Húsz éve diplomázott a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, azóta a kaposvári Csiky Gergely Színház tagja, mellette egy független színház, a Karaván Színház előadásaiban láthatjuk. Nyári Szilvia színművésszel többek között a beteljesült álmokról beszélgetett a Vorba.hu. Mesélt arról is, hogy milyen érzés a férjével, Nyári Oszkárral közösen színpadra állni. 

A teljes interjú ITT olvasható.

A múlt nyár elején volt húsz éve, hogy diplomát kapott a Színház- és Filmművészeti Főiskola operett-musical szakán. A felvetésre, miszerint elég nagy kanyar volt, hogy Kaposvárra szerződött pályakezdőként, úgy válaszolt:

„Emlékeim szerint sokan meglepődtek ezen. Engem annak idején negyedik próbálkozásra vettek fel a főiskolára. (…)

A kudarcok kitartóvá tettek, olyan emberré, aki nem engedi el az álmait, aki képes hosszan és tervezetten dolgozni a céljaiért. Ezek a tulajdonságok sokszor voltak hasznosak az eddigi életemben. Középső gyerek vagyok, a nővéremet sok dologban utánoztam, így amikor ő színházba járó fiatal lett, én is azzá váltam. Bújtam az akkori Pesti Műsort és szemezgettem, hogy mit szeretnék megnézni azon a héten. Olcsó állójegyet vettem, és ha volt hely a nézőtéren, leültem, ha nem, akkor álltam vagy az emeleti lépcsőn ültem, ha volt olyan. Nem voltak műfaji korlátok a válogatásomban, de egyszer csak nagyon erősen beszippantott a Rock Színház világa. Középiskolás koromban ők rengeteget játszottak, csodálatos előadásokat hoztak létre, Magyarországon is megteremtve a zenés színházat. A legfényesebb csillaguk Nagy Anikó volt. Rendkívüli hatással volt rám az ő természetes létezése a színpadon, a zenében. Olyan érzelmi skálán mozgott a szerepeiben és olyan csodálatosan énekelt, hogy nem tudtam másra figyelni, csak rá. Ő inspirált arra, hogy 17 évesen elkezdjem az énektanulást, a hangképzést. És amikor feltűnt Malek Andrea és vele együtt új lendület, új energiák, akkor megéreztem, hogy nekem ez lesz a hivatásom. Optimista és tudatlan voltam, hatalmas szívvel, gyermeki naivitással, amikor mindennek a kezdetén voltam. De egy percet nem vártam: ahogy felismertem a vágyamat, aznap vettem egy Express hirdetési újságot, amiben egy ember hirdette magát, hogy éneket tanít, felhívtam és másnap ott álltam a zongorája mellett a Lövölde téren. Micsoda világ volt! Ma biztosan nem így indul senki. És az is biztos, hogy ma nem engednek így oda egy fiatal lányt egy idegen ember lakására. Egy évet dudorásztam nála, nem volt nekem való ember, majd utána felvételt nyertem Toldy Mária musicalstúdiójába, és elkezdődött számomra az igazi munka. Hat évig tanultam ott, egészen addig, amíg felvettek a főiskolára. Marika néni és a férje, Malek Miklós olyan útravalót adtak nekem, amiért örökre hálás leszek nekik. Minden zenés színpadi munkámban ott vannak ők és mindaz a sok tanítás, amit kaptam tőlük és a többi tanárunktól. Aztán 1997-ben elkezdtem a főiskolát Szirtes Tamás osztályában, de az első év végére azt éreztem, nem musicalszínész akarok lenni. A műfajt továbbra is szerettem, de többre vágytam. Olyan színész akartam lenni, akinek az alkata, a habitusa, a színészete alapján osztanak szerepet, nem a műfaji korlátok miatt. Azt akartam, hogy az egy plusz erőm legyen, hogy tudok valamennyire énekelni, hogy érzem a zenét.”

Azt is hozzátette: „Harmadéves voltam, amikor lehetőséget kaptam Ascher Tamástól, hogy játszhassak Sweeney Todd című rendezésében Kaposváron, negyedikben pedig Réthly Attila hívott Iluska szerepére a János vitézbe. Utána vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam Babarczy Lászlónak, hogy kaposvári színész szeretnék lenni. Azt válaszolta, hogy ez így lesz, de nem lesz könnyű dolgom, mert osztálytársamat, Balla Esztert is leszerződteti, és nem kell két primadonna Kaposvárra. Az én válaszom pedig az volt: színész akarok lenni, nem primadonna.”

Saját bevallása szerint azok a szerepek teszik boldoggá, amelyekben „hosszú utazásra mehetek, széles érzelmi skálán mozoghatok. És akkor mindegy, hogy klasszikus művet játszunk, kortárs szerző darabját, prózai vagy zenés művet.”

Budapesten működik a Karaván Színház, ahol meghatározóan van jelen: „2000-ben hozta létre a férjem, Nyári Oszkár a Karaván Művészeti Alapítványt, amiből kinőtt a Karaván Színház, egy független színház, ami egyben egy besorolt nemzetiségi színház. Sok évig a háttérből támogattam, segítettem Oszit ebben a küldetésben, de eljött a pillanat, amikor már nem maradhattam ki az előadásokból sem. Mérföldkőnek tekintem Spiró György Prah című darabját, amit Oszival ketten játszunk Tóth Géza rendezésében. Rengeteget tanultunk, formálódtunk a próbák, a több mint 60 előadás során. Ráéreztünk egymás színészetére, a mi közös hangunkra, érzékenyen, egymást és magunkat sem kímélve alakult az előadásunk, ami egy önfeledt, boldog közös munkát jelentett nekünk. Mi most már bármit játszhatunk együtt, mert alkalmassá váltunk rá. Mindig élt az egymás iránti szakmai bizalmunk, de ott, abban a munkában egy másik szintre emelkedett. Az emberi kapcsolatunk és a kettőnk színészete együtt elbír és megél, értelmezni tud minden szerepet. És mi szeretünk együtt játszani. Most itt van az új előadásunk, Szigarjev Guppi című darabja, amit Pál Andrással hárman játszunk, igazi örömjáték nekünk, és még rengeteg tervünk van.”