Novák János: „A színházcsinálásban a legérdekesebbek a nagy találkozások”
2021. május 13., csütörtök 06:15
Novák János zeneszerzővel, a Kolibri Színház igazgatójával, akit nemrég életműdíjjal tüntetett ki a gyermek- és ifjúsági színházak nemzetközi szövetsége, az ASSITEJ a Kultúra.hu beszélgetett. Lapszemle
A teljes interjú ITT érhető el.
Novák János azt vallja, hogy nincs gyerekmese: „Mese van, amely eredetileg felnőtteknek szólt, majd fokról fokra csúszott lejjebb az egyre fiatalabb korosztály érdeklődési körébe. Az egykori udvari zene hagyományai is így maradtak ránk a mai népzenei gyakorlatban. A Grimm-mesék felnőttmesék. Összegyűjtötték a közszájon forgó, egymás szórakoztatására előadott történeteket, és lényegében ez lett az első német népi szöveggyűjtemény, amely a nyelv alakulásában is fontos szerepet játszott. A mese funkciója eredetileg nem az volt, hogy a gyerek előbb elaludjon, hanem egy közösség tagjai meséltek egymásnak történeteket, amelyek felvetései mindannyiukat foglalkoztatták. A gyerekmese degradálóan hangzik. Hiszen mit olvasunk szívesen a gyerekeinknek? Amit magunk is élvezünk.”
A felvetésre, miszerint a Bors néni bemutatója idején nagyon más volt a gyerekszínházról alkotott felfogás, úgy nyilatkozott: „(…) A gyerekszínházzal a legfőbb probléma akkoriban az volt, hogy mindenáron tanítani akart. Vacak a darab, de valami nagyon fontosra tanít – ugye értjük, hogy ez önfelmentés? A nevelői felsőbbrendűség nem fedi el az előadás hibáit fügefalevélként. Ma már a legtöbben egyetértünk azzal, hogy a gyereket nem úgy taníthatjuk meg bármire, ha felemelt ujjal előadjuk neki vagy beleverjük a fejébe, hanem ha példát mutatunk.”
Arról szólva, miért érezte úgy 1992-ben, hogy szívesen vállalkozik a Kolibri Színház vezetésére, kifejtette: „(…) Voltak fiatal bábos ismerőseim: Székely Andrea és Orosz Klaudia, akikkel közösen állítottuk színpadra a Tamkó Sirató Károly verseiből és a Mesélő kert című könyvének történeteiből összeszőtt mesét. Akkor már lehetett tudni, hogy ketté akarják osztani az Állami Bábszínházat, és pályázatot írtak ki. Javasolták, hogy adjuk be együtt. Akkoriban a tévéhez is pályáztam korcsoportok szerint összeállított gyerekműsorokra, gondoltam, miért ne adjuk be ezt az elgondolást, mi történhet? Aztán ketten maradtunk: a fiatal bábosok csoportja és én. Összefogtunk, és akik akkor velem tartottak, szinte hiánytalanul tagjai ma is a társulatnak. Bár a Kolibri Színház folyamatosan bővült, a mag megmaradt. Nekem nagyon fontos, hogy az ember egyszerre legyen hűséges, és nyitott az új dolgokra.”
Azóta eltelt 30 év. Ennek kapcsán elmondta: „A Thália Színházban volt egy nagyon kedves dobtanár, aki minden mondatát úgy kezdte, hogy „az én harmincéves zenei múltam…”. Úgy éreztem, ha ezt még egyszer elmondja, megfojtom. Amit mi csinálunk, annak ügyében egyébként sem számít a múlt. Kit érdekel, hogy egyszer valamikor csináltam egy jó előadást? Legfeljebb engem, mert szorongok, hogy ne ismételjem önmagam; vagy elbízom magam, hogy kirázom a kisujjamból, pedig dehogy. A színházcsinálásban a legérdekesebbek a nagy találkozások, amikor az ember szinte csodálkozik, hogy fantasztikus zsenik között lehet. Másrészt igyekszem helyzetbe hozni a tehetségesnek tartott alkotótársakat, és valami újat, többet megmutatni belőlük. A kíváncsiság nem múlt el. A harmincéves múlt semmire nem kötelez; néha érzem, hogy valami működni fog, még ha nem is tudom megmagyarázni. Ez már akkor is így volt, amikor még csak néhány éves színházi múlttal rendelkeztem. Ez nem erőszakosságot jelent, hanem egyfajta céltudatosságot, ami átsegíthet a konfliktusokon is. De már rég nem akarok mindenkinek megfelelni” – szögezte le Novák János.