Június 4-én ünnepli nyolcvanadik születésnapját Béres Ilona Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő, kiváló művész, a Nemzeti Színház örökös tagja. 

A Kispesten született lány világéletében színésznek készült, középiskolásként a KISZ KB Központi Művészegyüttesében volt színjátszó. Érettségi után azonnal felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol 1964-ben végzett. Akkor még kötelező volt a vidéki színházi gyakorlat, így egy évadot töltött Debrecenben, a következő évben már a Madách Színházban játszott.

Mivel úgy érezte, hogy ott nem akarnak tőle sokat, a Nemzetibe, majd 1969-ben Várkonyi Zoltán Vígszínházába szerződött, ahol tizenöt évadon át jobbnál jobb szerepeket játszott, és olyan nagyságokkal állhatott egy színpadon, mint Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, Benkő Gyula, Somogyvári Rudolf, Békés Itala.

1984-ben szép emlékekkel távozott a Nemzetibe, amelynek örökös tagja, és nem bánta meg döntését. Mindent eljátszhatott Euripidésztől Huszka Jenőig, és szinte megújult az anyaszerepekben. 2000-től tizenegy éven át a Magyar Színház társulatának volt tagja, 2011-től szabadúszó. Egyik legutóbbi szerepében – az Örkény-évhez kapcsolódóan – Tordai Teri társaságában a Macskajáték kétszemélyes változatában a Petőfi Irodalmi Múzeumban lépett föl idén áprilisban.

Pályafutása során olyan szerepeket formált meg a színpadon, mint Vilma (Füst Milán: Boldogtalanok), Jozefa (Ashard: A bolond lány), Adeiana, Emília (Shakespeare: Tévedések vígjátéka), Rozalinda (Shakespeare: Ahogy tetszik), Hilda (Ibsen: Solnes építőmester), Vanda (Szakonyi: Adáshiba), Ratched nővér (Kesey: Kakukkfészek), Natasa (Csehov: Három nővér), Heléna (Euripidész-Sartre: Trójai nők), Báthory Erzsébet (Nagy András: Báthory Erzsébet), Szókimondó asszonyság (Sardou-Moreau: Szókimondó asszonyság), Stillmungus Mária Margit (Szabó Magda: Régimódi történet), Alexandra del Lago (Tennesse Williams: Az ifjúság édes madara), Éj (Vörösmarty: Csongor és Tünde). Játszott a Borisz Godunovban, az ír Martin McDonagh Piszkavas című darabjában, a Bob herceg című operettben dalra is fakadt.

Harmadéves volt a főiskolán, amikor az Esős vasárnap című film egyik főszereplőjeként meghódította a moziközönséget. A magyar filmgyártás fényes csillaga lett, a rendezők szinte nem is forgattak nélküle. Játszott a Nappali sötétség, Az aranyember, az Álmodozások kora, a Hattyúdal, a Kőszívű ember fiai, az Igen és az Egy szerelem három éjszakája című filmekben. Ez utóbbi jelentette filmes karrierje végét: a forgatáson órákat kellett töltenie egy csónakban a jeges Duna vizében, emiatt hónapokig betegeskedett. Kártérítésért beperelte a filmgyárat, ahonnan kitiltották. Csak 25 év után kapott ismét filmszerepet a Moszkva térben, alakításáért elnyerte a kritikusok díját. A televízió is sokat foglalkoztatta (Jövedelmező állás, A tündérlaki leányok, A peleskei nótárius, Forduljon Psmith-hez, A körtvélyesi csíny).

Béres Ilona dekoratív megjelenésű, kifejező, mély orgánumú, szerepeit mindig alaposan kidolgozó művész, akit már pályakezdőként Lukács Margit és Sulyok Mária utódjaként emlegettek. Ő maga mondja: ha ma lenne fiatal, ma sem választana másik pályát. Magát kíváncsi természetnek tartja, akinek mindenszínházi próba kaland.

1973-ban Jászai Mari-díjat kapott, 1983-ban érdemes művésszé avatták, 1992-ben pedig megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét. 1996-ban kiváló művésszé vált, 2000-ben Kossuth-díjat kapott. 2004-ben a Halhatatlanok Társulatának tagjai közé került, 2011-ben Prima díjjal jutalmazták. 2013-ban elnyerte a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét is. 2014-ben elsők között választották be a Nemzet Művészei közé. 2013-ban Kispest, 2019-ben Budapest díszpolgárává vált, 2020-ban pedig megkapta a Magyar Filmakadémia életműdíját.

