A színész édesanyja balettművész, táncpedagógus, aki prózai szerepekben is remekel. Életműve folyamatosan bővül, közreműködésével indult el a modern táncpedagógusi képzés, jelenleg pedig a Pécsi Balett ügyvezető igazgatója. Kamarás Iván Szegő Andrással beszélgetett a Nők Lapjában.

A teljes interjú a NŐK Lapjában olvasható.

„Anyukám a táncra született, és az indulása a pályán szerencsére éppen egybeesett a Pécsi Balett indulásával. Velük jelent meg a kortárs balett Magyarországon, és rögtön Európa egyik leghíresebb társulatává váltak. Tele voltak hittel, lendülettel, forradalmian új elképzelésekkel, és ez hajtotta mindegyiküket. Onnan nem lehetett egy időre kiszállni, aztán egy idő után visszasétálni. Nem, az elképzelhetetlennek minősült abban a szédítő iramban. Vagy együtt kellett haladni a társasággal, vagy elbúcsúzni végleg. Anyu ment, amint tudott. Nem akart kimaradni semmiből” – árulta el Kamarás Iván.

A kérdésre, neki nem is hiányzott-e az, amire azt szokták mondani, hogy békés, harmonikus gyermekkor, azt válaszolta: „Nem is tudtam, mi az, de visszagondolva sem érzem, hogy bármiről lemaradtam volna. Közben sokat bandáztam, sportoltam, jártam szakkörökbe. Nekem gyakorlatilag a színház jelentette a második, sőt olykor az első otthonomat. Ott időztem anyuval egész nap, próbákon, megbeszéléseken, előadásokon. A női öltöző számított sokáig a tanyámnak, imádtam ott lenni. Meggyőződésem, hogy ott alapozódott meg a nők iránti rajongásom, és az ottani tapasztalataim sokat segítettek abban, hogy viszonylag könnyen tudtam kapcsolatot kialakítani velük. Hatévesen aztán kiűzettem a paradicsomból.”

Arról, nem találta-e furcsának, hogy az a hölgy, aki napközben otthon zoknit stoppolt, mosogatott, port törölgetett, este fantasztikus szerepeket táncolt és több ezer ember ünnepelte, kifejtette:  „Én stoppolás közben is misztikus csodának láttam, és látom a mai napig. Ő mindenben 100%-ot teljesített, bármit csinált, és ilyen is maradt. Tökéletes, gondos, szerető anyuka volt, és tökéletes, egyedülálló csoda a szerepeiben a színpadon. A prózai előadásokban is mindmáig emlékezetes alakításokat nyújtott, tanárként egészen új, forradalmi módszereket vezetett be, és amióta a társulat vezetője, szinte minden idejét velük tölti.”

Kamarás Iván elárulta, ő maga nem akart táncos lenni és adottságai is másra predesztinálták, azonban a kisebbik fiam örökölt valamennyit a nagymamája zsenialitásából, azt mondják, nagyon tehetséges táncos.

A kérdésre, nem sajnálja-e őt, azt felelte: „Csak nagyon halkan mondom: de! Az én életem jó része is színfalak között folyik, így látom, milyen áldozatos, kemény munka kell ahhoz, hogy valaki akárcsak elfogadható színész, zenész, filmes lehessen, de egyik sem hasonlítható ahhoz a kemény, szinte aszkéta élethez, amit a balett megkövetel. A folytonos súlytartás, formában tartás, az állandó gyakorlás, az örökös felelősség, hogy műsor közben nem lehet hibázni, nincs korrekció, nincs rossz nap, mert az egész társulat munkáját tönkreteszi – nos, ezt bámulom. Az meg külön csoda számomra, hogy ennek a roppant tehernek a hordását édesanyám teljes természetességgel magára vállalta, akár dívaként, akár tanárként, akár most, egyszemélyi vezetőként. Neki a színház az élete. (…) Gyermekkorom ezer varázslatos emléke szerintem kijelölte az utamat, a színészpályát.”

Szegő András interjúja a NŐK Lapjában olvasható.
Nők Lapja 2020.04.07 – 38,39,40. oldal