskola volt. Le tudnám írni az elhangzó szöveg melletti precíz koreográfiát: melyik mondatnál néztem Balkayra, melyiknél fordultam el… Minden be volt állítva. És ha nekem, aki állítólag alig viselem az instrukciókat, akkor azt mondja Taub, hogy dobjam le magam a második emeletről, kiugrom. Csak bíztam benne. Meggyőzött. Nem engedett olyasmit csinálni, amiben nem hittünk. Az első három hétben nem engedte hogy próbáljunk.

Mi a magyar színészreflex? Már az olvasópróba után úgy csinálunk, mintha tudnánk. Mert nincs idő. És mindenki becsapja a másikat. Eljátssza azt, hogy tudja a feladatát. Totális illusztráció! Nem véletlenül ragaszkodom a sportoló barátaimhoz, elsősorban a lovagláshoz, ahol egy kemény ember keze alatt vagyok. Nála aztán demokrácia van. Mindegy, hogy a felesége ül a lóra, vagy Christopher Reeves, az amerikai szuperman, aki épp Magyarországon forgatott – a hangnem azonos. A lovardában nem színházi stílus van. Nincsenek megcsavarva a dolgok. Kevésbé hazug a környezet. Ott nincs sztárnak szóló hamis tisztelet. A sárga földi lehordanak, ha hibát követsz el. Egy jó lovas soha nem mondja magáról, hogy tud lovagolni. Ez egy végtelen folyamat. Nincs befutottság. Állandóan gyakorolni kell. De félek, hogy a környezet fölém kerekedik, és nem tudom elsajátítani azt a fröcskölő, nyers őszinteséget, ami Őze Lajosból áradt – mert nem olyanok az előadásaink.

Költők és az Új Színház: Magyarországi viszonylatban az egyik legjobb társulatban játszom, kiváló színészekkel, nagy és főszerepeket. Ennek ellenére a versmondás okozza a legnagyobb örömöt. Valószínűleg ezekkel a magyar versekkel tudok legjobban azonosulni, de ezt is kristálytisztán leírja Latinovits az egyik önálló estjének a bevezetőjében, amikor azt mondja, hogy „kérem, könyörgök, hallgassanak a költőkre, mert csak ők tudnak mindent kitapogatni, ami volt, és ami közeleg évmilliárdok távolából évmilliárdok távolába.” Tehát mese nincsen. Nagyon kemény és sokszor kegyetlen ez a felismerés, a találkozás velük, mert a költők, a jó költő valóban nagyon érzi a jelent és a múltat is, és bizony nem mindig vidám dolgokat ír, és nem optimista. 

Komolyan: Nincs egyenlősdi. Az igazi tehetségben hiszek. Abban, hogy akarattal és szorgalommal sok mindent el lehet érni. Nagyon sokan borzasztó puhányok. Inkább a simulékonyságra és a látszatra adnak. (…) Úgy érzem nem kímélem magam, sem a testemet, sem a lelkemet. Komolyan csinálom a színészetet. Szeretném egy-két társammal együtt visszaszerezni a színészet becsületét, amelyet nagyon sokan eljátszottak az utóbbi időben.

Lutri: A minőségről azok biztosítanak, akiknek a fotóit a szekrénybe ragasztottam: Balczó, Latinovits, Őze, Soós Imre, Fülöp Viktor és James Dean. Ez nem azt jelenti, hogy én olyan vagyok, mint ők. De azt hiszem, értem-érzem őket, és szeretnék olyan lenni, mint ők. Hogy sikerül-e, nem tudom. Nagy lutri ez. 

Felfogás kérdése: Az is felfogás kérdése, hogy a színész, mint más alkotónak alárendelt alkotó, ha valamit tenni akar, nem lehet gyönge a színpadon. A mi nemzedékünk szinte már csak a harmincas évek táján fedezte föl magában a felnőttet. Elképesztő volt, amikor rájöttem, hogy bennem is milyen sok kicsinyesség, harag és aljasság rejtőzhet, akárcsak azokban, akiket nem is alakítok, csak élek velük együtt az országban. Hogy nincs fekete fehér nélkül és fehér nélkül fekete: tehát semmi sem olyan fekete fehér. 

Művészet: Nekem elsősorban a színpadon van feladatom. Ahhoz próbálom magam tartani, amit Csengey Dénes megfogalmazott: nem szabad felcserélni a dolgokat. A színház ne használja politikai szószéknek az előadásokat és politikai pulpitusokon ne színészkedjenek. De ez nem jelenti azt, hogy én akkor nem is politizálhatok. Mi az az ügy, amiért kiállok? Ezen a szerepen – kiállni Erdélyért- egy percig sem gondolkodtam. Sajnos ebben a kérdésben – is- az egész nemzet kiskorúsítva volt. Harmincévesen tudok tíz összefüggő mondatot mondani Erdélyről, ötvenhatról, egyáltalán a mostani magyar valóságról – pedig nem jártam rossz iskolába. Tíz mondat egyébként kevés. Most ismerkedem a dolgokkal. Kötelességem részt venni mindenben. Tudni akarom mi volt ötvenhatban, ki az a Nagy Imre, kiálljak-e érte vagy sem. Nem volt szabad beszélni semmiről. Ez a papokra is hatott, ők se beszéltek. Nekem, aki papírforma szerint reakciós közegben nőttem fel, fújnom kellene az erdélyi ügyeket. Közben csak dadogok róla.

Ezért mentem el a Demokrata Fórumra, hogy tanuljak Konrád Györgytől, Csoóritól… HOgy harminc évesen fogalmam legyen arról, hol élek. Azt tudom, hogy van bennem erő és örömet tudok okozni az embereknek. Ez pedig kötelez. Sokat nem meditálhatok. Életemben mindig voltak húzóemberek, példaképek. Jézuson és néhány szerepemen kívül általában sportolók vagy színészek. Mindkét hivatás kemény, férfias munka, és én a munkavégzésen mérem le ki mennyit ér. Próbálom magam ehhez tartani. Úgy érzem, hogy az ösztöneim jó irányba visznek. A dobolás, és a sport is valami elementárisan egyszerű – és minden igazi művészetnek is egyszerű indítékai vannak. Engem mindig ez vonzott.

Előítéletek világa: Nálunk az előítéletek világában az ember mindig reflexszerűen átgondolja, hogy nekem most szabad- e nevetnem, örülnöm, mit szól hozzá a másik, mit szól hozzá a szomszéd…”

Hitelteremtés: A színész dolga úgy játszani, hogy a közönség higgyen neki. Úgy érzem, hogy eddigi alakításaim alatt a főszerepek bizonyos részeiben már sikerült a hitelteremtés.

Forrás: Színház.hu/ Színház Online