Béres Ilonáról Egy elegáns színész címmel így írt Kővári Orsolya a Színház című lapban: „Béres pozíciója egészen speciális napjaink színházi szakmájában. Régi iskolán nevelkedett, elegáns színész. Ad a külsőségekre, finnyás a bánásmódra. Morális szempontjai vannak. Fenntartja jogát az önálló álláspontra, még ha egyedül marad is vele. Olykor csökönyös, vállaltan sértett. Tisztában van magával. Hogy honnan jött, és hova nem tart.

Béres az utolsók egyike, aki játszott olyan filmben, amire eladtak közel hatmillió mozijegyet, és olyanban, melyet öt évtizede minden évben levetít valamely televíziós csatorna, mert még mindig jó. Korosztályában az egyetlen, aki mindvégig az elmúlt három évtized magyar színházi életét meghatározó kaposvári, szolnoki (majd katonás) körön kívül maradt, mégis óriási színházi pályát tudhat maga mögött. És az egyetlen, akit Várkonyi Zoltán alkalmasnak talált a Vígszínház megtöltésére, majd akit évtizedekkel később új színházi nyelvek és formák létrehozásában gondolkodó rendezők partnernek tekintettek.

Felhasználták tudását, koncentrációját, eleganciáját, tartását, erejét – mindent, amit Béres a régi iskolától kapott. Cserébe ráirányították a figyelmet hajlékonyságára, játékosságára, humorára, kihasználatlan munícióira, és maguk az előadások végső soron arra is, hogy nagy színpadi művekhez korszakos rendezők mellett miféle színészi energiák szükségeltetnek.” A teljes cikk itt elérhető.

Felelősség: Mindenki annyi tehetséget kap, amennyit a Jóisten ad neki, de hogy miként bánik vele és milyen állapotba hozza magát, hogy ez a tehetség működni tudjon, az egy morális felelősség.

Főiskola: Egy színházi pálya akkor tud felépülni, ha van, aki gondoskodjon a társulatról. Ha az igazgató, a rendező nem fantazmagóriákban gondolkodik, hanem a színészekben. A tehetségeket ki kell bontani, fel kell nevelni, hogy aztán szállni tudjanak. Nekem annak idején Pártos Géza volt az osztályfőnököm a színművészetin. Úgy bánt velünk, mint a hímes tojással. Soha nem mondta volna egyetlen növendékének sem, hogy rosszat csinál, mégis szinte észrevétlenül irányított minket. Nem vágta senki fejéhez, hogy maga tehetségtelen hülye, menjen innen! Egyszer feladatként kiadta nekünk a Rómeó és Júlia erkélyjelenetét. Egész éjjel készültem az egyik évfolyamtársammal. Aztán másnap felmentem a színpadra ácsolt erkélyre, és leestem róla. Pártos azt mondta: nem az volt a baj, hogy a műszak rosszul tette be az erkélyt. „Maga azért esett le, kislányom, mert félt a jelenettől.” Igaza volt. Így bántak velünk.

Egy kíváncsi szem: Egy kíváncsi szem vagy fül olyasmit képes kihozni belőlem, amiről addig magam sem tudtam, hogy bennem rejtőzik. Persze mint minden pályának, a miénknek is vannak szép és keserves korszakai, ezek olykor szerzőhöz, máskor rendezőhöz, esetleg partnerhez kapcsolódnak.

Szívem: Odaadom a szívem, a vérem, ha munkáról, közös célról van szó.

10: Sulyok Mária mondta annak idején, hogy ha egy színésznő életében öt olyan szerep van, ami a szívének igazán kedves, az már roppant boldog pálya. Én pedig lassan tíznél tartok.

