„Az öröm megéléséhez kell az a társaság, amelyről tudom, hogy velem együtt örül, és hálás vagyok a sorsnak, hogy ez a Kolibriben megvan” – mondja Novák János csellista-rendező, a Kolibri Színház igazgatója, aki idén két jubileumot is ünnepel. A Kultúra.hu kérdezte.

A teljes interjú itt érhető el.

A kérdésre, miért lelkesedett legutóbb, Novák János elmondta: „Nem igazán nézek vissza, nem gyűjtögetem, mi volt a legnagyobb örömöm. Mindig előretekintek. Lelkesedés viszont feltétlenül kell, különben nem lesz kedvem előremenni. Leginkább talán annak örülök, amikor valami megvalósul: a sikeres bemutatóknak, a nemzetközi visszajelzéseknek és annak, amikor a társulattal együtt ünneplünk. Ezek mindig lelkesítenek, erőt adnak. Még akkor is, ha az örömtüzek nem gyúlnak ki. Az örömet megélem, de ahhoz mindig kell egy kis idő, hogy ki is tudjam mutatni.”

Idén két jubileumot is ünnepelt: ön hetvenéves lett, a Kolibri Színház pedig harminc. Ennek kapcsán kifejtette: „Az ünneplés akkor jó, ha az ember azonnal kiéli magából a hangulatot, én meg mindig visszafogom kicsit. (…)Talán attól félek, hogy túlzásba viszem az ünneplést. Egyrészt olyan társadalomban élünk, amelyben ez mások számára ellenszenves lehet. Máshogy szocializálódtunk, mint például Amerikában, ahol mindig mindennek örülnek. Az öröm megéléséhez kell az a társaság, amelyről tudom, hogy velem együtt örül, és hálás vagyok a sorsnak, hogy ez a Kolibriben megvan.”

Arról is faggatták, más-e az előadásra készülődni, amikor tudja, hogy a gyerekei vagy az unokái is a nézőtéren ülnek: „Nem igazán, bár eleinte nem volt jó. Amikor Dajka Margittal a Bors nénit játszottuk az Egyetemi Színpadon, az ikrek még picik voltak. Van az a rész, amikor a gyerekek feljöhetnek a színpadra Bors nénivel játszani, ugrándozni, aztán visszamennek a helyükre. A gyermekeim még alig tudtak járni, négykézláb másztak fel a színpadra. Amikor felértek, az egyik az egyik lábamba kapaszkodott, a másik a másikba. És később hiába mondtam nekik, hogy menjenek vissza, nem akartak. Dajka Margit szólt, hogy semmi gond, ezért hagytam, hogy maradjanak. De ezután már hiába mondtam a többi gyereknek, hogy menjenek vissza a nézőtérre, mivel látták, hogy az ikrek sem teszik, ők is maradtak, és egy pillanat alatt megtelt a színpad gyerekekkel. A kisebb káoszban kellett a mikrofont megtalálni és a következő dalt elénekelni. Úgy gondoltam, ez gáz, a szülők viszont nagyon élvezték. Azt mondták, ilyet még nem láttak, ez csodás volt. Szóval nem lehet tudni, mitől repül el egyszercsak valami. Ez elrepült, és úgy indult, hogy a két lányom nem volt hajlandó visszamenni a nézőtérre.”