Decemberben ünnepelte fennállásának huszadik évfordulóját a Karaván Színház és Művészeti Alapítvány, amelynek fő célja, hogy akárcsak a többi nemzetiség képviselői, a magyarországi romák is megmutathassák magukat a színpadon. A hátrányos helyzetű gyermekek számára színitanodát is működtető teátrum alapító-vezetőjével, a színészként 1996 óta Kaposváron játszó Nyári Oszkárral beszélgetett a Demokrata.

A teljes interjú ITT olvasható.

A kérdésre, mikor döntötte el, hogy a színpad lesz az élete, Nyári Oszkár elmondta: „Amióta az eszem tudom, mindig is színházcsináló akartam lenni. Azért szándékosan nem színészt vagy rendezőt mondok, mert engem nem a részletek, hanem az egész vonzott. A mese, a történet, a pici változtatásokkal, de folyton ismétlődő toposzok, a világot mindig megjobbítani akaró hős figurája, ezekkel már négyéves koromban nagyon tudtam azonosulni. Nem tettem különbséget a műfajok közt sem, a táncost vagy a cirkuszi artistát ugyanolyan nagynak gondoltam, mint egy színházi előadás vagy egy film, tévéjáték szereplőit. Azt szerettem volna, amit ők, vagyis történeteket eljátszani, megmutatni. Olyanokat, amelyeknek a gyermeki gondolkodásban teljesen természetes módon én állok a közepén, és az én szűrőmön keresztül méretik meg a jó és a rossz. És ez a fajta ideális felfogás, amikor az ember még kétely nélkül hisz benne, hogy a dolgok csak azért vannak a világban, hogy ő lássa őket, és hogy elég csupán akarnia valamit, és az megvalósul, ma sem áll távol tőlem. Érdekes, hogy a cigányban van egy szó, a habisti, ami eredetileg pozitív, játékos, teremtő értelmű kifejezés a „csináljunk úgy, minthá”-ra, épp ellentéte a negatív értelmű kamunak. És úgy látszik, én a születésem óta ilyen habisti módon gondolkodom” – mesélte Nyári Oszkár.

Arról szólva, hogy 1996 óra a kaposvári színház tagja, úgy fogalmazott: „A színészségem és a Karaván mindig is táplálták, formálták, ösztönözték egymást. A mai napig nagy örömmel játszom Kaposváron, nemrég mutattuk be például a Tüskevárt, ebben a csodálatos előadásban én vagyok Matula bácsi. Miután harmadszorra felvettek a főiskolára, Kerényi Imre osztályába, már harmadéves koromban úgy éreztem, hogy nekem műhelymunkát kell csinálnom, és ehhez éppen Kaposvárra kell mennem. Avar István, aki a művészi beszédtanárom volt, és atyai jó barátom lett, kissé aggódott is emiatt, mi lesz velem, a lehetőségeimmel, a karrieremmel ilyen messze a fővárostól. De nem hagytam magam eltántorítani, hanem ahogy az életben aztán sokszor, hallgattam az első megérzéseimre, legyőztem a kételyeimet, és nem bántam meg. Talán azért sincs bennem hiányérzet, mert aztán hamar, 2000-ben jött a Karaván is, ami pedig másfajta, de a színpaddal, színházzal mégis összefüggő célt adott az életemnek.”

„A színház, ha a valóban a fontos, emberi történetekre fókuszál, olyan varázslatot tud, mint semmi más: a gyerekkori csodákat idéző „mintha-játék” révén feloldódhatnak a feszültségek. (…) Ha hosszú távra akarunk gondolkodni, valódi változásokat szeretnénk a gyerekek és a többségi társadalom lelkületében is, kell egy saját hely. Egy valódi színház színpaddal, reflektorokkal, műszakkal, nem pedig valami iskolai menza vagy tanterem padokkal elkerített része. Így amikor 2000-ben a Piccolo Színház, azaz a Pinceszínház akkori igazgatója, Miklós Tibor felajánlotta, hogy otthonra lelhetünk náluk, nem haboztam. (….) Évekkel később aztán sajnos el kellett jönnünk a színházból, viszont kaptunk az önkormányzattól a Ráday utcában egy kis helyiséget, s az egykori papírboltból kialakítottuk végre a saját, szobaszínházként is használható próbatermünket. Most pedig ugrunk egy még nagyobbat. Innen néhány száz méterre lesz egy nagyobb helyünk, már próbálunk is benne. A megnyitását az eddigi repertoárunkat bemutató minifesztivállal szeretnénk majd megünnepelni a korlátozások elmúltával” – számolt be Nyári Oszkár a Karaván Színház jelenéről.

A teljes interjú ITT olvasható.