Igaz: Négyéves koromtól színész akartam lenni, és József Attilát idézve: Az én vezérem bensőmből vezérel. Nyitott ember vagyok, de erős rajtam a páncél: a szemetet nem engedem magamhoz közel. Megtanultam küzdeni az igazamért. Például annak idején, még a szocializmusban bepereltem a filmgyárat. Nem magamért pereltem. Kiderült, hogy a magyar színészeknek nem jár baleset-biztosítás a forgatásokon, és ez felháborított. Én a szakmámért harcoltam, a színésztársaim jogaiért is. A szakszervezettől bejött hozzám valaki a kórházba, és arra figyelmeztetett: álljak le a perrel, mert rosszul fogok járni. Azt feleltem: nekem ezt muszáj végigcsinálni. Megnyertem a pert, de a Mafilm ügyvédje közölte, rám többé nem lesz szüksége a filmgyárnak.

Félelem: Az emberek félnek, féltik az egzisztenciájukat. A filmgyári perem után még bíztam abban, hogy a kollégák jobban fognak ragaszkodni a jogaikhoz, a méltóságukhoz, és változások következnek be. Aztán az egyik neves színész lovasbalesetet szenvedett forgatás közben. Azt mondták neki: „Vigyázz, nehogy úgy járj, mint a Béres! Kuss legyen!” És a szakma kussolt! Később a MASZK elnökeként is párszor felemeltem a zászlót a szakmánk érdekében, de amikor hátranéztem, nem jött mögöttem senki.

Szerepek: Soha nem hozott anyagból dolgozom, nem úgy kezdek el egy darabot próbálni, hogy már megcsináltam valamit, és abból használok fel, vagy dobok el dolgokat. Szinte újra tanulok beszélni minden figurához. De nem vagyok azonos a szerepbeli létemmel. Az illúziót a smink, a frizura, a ruha teremti meg. Teljesen más, de valahol mégis belőlem táplálkozik.

Pálya: Ha összegeznem kellene az eddigi szakmai életutamat, akkor tele volt döccenőkkel, boldogtalan szakaszokkal, és nagy repülésekkel. Valójában csak 18 éves koromig volt töretlen a pályám, amíg felvettek a főiskolára. Utána jöttek a szakma nehézségei. Azt nem lehet megúszni. Minden korszak más és más volt. Mindig más az igazgató, mindig más a társulat. Tudja, mi az egyetlen stabil pont a pályán? A szakma szeretete, és a vágy, hogy ezzel foglalkozzak. Épp ez tart színpadon a mai napig. Ez ad örömet.

Kutyabőr: Nem mindenki úgy születik bele a szakmába, hogy a kaposvári színházból eredeztethető a „nemesi oklevele.” Ez nálunk a kutyabőr. Aki onnan jön, annak már hitele van az úgynevezett szakmában. (…) Ha egy rendező elég kíváncsi, és minket is megnéz, akkor rájön, hogy jé, itt is élnek és dolgoznak emberek.

Nemzeti: Valójában már akkor is lövészárokban éreztük magunkat, amikor Nemzetinek hívták az intézményt, az pedig puszta adminisztrációs eljárás volt, hogy egyik napról a másikra átkeresztelték Magyar Színházra. Mind ott maradtunk, akik korábban együtt játszottunk: Agárdi Gábor, Bessenyei Ferenc és a többiek. Sinkovits Imre pedig azzal élcelődött, hogy mi vagyunk az augsburgi sereg.

Pesti Magyar Színház: Hatalmas törés és mérhetetlen csalódás volt az életemben. Trónra ültettünk egy fiatalembert, aki megígérte, hogy egyben tartja a társulatot, majd első dolga volt sorban kirúgni az embereket. Engem ez nagyon megviselt, akkor döntöttem el, hogy soha többé nem óhajtok tagnak szerződni sehová sem. Bár Eszenyi Enikő még aznap este felhívott, hogy tárt karokkal vár a Vígszínházba. Hálás vagyok érte, de maradtam magamnak. (…) 27 év után összepakoltam a cuccaimat egy sportszatyorba, és kisétáltam a színházból. Senki nem köszönt el tőlem, kivéve a műszakot, akik ott söröztek a művészbejáró mellett. Csak legyintettek: „Ezek hülyék.” Nem akarok senkit sem sértegetni, de megfogalmaztam magamban a konklúziót: én óriások közt nőttem fel, engem törpék nem tudnak megbántani.

