Mintha a fiatalok minden szorongásuk ellenére nyitottabbak lennének a problémafelvetésre, és eszképizmus helyett gondolkodni járnának színházba. Van tőlük mit tanulni. Ez a PlayOn! Fesztivál első napjának tanulsága, amit a dortmundiak A jövője is alátámaszt.

Vagy elég annyi, ha azt kívánjuk – ahogy a Kinder- und Jugendtheater DortmundA jövő című előadásában elhangzik –, hogy a jövő ne legyen rosszabb, mint a múlt? Mert akkor a múltbeli tapasztalatainkra legalább alapozhatunk. De vajon tanultunk azokból? Nem követjük-e el újra és újra ugyanazokat a hibákat, mintha folyamatosan ugyanabban a folyóban tapicskolnánk? Nem olyan-e ez az egész, mint egy végtelen jelen?

Már megint csak kérdések, pont úgy, ahogy a Budapest@Play alatt, annak ellenére is, hogy ezúttal egy klasszikus színházteremben, egy formailag majdnem klasszikus színházi előadáson ülök. 

A nézők a sötét nézőtéren, a színészek a megvilágított színpadon, semmi interakció, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Illetve mégsem, mert azt például nem tudnám megmutatni, pontosan hol volt az a bizonyos negyedik fal. Fizikailag ott, ahol a játék terét kijelölő fehér vetítővászon és balettszőnyeg véget ért, ez tiszta sor. Lehet kép, lehet betű, a vetítést is érti az ember.

Az előadás hangjait, zajokat, zörejeket, zenéket, a színészek beszédhangját viszont egy fülhallgatóban hallom, amitől egészen közelinek, vallomásosnak, csak nekem szólónak érzem az előadást. Bár néha robotszerű a koreográfia, az alapozó, a pirosító és a highlighter arányai androidossá teszik az arcokat, tudom, hogy a testeket 3D-ben látom.

A hangok is élőben, ám időnként torzítva érnek el hozzám. Akkor ezzel megszűnt minden valóságosság és személyesség?

Egy kamarateremnyi zölden világító fülhallgató figyelmeztetett arra, hogy nem vagyok egyedül. No man is an island – kapom erre a vetített megerősítést.

Nem letolásként, inkább finoman arra utalva, hogy ne legyünk már szigetek. Hogy menjünk át egymáshoz, építsünk ehhez hidakat vagy csónakokat. Ha másért nem, hát nézelődni, hogy világot lássunk. Lehet, hogy közhely, lehet, hogy giccs, de mégis, higgyük el, hogy ez egy wonderful world.

A jövő a fiataloké, a tiétek, adja útravalóul a 16+osoknak szóló előadás elbocsátó, szép üzenetét amolyan apai módon a három színész legidősebbike. És hozzáteszi: néha én is annak érzem magam. Csatlakozom, mondata mindkét feléhez.

Szerző: Papp Tímea

Fotó: Bárdi Gergő