Novák János: „A színházban szabályok sincsenek, egy papírrepülő bárhonnan elindulhat a színpadon”
2022. szeptember 25., vasárnap 13:02
Több mint harminc éve áll a Kolibri Színház élén, és augusztus 16-án volt hetvenéves Novák János. A kettős ünnep alkalmából kérdezte a Mandiner. Lapszemle.
„Gordonkatanári szakra jártam a főiskolán, utolsó éves koromban már tévés műsorokban meg színházi előadásokban is közreműködtem olykor, közben pedig saját örömömre versekre írtam dallamokat. Mivel a 25. Színházban József Attila, Weöres Sándor megzenésítése már „foglalt” volt, levettem a polcról az Ady-kötetem. Magam is meglepődtem rajta, hogy az első Ady-estemnek a 25. Színházban mekkora sikere lett. Nem is tudom, honnan volt bátorságom ehhez az esztelenül sok közreműködőt megmozgató, gigantomán vállalkozáshoz: Cseh Tamás, Pelsőczy László, Papadimitriu Athina, Márta István és én énekeltünk, mögöttünk a színpadon férfi- és női kórus, vonósok, fa- és rézfúvósok, az énekeseknél gitár, a szólisták el se fértek, ők a dobogó előtt álltak” – mesélte Novák János.
A kérdésre, hogy került egyáltalán színházközelbe, elmesélte: „Márta István hívott először a Tháliába, aki szintén konzis évfolyamtársam volt, én az A-ba, ő a B-be járt a gimnáziumban. Később Kecskeméti Gáborral kiegészülve Ad Libitum néven játszottunk a Körszínházban, a Tháliában, aztán a 25. Színházban. Hamarosan Cseh Tamás is csatlakozott hozzánk. (…) Alapvetően csapatember vagyok, szólókarrierre csellistaként sem igazán vágytam soha. Hogy nem én voltam a kirakatban, nagy szabadságot adott. Azzal is tisztában voltunk mindannyian, hogy az a fajta kisugárzás, ami Tamásban megvolt, veleszületett képesség, nem tanulható: ő nem a hangjával énekelt, nem a kezével gitározott, hanem a mosolyával, a tekintetével, a szívével – szinte gyermeki módon szomjazva a közönség szeretetét. (…)”
„Anyám unokabátyja volt Major Tamás, és amikor az újpesti nagyapámat bevitték az Andrássy út 60.-ba, ő hozta ki valahogy. De visszatérve a színházra, valahogy mindig szerencsém volt vele. Csomó mindent nem is én találtam ki, hogy mit szeretnék, csak jöttek a lehetőségek, én pedig megpróbáltam élni velük. Mert hát az ember alapvetően mit szeretne?
Gazdag lenni, lustálkodni egész nap, habzsolni az élvezeteket. De ha rám bíztak egy elsőre lehetetlennek tűnő feladatot, az mindig doppingolt, és be akartam bizonyítani, hogy jól meg tudom csinálni. Állítólag Kodály kérdezte mindig a hozzá segítségért fordulóktól: „Rendben, de akarod-e, amit akarsz?” Vagyis hajlandó vagy-e tényleg belefektetni a munkát, vagy csak várod, hogy a sült galamb a szádba repüljön. Ezt a mai napig nagyon fontos kérdésnek tartom: akarni kell, amit akarunk, különben a végeredmény nem a miénk”
– fejtette ki Novák János.
A jó gyerekszínházról szólva úgy fogalmazott: „Nem kell minden pillanatban valami fontosat tanítani és leereszkedően, kétpercenként fennhangon elmondani a nagy tanulságokat, miközben a gyerekek a nézőtéren – teljes joggal – öt perc után halálra unják magát. Szabályok sincsenek, egy papírrepülő bárhonnan elindulhat a színpadon, és bárhová, akár a nézőtérre is megérkezhet. És ami nagyon fontos: személyiségek kellenek. Ott volt például Kemény Henrik, aki három, látszólag ártatlan kérdéssel arról, merre ment az ördög, megcsinálta a közönségét, mindegy, hogy hatvanan vagy hatszázan ültek körülötte.”