Fontos: Sok rendező parancsuralmi helyzetet teremt a színházban. Az van, amit ő mond, a színész pedig engedelmeskedjen. Ez borzasztó. Én annak idején tizenöt évig voltam a Várkonyi Zoltán vezette Vígszínház tagja. Ott, ha valakinek eszébe jutott valami a próbán, és ha jó volt, Várkonyi beépítette a produkcióba. Számára az előadás volt fontos, nem a hiúsága. 

Visszatérés: Megfogadtam, hogy többé nem lépem át azt a küszöböt. Aztán nemrég egy premieren megkocogtatta valaki a vállamat: Zalán János, a Pesti Magyar Színház új igazgatója. Emlékeztem a világító kék szemére, abból az időből, amikor még a Nemzeti Színházban stúdiós volt. „Ilona, kedves, ha megengedné, meghívnám egy kávéra.” Mire én gorombán, ami egyáltalán nem jellemző rám, mert határozott vagyok, de goromba nem, azt válaszoltam, hogy évek óta nem iszom kávét. Nem hagyta annyiban, így végül leültünk beszélgetni egy tea mellett, egyébként pont ebben a kávézóban. Beszélgettünk, emlékeztünk a múltra, majd váratlanul azt mondta, szeretné, ha egy méltó feladatban újra játszanék a színházban. Mondtam, hogy ha olyan a szerep, olyan a rendező, és olyanok a kollégák, akkor lehet róla szó. Az elsőt, amivel kínáltak, köszönettel visszautasítottam. Mert én már a derű óráit számolom, arra mondok igent, amire akarok. 50 éven át voltam társulati tag, ott ezt nem tehettem meg. Bármi adódott, sarkat összevágni és megoldani.

Ló: A kínaiak szerint Ló vagyok, hámba lehet fogni, borzasztó fegyelmezetten dolgozom. Odaállok az ügyek mellé, amíg hiszek bennük. De ha átvernek, akkor se istent, se embert nem nézek. Nincs bennem irgalom. Nem érdekel, ha romok maradnak mögöttem. Tudom, nem túl nőies viselkedés ez, de ilyen vagyok, és ezt fel is vállalom.

Független: Sosem tartoztam trendi csapatokhoz, mindig független voltam. Már a férjem is megmondta, amikor összekerültünk, hogy nekem olyan „kardot ki, fejjel a falnak” karakterem van.

Tulipánok, rózsák: Bizonyára jelent valamit, hogy negyvenharmadik esztendeje élek együtt a férjemmel. (…) Amikor még csak udvarolt a férjem, egyszer elkísértem egy szolnoki munkára, mert olyan kevés lehetőségünk adódott együtt lenni, hogy az ilyen töredékidőket is kihasználtuk. Cegléden megálltunk egy presszóban valami hideg italra. Idős néni tért be, és tulipánt árult. Tomi vett nekem egy bimbós csokrot. Mire Szolnokra értünk, a kezem melegétől a tulipánok mind kinyíltak… (…) A kislányoknak, a fiatal színésznőknek is mindig felhívom a figyelmét, hogy 40 éves házasság után is lehet kapni vörös rózsát premierre… Mert én mindig kapok.

Mókuskerék: Nekem már nem fontos, hogy bárhol is jelen legyek. Örülök, hogy nem kell reggeltől estig benne lennem a mókuskerékben, és megengedhetem magamnak, hogy csak azt játsszam, ami igazán érdekel. 

Otthon: Ami igényem van melegségre és barátságra, azt megkapom otthon. Fiatalabb koromban ugyan szomjaztam rá, de ma már nem vagyok a szeretetet koldusa.

Csak: Szerintem mindenkinek a maga útját kell járnia, az menjen színésznek, aki úgy érzi, nem tehet másként. Tudom, mennyire kemény ma ez a pálya, sokkal nehezebb felszínen maradni. Mégis arra biztatom a fiatalokat, őrizzék meg önmagukat, a szakmai igényességüket, a méltóságukat. Legyenek nyitottak a világra, de legyen bennük morális erő is, hogy el tudják választani egymástól az értékest az értéktelentől. Nem kötelező silány dolgokat bevállalni. Persze nekem könnyű beszélni, öreg vagyok, és nem függök semmitől. De én a pályámat csak így tudtam csinálni, és ma is csakis színész lennék. 

Forrás: Színház.org, Magyar Színház, Fidelio.hu, Lálekbúvár, Szabadföld, Nők Lapja, 168 óra, Magyar Színház