gate_Bannergate_Banner
Esztergályos CecíliaKoltai M. GáborBozó AndreaKatonaCsokonai Színház
  • facebook
  • instagram
  • 2023. január 30., hétfő

    “Nyitott szem, csak ennyi kell” – Interjú Jancsó Előd színészhallgatóval

    2022. június 3., péntek 06:00

    Jancsó Előd, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős magiszteri színész szakos hallgatója az egyetemi évekkel együtt a szülővárosát is maga mögött hagyja. Nyitottsággal és energiával tele vág bele a munkába a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színháznál. Renczés Viktória, harmadéves teatrológia szakos és első éves színész mesteris hallgató beszélgetett vele.

    Jancsó Előd / Fotó: Crăcea Ádám

    Marosvásárhelyi születésű vagy. Kicsi korod óta itt végezted a iskoláidat?

    – A Dacia iskolába jártam, ez egy kis suli a negyedünkben, ahol felnőttem. A jónevű Bolyaiba nem vettek fel, mert románból nem voltam elég jó, ezért a középiskolát az Unireában kezdtem. Itt ismerkedtem meg például Pánkóval (Adorjáni Nagy Zoltán. A szerk.), későbbi egyetemi osztálytársammal. Két évig bírtam ott, abban a nagyon-nagyon kicsi teremben a budi mellett, aztán valahogy sikerült átkerülnöm a Bolyaiba. Románul is megtanultam.

    A középiskolai éveid alatt már játszottál a marosvásárhelyi színházban, igaz?

    – Igen, A Pál utcai fiúkban. Ha jól emlékszem, ez kilenc-tizedikben volt. (Az előadást 2014/2015-ös évadban rendezte Vidovszky György. A szerk.)

    – Számodra egyértelmű volt, hogy színire fogsz menni?

    – Kezdem az őskortól. A szüleim beírattak néptáncolni, karatézni, kosarazni, focizni. Sehol sem találtam a helyem. A nővéremnek nagy álma volt, hogy színésznő legyen. Járt színjátszó körbe, ahová egy év után engem is hívott. Hatodikos voltam és nem voltak még színészi ambícióim. A nővéremtől megtanultam, hogy kell szavalni a Nemzeti dalt. Kivörösödött fejjel szinte kiabálva adtam elő a verset. Még ma is látom magam előtt, hogy Kozsik József, a csoport akkori vezetője ránéz a nővéremre, majd azt mondja nekem: „jó, nem baj, gyere te is!” Elég nehezen oldódtam fel. Az első kiszállásunkon különdíjat kaptam. Annyira örült mindenki, később rám koccintott üdítővel a csapat. Ez nagyon jólesett. Sok barátot szereztem, ami azért volt hasznos, mert a Daciában rossz társaságban voltam. És valahogy a színjátszózás kimozdított ebből. Később Kovács Boti (Kovács Botond, a Tompa Miklós Társulat színésze. A szerk.) csoportjába kerültem, ott alakult ki az a társaság, ami nagyon sokat jelentett számomra. Ekkor jött A Pál utcai fiúk. De én akkor még szakács szerettem volna lenni, mert nagyon tetszett a L’ecsó. Vagy pszichológus.

    Ez a munka meghatározó volt számodra.

    – Jobban megismertem a színházi világot, hogy mi van mögötte, milyen egy nagy takarás, vagy milyen kiülni egyet a lihegőbe. Vagy az, hogy előkészítik neked a jelmezed, hogy az mindig ki van mosva. Kemény munka volt olyan gyerekekkel, akikkel egyformák voltak az ambícióink. Volt 26 előadásunk, és többnyire mindegyiket teltházzal játszottuk. Gyerekként kiálltunk 600 ember elé, elmondtuk a szövegeinket bátran, mikroport nélkül. Nagyon jó találkozás volt ez a színházzal. 

    – Akkor téged a színházban a csapatmunka vonz a legjobban?

    – Azt hiszem, igen. Ez az erős társasági lét. Egyébként gyerekkorom óta nagyon ragaszkodtam ahhoz, hogy emberek vegyenek körül. Ez eleinte nehezen sikerült. Sose voltam az, aki a bandát vezeti, mindig úgy kullogtam. Nem hívtak, csak mentem. Amikor azt éreztem, hogy egy társaság engem valóban befogad, ahhoz ragaszkodni kezdtem. Így volt ez az egyetemen is. Szinte az első hónap után erős osztályközösség alakult ki. 

    Cseresznyéskert, r. Harsányi Zolt, Fotó: Cristina Gânj

    – Mindig azt hittem, hogy te vezető egyénisége voltál az osztályodnak. Egy közösségszervező erő. Rosszul láttam ezt?

