Az 51 évesen elhunyt dramaturg-műfordítóra, Lengyel Annára, a PanoDráma dokumentumszínház alapítójára emlékezik a Narancs oldalain Garai Judit dramaturg.
A teljes írást a Magyar Narancsban olvashatják.
“Eddig még soha nem búcsúztak el tőlem telefonban, mármint: örökre, végérvényesen, visszavonhatatlanul. Ki is csinálja az embert rendesen. (…)
Most már viszont hálás vagyok azért, hogy Lengyel Anna dramaturg kollégám, egykori tanárom, barátom a halála előtt pár nappal elköszönt. Mert tudta, hogy nincs tovább. (…)
Pár hete még működési pályázatot adott be, hogy az általa alapított független színházi társulat, a PanoDráma meg tudja valósítani terveit: beszélgetéssorozatok, előadások, felolvasók, nemzetközi drámabörze, lecture performance-ok. (…) A PanoDráma hiánypótlóvá és megkerülhetetlenné vált immáron bő egy évtizede. Minden, a függetleneket sújtó nehézség ellenére bekerült a magyar színházi életbe, és intenzíven jelen volt nemcsak itthon, hanem nemzetközi fesztiválokon, showcase-ken, szimpóziumokon, work-shopokon is, mindez Anna rendíthetetlen munkájának, kitartásának, profizmusának és azoknak az elkötelezett munka- és alkotótársaknak köszönhető, akikhez ő maga mindvégig lojális volt. (…)
Szervezett, tervezett, fordított, tolmácsolt, rendezett, képviselt, támogatott, kacagott, elégedetlenkedett, érvelt, vitatkozott – sokszor megállíthatatlannak tűnt és kíméletlennek, ugyanakkor mindig hiteles volt. (…)
Bemutatóra készült a Trafóban. Íme a cím és a műfaji meghatározás: Kár, hogy rák – zenés terhességi és rákparák hepienddel, avagy always look on the bright side of life. Állandó alkotótársaival (többek között: Bartsch Kata, Hárs Anna, Ördög Tamás, Szamosi Zsófia, Urbanovits Krisztina) zavarba ejtően személyes vállalkozásba kezdett. Viszont azok a bensőséges szakmai és emberi viszonyok, amelyek ebben a közösségben kialakultak, segítették, hogy ez az általa is utolsóként aposztrofált produkció elinduljon a megvalósulás felé. Be akarta fejezni, hiszen novemberben lett volna a premier. Másképp alakult. A színházak bezártak. De lesz folytatás, itt ez nem ér, nem érhet véget.
Mit csinál ilyen veszteség esetén az ember? Jobb híján nézegeti a fényképeket, olvasgatja az üzeneteket, a leveleket. Két éve nyáron többen pár napra elutaztunk a Salzburgi Ünnepi Játékokra, Bányai Tamás fénytervező bemutatójára. Az egyik délelőtt elindultunk kirándulni, ugyanis csodálatos hegyek ölelik körül a vidéket. Fokozatosan, de mindannyian visszaszivárogtunk a szállásra, lusták voltunk. Csak Anna tartott ki, ő megmászta a hegyet. Egyedül. Boldogan.”
A teljes írást a Magyar Narancsban olvashatják.
Az a Lengyel Anna
Magyar Narancs 2021.04.22 – 29,30. oldal