A Radnóti Színház művésze, a Kaposvári Egyetemen végzett Sodró Eliza nyílt levelet fogalmazott meg Vidnyánszky Attila számára, a Színház- és Filmművészeti Egyetem sürgetett modellváltása kapcsán.

Nyílt levél id. Vidnyánszky Attilának!
Egy mostohalányodtól

Szia Papa!

Azért a bizalmas hangnem, mert talán még emlékszel, kétezertizenakárhányban a Kaposvári Egyetemen, mit volt mit tenni, Te lettél az új Apu. Bár sajnos mostohán bántál velem (és a többi édes testvéremmel), ez a levél most nem azért születik, hogy a múlt sebeit vakargassuk, hanem hogy a jelent vizsgáljuk, és a jövőt gyógyítsuk.

Tudod – kitörölhetetlen közös múltunkból adódóan – fűz hozzád engem egy rendezetlen, csapongó viszony: hol haragszom és szidlak, hol szurkolok és védelek, hol sajnállak, hol gyűlöllek, hol eggyüttérzek Veled. Valószínűleg szeretlek… hiszen… ennyi érzelmet nem költhet egy ember egy Akárkire… egy Senkire… Fontos vagy Papa! Megkerülhetetlenül fontos. Ezért is érzem kötelességemnek, hogy megosszam veled, mi nyomja a szívem. 

Elvállaltad ezt az SZFE-s kuratóriumi elnökségi posztot, és azt látom kínlódsz. Kínlódsz, hogy megértesd magad. Nem érted, miért lázadnak ellened a fiatalok, csak sejtéseid vannak, melyeket sajnos tényként kezelsz. Úgy érzed, hergelik őket ellened a tanárok, vagy a „bagázs”… Kettős mércét emlegetsz és azt hiszed, te nem esel ebbe a hibába. 

Hadd adjak egy másik perspektívát: 

Az utóbbi évek legnagyobb színházi botrányai a #meetoo és az Eszenyi-ügy. Ebben talán egyetértünk. Botrányok voltak, mert senki sem tudott felnőttként kezelni két ilyen érzékeny érzelmi helyzetet. Hirtelen nyilatkozatok követtek hirtelen vádakat, de mégis kiviláglik a botrányok mögül, valami rendkívüli.

Papa kérlek próbálj meg egy pillanatra elvonatkoztatni attól, hogy az Eszenyi-ügyet a politika generálta. Tudom, hogy képes vagy rá! Különben nem lennél jó rendező… Kérlek próbáld egy pillanatra elképzelni, hogy az elhangzó vádak igazak.

Ha mozognál egy picit a tágabb szakmában, akkor te is éreznéd, hogy sántít a fideszes narratíva, mert nem egy olyan éjszakán és forgatási napon lennél túl, ahol még a botrány előtt jóval, egyszercsak kinyílik az Eszenyi-szelence, és legalább két óra hosszat megállíthatatlanul hömpölyögnek a történetek. Hogy csak idő kérdése, mikor törik át a nyilvánosság falát. Én a magam részéről sajnálom, hogy éppen Marton Lászlóval, Gothár Péterrel és Eszenyi Enikővel kellett felmosni a padlót, mert ők is áldozatai és kiszolgálói egy olyan rendszernek, ahol más volt a tiltott-tűrt-támogatott kulturális közeg, mint ma.

És helyette egy egészséges alkotótársi helyzet kialakítására, ahol mindenki egyenlő felelősséggel és megbecsüléssel veti bele magát a munkába, csak éppen a rendezőt és az igazgatót, a fizetésével egyenesen arányosan több felelősség is terheli a végeredményt illetően.

Ezeket a botrányokat nem a „jobboldal” robbantotta ki, hanem az elnyomottak. Az áldozatok/túlélők, akik évek óta szenvedtek attól, hogy nem számít a szavuk. A Fidesz mégis fegyverként használja szenvedésüket, és úgy tesz, mintha az általa kínált más szempontok alapján szerveződő hierarchikus berendezkedésben nem történhetne meg hasonló. (a tájékozódáshoz kérlek beszélgess velem és az Operett Színházas botrány áldozataival)

Pedig az igazság az, hogy ha nem a hierarchikus rendszert akarjuk lecserélni, hanem az ideológiát, akkor csak idő kérdése, hogy megjelenjenek a rendszer korrupt ügyeskedői, akik hatalmuknál fogva feljogosítva érzik magukat a legnagyobb aljasságokra. Nekem meggyőződésem, hogy te soha egy ujjal sem érnél a tanítványaidhoz, és hogy a legnagyobb tisztelettel vagy a színészeid felé, de kérlek papa, ne legyél naív, ne hidd el, hogy a te támogatói körödben nincsenek olyanok, akik már most az orrodnál fogva vezetnek téged. (Ha szükséged van történetekre, beszélgess velem, vagy a diákjaiddal. Cifra dolgokat fogsz hallani, melyeket félünk nyilvánosan elmesélni.)

