Novák Ferenc Tata: „Milyen ország, milyen értelmiség lettünk?”
2023. augusztus 19., szombat 11:21
Novák Ferenc Tata, a 92 éves, Kossuth- és Erkel-díjjal is kitüntetett koreográfus, rendező, etnográfus júliusban mondott le tiszteletbeli elnökségi tagságáról a Magyar Táncművészek Szövetségében, így tiltakozva a független társulatok kivéreztetése ellen. A Jelennek adott interjúban hosszabban beszélt arról, mit gondol a magyar táncegyüttesek és színházi társulatok helyzetéről, a kultúrpolitikáról, a hazai közéletről.
Azt nem tudja, eredményezett-e a bármit a kiállása, de a sok nemzetközi és országos ügy mellett ez szerinte ez amúgy is harmadrendű kérdés. Inkább csak az bántja egy kicsit, hogy a kollégák közül nagyon sokan hívták, elmondták, hogy egyetértenek vele, örülnek, hogy kiállt, satöbbi, de nyilvánosan ezt senki nem ismételte meg.
Nyilvánosan nem mondta azt senki, hogy igaza van a Nováknak, szuper, hogy a Tata ezeket elmondta. Ez egy kicsit bánt, de a szolidaritás hiánya az egész országban és minden ügyre vonatkozik
– mondja, és szerinte ez azért is van így, mert félnek az emberek, főleg a fiatalok.
Úgy látja, hogy a Rákosi-rendszer azért ennél sokkal durvább volt, de a Kádár-rendszer utolsó 15 évére már enyhült a helyzet. Nem féltek ennyire az emberek.
„Az utolsó 15 évben, az Aczél-féle kultúrpolitikában, a tánccal nagyon engedékenyek voltak, ott mindenki maximum a megtűrt kategóriába tartozott, a tiltottba nagyon-nagyon kevesen. Szigeti Károly csinált egy zseniális koreográfiát Nagy Imre emlékére, Siralomház címmel. Mindenki tudta, hogy ez Nagy Imréről szól, mégsem tiltotta le senki. Ejnye-ejnye volt. Most viszont szerintem soha egyetlen egy előadást nem láttak azok, akik a pénzekről döntöttek. Nagyon érdekel a kortárs tánc is, sok barátom van közöttük.
Soha olyan politikai jellegű előadásukat nem láttam, amire azt mondhatnám, hogy kormányellenes lenne. Nagyon izgalmas témákat dolgoznak fel, s persze nem is propagálják a kormánypolitikát, de nem is ellenségesek vele. Ezért sem értem a dolgot, hiszen irreális, hogy nemzetközi hírű társulatoknak nem adnak pénzt, hogy tovább működhessenek.”
Azt is elmondta, kíváncsi, hogy az új elnökség mit tud csinálni, mert az előző emmit nem tudott elérni, holott az is tevékenyen harcolt: „De nem nagyon álltak szóba velünk, valahogy mintha lenéznének minket. Pedig érdemes lenne foglalkozni a magyar táncszakma minden ágazatával.”
A kortárs együttesekről szólva úgy fogalmazott: „Ha az állam nem támogatja megfelelően a kortárstáncot, akkor a nemzetközi piacról is lassanként ki fogunk szorulni. (…) Volt, akinek 80 milliót jutott, másoknak meg semmi. (…) A Duda Éva társulat Frida előadása szintén nemzetközi színvonalú, mégsem kaptak egy büdös fillért sem. A Frida előadásban mi olyan van, amire a kulturális kormányzat azt mondhatja, hogy ,,ez nem szeret minket”? Semmi.”
A beszélgetésben felidézi azt is, hogy az évtizedek során sok barátját vitte Erdélybe, a rendszerváltás előtt még „a híres liberális” Eörsi Istvánt is, aki később aztán politizálni kezdett és akkor már alig találkoztak.
„Nem voltunk ellenségek, még ellenfelek sem, de már nem nagyon találkoztunk. Aztán a rendszerváltás után ezek a barátaim elmentek a politikába, és aztán maga is tudja, hogy mi lett. Milyen ország, milyen értelmiség lettünk?” – mondja, hozzátéve, hogy kétségbe van esve a közállapotok miatt, de nem engedi, hogy felemésszék a hírek, mert nem akar alkoholizmusba vagy depresszióba süllyedni.
Rossz a hangulat az országban, ebben a nagyon sok hazugságra épült világban. Soha nem szerettem volna ezt megélni. Szeretném magamat kivonni ebből, és tudomásul sem venni, hogy a huszonegyedik is egy selejt század. Legalábbis nekünk magyaroknak. (…) Ugyanakkor nagyon-nagyon jó ország tudnánk lenni. Sok mindenkit meg lehetne hallgatni, sok mindenkinek lehetne igazat adni, akik normális javaslatokkal állnak elő. De mi ilyen „csakazértis” ország lettünk.
Kérdezett: Petike Áron