    – Valamennyire jól láttad. Sokat változtam ilyen szempontból az évek során. De soha nem szerettem a vezető szerepében tetszelegni. Arra viszont rá kellett jönnöm, hogy néha kézbe kell venni a dolgokat. 

    – Végzős színész hallgatóként, ha visszagondolsz az egyetemi évekre, mi az, amit önmagaddal kapcsolatban sikerült megugranod?

    – Nagyon fiatalon, tizenkilenc évesen kerültem be. Saját magam felvállalása volt a nehéz.

    – A színpadon, vagy pedig a véleménynyilvánításban?

    – A véleménynyilvánításban még most is rossz vagyok. Inkább hallgatok, és várom, hogy megmondják helyettem.

    – Saját magad felvállalásán mit értesz? 

    – Hogy próbáljak önazonos lenni. 

    – Az egyetemi évek alatt sokszor elhangzik a híres „merj hibázni” mondat. Te mertél hibázni?

    Az egyetem egy furcsa állapot. Komoly megfelelési kényszert érzel a társaiddal szemben, a tanárokkal szemben. Akkortól fogva mertem vállalni a hibázás lehetőségét, amikor elkezdett benőni a fejem lágya. Akkor ez a megfelelési kényszer is tompulni kezdett. De ehhez valamilyen sikerélmény szükséges. Egyfajta olyan feedback, hogy elég vagy, nem gondolkozol rosszul.

    – Te megkaptad ezt a feedback-et?

    – Azt hiszem, igen. Kaptam olyan visszajelzéseket, amelyek jó hatással voltak rám, de ezeket lehetőség szerint próbáltam szerényen kezelni. 

    – Vannak-e fontos gondolatok/mondatok a tanáraidtól, amelyek nyomot hagytak benned?

    – „Figyeljetek egymásra, mert az látszik.” B. Fülöp Erzsébettől ezt hallom első év óta. Nagyon tetszik. Használom is.

    – Milyen szerep volt meghatározó számodra az egyetemen?

    – A “kinyílásban” sokat segített, amikor másod éven a Meggyeskertet csináltuk. Lopahint játszottam. Egy olyan típust kellett megtalálnom magamban, akiről nem tudtam, hogy hordozom. Sokkal erősebb találkozás volt ez minden addiginál.

    Urs Widmer Top Dogs r. Sebestyén Aba, Fotó: Kovács István

    – Van-e álomszereped?

    – Jimmy a Dühöngő ifjúságból. Már az egyetem előtt is szerettem, aztán tőle hoztam monológot a felvételire. Azt érzem, hogy nekünk szól ez a dráma. Még van pár évem, míg belenövök a figurába. De remélem, egy szép napon…

    – Érezted valaha, hogy jelenetben, vizsgán cserbenhagytad a kollégáidat? 

    – A Félelemkeresők (rendező: Balázs Zoltán. A szerk.)című végzős előadásunkban egyik alkalommal nagyon haragudtam magamra. Egy apróság, nem is igazán mondanám cserbenhagyásnak. Van egy közös mozgásunk Vajda Borókával. Megcsináltuk már százszor, nem is volt semmi probléma. Ezen az említett előadáson én elindultam, mert nem figyeltem oda, hogy Borónak összeakadtak a poi labdácskái, és emiatt később indult el. Tényleg apróság volt, de utána nagyon bántott, hogy hogyan lehettem ennyire figyelmetlen. Ennek a mulasztásnak tétje abban rejlett, hogy az előadás nagyon erősen megkövetelte a pontos mozgást és ezáltal feltűnővé vált egy ilyen kicsi hiba is. Nyitott szem, csak ennyi kell. Mostanában úgy készülök fel az előadásra, hogy van egy kicsi csendem. Próbálom olyan állapotba hozni magam, ahol a figyelmem kitágul. Nagyon nyitottnak kell lennem, késznek arra, ami történni fog velem. És befogadónak.

    – Önmarcangoló típus vagy?

    – Nem. Nem látom értelmét. Amikor elment a pillanat előadás közben, akkor hordozom egy ideig a terhét, de minél hamarabb próbálok megszabadulni tőle. Tudatosítom a hibámat, és ügyelek arra, hogy legközelebb jobban figyeljek. Persze van olyan is, hogy minden jól működik, de egy másodpercen el tud csúszni a dolog.

    – Gyorsan tanulsz szöveget? Vagy akadtak nehézségeid ilyen téren?

    – Szövegfüggő, de nem szokott nehézséget okozni. Szerencsésnek érzem magam ilyen téren, elég ügyesen tanulok szöveget. Nincs rá különösebb technikám, egyszerűen megmarad. 