És a fentebb írtak miatt kérlek könyörögve, hogy mondj le az SZFE kuratóriumának bármilyen posztjáról! Papa! Nem látod át a dolgokat, mert egy elefántcsonttoronyból figyeled az eseményeket és csak a nagyszerű rendezői fantáziádra hagyatkozol. Nem ismered a történeteinket! Gyere le közénk, beszélgess, ismerkedj, rendezz, dolgozz idegen terepen, és mi beszélni fogunk, te pedig csodálkozni, tájékozódni, barátkozni!

Hadd adjak egy másik másik perspektívát:

Én, mióta megtudtam, hogy a kormány az SZFE modellváltását tervezi, szinte az összes szabadidőmet az SZFE hallhatóinak körében töltöm, mikor éppen maguk közé fogadnak. Szégyenszemre azt kellett tapasztaljam, hogy alábecsültem őket: hogy sokkal okosabbak, mint én voltam az ő korukban. Van vitakultúrájuk, világlátásuk, képesek a gondolataikat összetett mondatokban megfogalmazni, olvasottak, kritikával élnek minden külső véleménnyel szemben, még a tanáraik sem képesek befolyásolni őket, miközben kíváncsiak mindenre, és tudnak segítséget kérni. Szóval nem gyerekek, hanem felnőtt emberek. Ha ismernéd őket papa, nagyon szeretnél a barátjuk lenni! Látnád, hogy a világ fejlődik, hogy vannak, akik nem egy elnyomó rendszerben szocializálódtak!

És tudod… mikor én annyi idős voltam, mint ők most, akkor nekem is voltak harcaim a mestereimmel, és sok esetben sikerrel kommunikáltam a gondjaimat felfelé, de amikor te egy, a mostanihoz nagyon hasonló módszerrel a papám lettél, ezt a lehetőséget (a lázadásét, és önmagam definiálását a hatalommal szemben) elvetted tőlem. Olyan dolgokat is védeni kényszerültem, amik ellen addig lázadtam, nehogy tovább bántsd anyut és aput. Megérkeztél, mint a hero we didn’t ask for but the hero we needed. But actually we egyáltalán didn’t need any fucking hero!

Mikor úgy gondolkozol a hallgatókról papa, mint befolyásolható gyermekekről, nem mint önmagukért felelősséget vállaló fiatal állampolgárokról, akkor nagyon súlyos drámai vétséget követsz el: bebetonozod azt a hierarchikus rendszert, azokat a kiirtandó szakmai álközmondásokat, miszerint a hallgatóknak „Hallgass a nevük”, „éhes színész a jó színész” vagy „aki kurvának megy ne sírjon, ha basszák”.

És a fentebb írtak miatt kérlek könyörögve, hogy mondj le az SZFE kuratóriumának bármilyen posztjáról! Papa! Nem látod át a dolgokat, mert egy elefántcsonttoronyból figyeled az eseményeket és csak a nagyszerű rendezői fantáziádra hagyatkozol. Nem ismered a fiatalokat! Gyere le közéjük, beszélgess, ismerkedj, rendezz, dolgozz idegen terepen, és ők beszélni fognak, te pedig csodálkozni, tájékozódni, barátkozni!

Hadd adjak egy másik másik-másik perspektívát:

Sokat beszélsz mostanában az „igazodási kényszerről”. Tudod papa, tőlem most minden mesterem azt várja, hogy hallgassak. Féltenek, mert mégiscsak egy színésznő vagyok, akinek tudnia kell a naivát, a vampot, a kurvát, a tündért, a Nyinát, a Nórát, a Mirígyet… gyakorlatilag mindent… egy színésznő nem árazhatja be magát politikusnőként. Ezek a jótanácsok – be kell ismerd – azért némileg ellentmondanak az igazodási kényszerről alkotott véleményednek… szóval én most szembemegyek a felém támasztott elvárásokkal. Alapjellememmel ellentétben: bátor vagyok. Ezzel a levéllel kockáztatom a szakmai hírnevemet. Kiteszem magam a jobboldali sajtó támadásainak, egy jelentős mértékű potenciális közönségréteg gyűlöletének és a konszolidált szakmabeliek elutasításának… (Kit? A Sodrót? Jaj… neee… ő ilyen pofázós… hogy filmbe? sorozatba? Ne már… senki sem fogja elhinni róla, hogy szűz…) 

Ha elfogadom, hogy két térfél van: a libsi elitklub (aminek én tuti nem vagyok tagja, mert akkor pl. lenne pozícióm) és a konzi népnemzeti keresztény (aminek megintcsak nem vagyok tagja, mert akkor pl. lenne. pénzem) akkor is fenntartom azt a kritikát az igazodásikényszer-elméleteddel szemben, hogy mikor majd „ti jöttök”, akkor megszűnik ez a jelenség… Ha én MOST felvételiznék, és olvasnám az interjúidat, akkor tuti teliraknám a repertoáromat Wass Albertekkel, és kicseszném az összes Petrit, hogy szimpatikusabb legyek és felvegyél… 

Azt állítod, a Kaposvári Egyetemen szabadon nyilváníthatnak véleményt a hallgatók… De ne haragudj papa, akkor miért nem merte felvállalni a nevét az a kaposvári hallgató, aki a MTT nyílt levelétől elhatárolódó nyilatkozatot írta? 

Azért, mert félelem szövi be a szakma minden kis egérlyukát. De a félelmet nem csak az táplálja, hogy a ballibsi elit kitagad, hanem sokminden más is. Pl. hogy a jobboldali sajtó a te nyilatkozataidon felbátorodva örökre beáraz engem… esetleg a családomat is szájára veszi. Hogy beszállok egy olyan harcba, ami amúgy nem érdekel, mert nem egy ideológia miatt lettem színész, hanem a játék iránti olthatatlan vágyból, meg az emberi lélek hiteles ábrázolása iránti szenvedélyből.

Megkérdezted valaha az általad „libsinek” bélyegzett „kussolóktól”, hogy miért hallgatnak? Vagy a tanítványaidtól, vagy a fiadtól hogy miért nem állnak ki melletted nyilvánosan? Hogy mitől félnek pontosan?

Tudod papa, én sosem várnám el a tanítványaidtól vagy a fiadtól, hogy akárcsak ellentmondjanak Neked. Mert szeretem őket, és átérzem a helyzetük nehézségét..

És azt kívánom, hogy ne ideológiailag, hanem szakmailag fogalmazzák meg a művészeti programjukat. Jót akarok nekik, és ha az itthoni tarthatatlan állapotok miatt bármelyik tehetséges kortársam inkább egy külföldi karrier beteljesítése mellett dönt, akkor azt sosem fogom megbocsátani Neked. Mert egyedül te vagy abban a helyzetben, hogy véget vess ennek a szörnyű szakmai megosztottságnak. A „másik oldalról” sajnos minden gesztus elsikkad.

És azt látod-e, hogy akik most kiállnak melletted, vajmi keveset értenek az általad képviselt Mejerholdi színészpedagógiához, vagy az utolsó szakmai programodhoz: a Remény Színházához….

Tudod papa, ez az utolsó szakmai gondolatmeneted engem fiatalként mélyen megérintett: olyannyira, hogy egy Alföldi-előadás utolsó mondatát a rendezői instrukcióval szembemenve reménytelire fogalmaztam, miszerint „kedves közönség van esély a változásra, és ez csak rajtatok múlik!”… Kis magánakcióm természetesen semmilyen szakmai visszhangot sem vert, de én akkoris olyan szívesen vitatkoznék veled arról, hogy az örökké kesergő magyar embereknek vajon arra van-e szükségük, hogy hősöket mutassunk nekik, akik nagyságához sosem érhetnek fel, vagy arra, hogy együttérezzünk a problémáikkal, megvigasztaljuk őket és megoldási javaslatot nyújtsunk a gondjaikból való kilábalásra…

Hogy vajon a vidéki közösségekhez ugyanazon a színházi nyelven kell-e beszélni, mint a budapesti sokszínűségben szocializálódott embertársainkhoz? Hogy a kritikusoknak vajon tényleg előadások beárazása-e a feladatuk, vagy inkább egyfajta megoldókulcs biztosítása olyan laikus nézők számára, akik még csak most tanulják a „rendezői színház” mesterfogásait? Hogy a színészképzésben van-e szükség különböző vidéki és városi dialektusok és beszédhibák elsajátítására, vagy ezeket majd meghozza az idő és a helyzet?

De amíg te egy furcsa ideológia mentén határozod meg magadat és művészi programodat, állandó lehetőséget bizosítasz azoknak a méltán mellőzött, sértett színházcsinálóknak, akik nem gondolnak sokat a szakmánkról, de hűségüket a hozzád való igazodási kényszerből minél hangosabban igyekeznek kifejezni, hátha most ők jönnek.

Ebben a narratívában az a félelmetes, hogy ezek többnyire öregemberek, akiknek nem a lázadásideje, hanem a pihenőideje, vagy a bosszúideje jött most el: ők mégis hirtelen újrafiatalnak érzik magukat, és lefoglalják a fiatalok lázadásidejét.

A többiek csak alkalmazkodhatnak az új szokásokhoz. Ha ez fordítva történik, akkor kimarad még egy színházi generáció, akik vagy közvetlen elődeikhez hasonlóan külföldön keresnek boldogulást (ld. Bodó, Dömötör, Schilling, Mundruczó), vagy valamilyen módon megalkusznak és megpróbálják a hatvanéves örökifjak elaggott színházeszményeivel eggyüttműködve két gerinccel megfogalmazni magukat.

És a fentebb írtak miatt kérlek könyörögve, hogy mondj le az SZFE kuratóriumának bármilyen posztjáról! Papa! Nem látod át a dolgokat, mert egy elefántcsonttoronyból figyeled az eseményeket és csak a nagyszerű rendezői fantáziádra hagyatkozol. Nem ismered a félelmeinket! Gyere le közénk, beszélgess, ismerkedj, rendezz, dolgozz idegen terepen, és mi beszélni fogunk, te pedig csodálkozni, tájékozódni, barátkozni!

És hadd adjak egy utolsó perspektívát:

Te nem itt születtél. Nem itt nőttél fel, papa! És istenments, hogy ukránozzalak, egyszerűen csak más kulturális közegben szocializálódtál, mint a magyarországi szakma jelentős többsége. Neked kicsit anyanyelved az ukrán és az orosz, ami pl. az én családomnak komoly traumákat okozott… Az én családomban lázadásból mindenki csak annyit beszél oroszul, hogy: Já dákládüváju vam sto szivódnyá nyikto nye átszusztvujet.

Az én „népem”, a svábok, nem gyakorolhatták anyanyelvüket az orosz hatalomátvétel miatt. Dédanyámról van egy legenda, miszerint egy seprűvel (vagy vasvillával) zavarta ki az orosz katonákat az udvarról, akik ki akarták telepíteni a házából, azt ordította svábul, hogy „amíg a férjemet nem hozzátok haza a Szovjetunióból, addig ide be nem teszitek a lábatokat!”

Úgyhogy az orosz katonák, inkább eltakarodtak, minthogy egy boszorkánnyal veszekedjenek. Dédapám hat évig volt hadifogoly. Ez egy családi történet, amit meg kell ismerned papa! És meg kell értened, hogy amikor azt hallom, hogy a Nemzeti Színház színészei oroszul beszélnek egymás között, hogy a többiek ne értsék, miről van szó, akkor nekem dédanyám kinyitja a bicskát a zsebemben.

Többezer ilyen és ehhez hasonló történet fekszik a határ innenső felén Magyarországon. A svábok, a zsidók, a vidékiek, a pestiek, a cigányok, a buzik, a határontúliak stb. mind magyarok vagyunk. Nekünk színházcsinálóknak fontos feladatunk foglalkozni a kollektív traumákkal. A kisebbségek elnyomásával. De ha te kurzusszerűen kiemelsz egy traumát a sok közül, akkor nem számíthatsz megértésre, együttérzésre. Ahhoz, hogy megértést várj a határoninneni magyaroktól, ismerned kell és tiszteletben kell tartanod az ő emlékeiket.

Nem ismered a traumáinkat! Gyere le közénk, beszélgess, ismerkedj, rendezz, dolgozz idegen terepen, és mi beszélni fogunk, te pedig csodálkozni, tájékozódni, barátkozni!

Tudod papa, én minden este az óédesistenem és a mossegítsmegmária után elmondom miért kérek bocsánatot, mit köszönök meg, és miben kérek segítséget a Jóistentől. Nem tudom, a Jóisten foglalkozik-e még velem, de most comingoutolok, én minden este azt kérem, hogy fordítson téged vissza hozzánk. Hogy ne politikusokkal barátkozz, hanem velünk. Szakmabeliekkel. Mert sokan vagyunk, akik nem bántanánk.

És tudod papa, mikor téged kinevettek és megbántottak, az nagyon-nagyon régen volt. Azóta felnőtt legalább két generáció. És mi még mindig azt szívjuk, hogy téged valakik valamikor megbántottak. És erős a kísértés, hogy mi is megbántódjunk. 

Szóval papa! Könyörögve kérlek, hogy mondj le az SZFE kuratóriumának bármilyen posztjáról! Papa! Nem látod át a dolgokat, mert egy elefántcsonttoronyból figyeled az eseményeket és csak a nagyszerű rendezői fantáziádra hagyatkozol.

Szeretettel mostohalányod:

Sodró Eliza