A színésznő engedélyével közöljük sorait, amelyekkel július 12-én, Margitai Ági születésnapján emlékezett a Kossuth- és Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művészre, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjára.

„Nyuszikám, hát tudom én?” Utánozhatatlan a hangsúly. Talán a Máli néniből van. De az is lehet, hogy ő találta ki.

Huszonkettő voltam, végzős főiskolás, Háromleveleű lóhere, Miskolc. Partnerem Verebes István, rendezte Telihay Péter. Az egész társulat benne volt, jobbnál jobb színészek jöttek be egy-egy jelenetre, a színpad egy káosz, Stuart Mária-díszletelemek, fejjel lefelé lógó fák, élő zene, igazi autó, piros-fehér szalagokkal elkerített, átépítés alatt álló terület (milyen aktuális). 

Közben lezajlik egy gyönyörű, teljesen reménytelen szerelmi történet a színinövendék és a negyvenöt éves író között, ahogy Szép Ernő megírta.

Az egyik színész, aki bejön egy jelenetre, mert miért ne, Margitai Ági. Erzsébet királynő – jelmezben kiosztja az írót (Verebest), amiért ilyen hülye, hogy beleszeret egy színinövendékbe (belém). Közben megérti. Közben drukkol neki. Közben megjegyzi: „Szomorú, vén macska lettem.” Utánozhatatlan a hangsúly.

Felmegyek egy szál gerberával Ági színészlakásába. Végigvesszük a szerepet. Az első mondattól az utolsóig. Mindenben segít. Mi tartozik össze. Melyik mondat fontos, melyik nem. Hol kell szünetet tartani. Hol van az, hogy ha nem folytatod, sosem fogod tudni folytatni. Mitől poén a poén.

Szakmának hívják, azt hiszem. De ennél több volt, amit tőle kaptam. Játszottunk együtt még többször, és mivel szakmailag bizalmas kapcsolatba kerültünk, ez automatikusan átment egyfajta magánéleti bizalomba is.

Legutolsó levelében azt írta, nem tudtam, hogy neked ilyen fontos a „Zági”. Mert Záginak hívtam a leveleimben.

Igen. Ilyen fontos volt.”

Köszönet a fotókért Létay Dórának és a Miskolci Nemzeti Színháznak!