    – Mi az, ami téged a legjobban motivál?

    – Azt hiszem, hogy mindig a közös cél. Hogy közösen mesélünk valamit. Az egésznek valahol én is a része vagyok. Előadás közben az motivál, hogy hozzásegítsem az embereket a történet, a közös gondolat megértéséhez. Saját magam fejlesztésére pedig az, hogy látom, mások hol tartanak. Felismerem a hibáimat, a hiányosságokat. Fontosnak tartom önmagam fejlesztését. Hogy minden nap hasznosan teljen el. Emiatt nehezen lazítok. 

    – Te mikor érzed jól magad egy próbafolyamatban?

    – Ha következetesen van vezetve. Nekem fontos a rendező. A káoszt nem szeretem, vagy azt, amikor nincsen kihasználva a próbaidő. Nincs semmi bajom a lötyögéssel sem, azt is nagyon szeretem, mert fontos részét képezi a próbának, viszont egy próbafolyamatban napról napra komoly előrelépéseknek kell történniük. Akkor nem unalmas számomra, ha megvannak a paraméterek, honnan hová dolgozunk. Mi a célja a napnak? Cél nélkül mozaikszerűen rajzolódik az egész. Én pedig azt szeretem, ha minden következetes.

    – Tudatos színésznek tartod magad, vagy inkább az ösztönök irányítanak?

    – Keveredik szerintem. Aki színi egyetemre járt, biztosan megtanítottak neki bizonyos technikákat. És ez már a tudatosság része. A folyamatban fellépő ösztönös rész nálam a nyitottságot jelenti.

    Jelenleg a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatának tagja vagy. Mi újat tanultál magadról az egyetemhez képest? Vagy magáról a színészetről?

    – Kezdem szokni a közönséget. Ez főleg annak köszönhető, hogy bekerültem egy nagy színházba, és előadásokat játszunk. Az egyetem alatt többnyire közeli ismerősök látták a produkcióinkat. Az egyetemen gyakran nem a saját korunkat játszottuk. Én szívvel-lélekkel játszottam, hogy a két lányom beteg, veszekedek az anyjukkal, és jól becsapom az ajtót. Most Temesváron látom a tapasztalt kollégáimat, ahogy belehelyezik magukat olyan valós problémákba, amelyekhez hasonlókon ők már az évek során keresztülmehettek. Amikor kezdőként elkerül valahova az ember, megváltozik. Nagyon jó megfigyelni és látni, hogy más kolléga hogyan old meg bizonyos dolgokat, mekkora szakértelemmel. 

    Félelemkeresők, r.: Balázs Zoltán / Fotó: Unscene Fesztivál

    – Éreztél valaha irigységet színészként? Akár ha egy előadást néztél?

    – Igen, de ez nem irigység. Nem sajnálom a másiktól. Ez teljesen biztos. Ez inkább egy olyan fajta vágy, hogy szeretnék olyan jó lenni, mint az a valaki, akit nézek. Vagy szeretnék ilyen helyzetben megmutatkozni.

    – A színész tudjon jól lopni a nagyoktól. Mit gondolsz erről?

    – Szerintem ahonnan lehet, onnan kell. Én egyelőre még csak ott tartok, hogy hangsúlyokat kapok el. Ezek maradnak meg jobban. Most, hogy bekerültem az intézményesített színházba, jöttem rá, hogy hosszú útja van ennek az egész színházasdinak. Sokszor érzem úgy, hogy fogalmam sincs, mit kell csinálni. Ezt az egészet még mindig tanulom. Figyelem az idősebb kollégáimat, és szeretnék már ott tartani, ahol ők. De ehhez élet- és szakmai tapasztalat kell. Csak akkor fogsz ott tartani, amikor majd ott tartasz.

    – Mit gondolsz a változásról? Eddigi életed Marosvásárhelyen töltötted. És most Temesváron kezded a pályád, az új életet.

    – Ez az utolsó félévem az egyetemen, próbálok minél több időt itt tölteni. Lezárulnak számomra az egyetemista évek. Türelemre szoktatom magam. De már vágytam rá, hogy elmenjek. Az egyetem alatt nekem nem azon járt az eszem, hogy vajon mi a helyzet otthon, elzártam-e a csapot stb.. Nem kellett számlákat fizetnem. Mindig tele volt a hűtő. Én most onnan kezdem, ahonnan az osztálytársaim első éven. 23 évesen ez az utam. Másfajta felelősség. Megnyugtat, hogy jó mederben vagyok. 

    Az interjú a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem teatrológia szakának harmadéves színházi sajtó tantárgya keretében készült. Irányítótanár: Boros Kinga.

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2023 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram