A Centrál Színház társulatának tagja. A teátrum a közösségimédia-felületein az első korlátozásoktól kezdve aktív kommunikáció indult meg a nézők felé.
A teljes beszélgetés ITT érhető el.
Arról, hogyan élte meg a megváltozott színházi helyzetet, a színész elárulta: “A Centrál alapból nehezebb helyzetben van, mint a legtöbb intézmény, hiszen magánszínház, ami azt jelenti, hogy alig kap állami vagy önkormányzati támogatást.
Mivel a bevétel legnagyobb százalékát a jegyeladás teszi ki, elég nagy érvágás volt, hogy egyik napról a másikra be kellett zárni.
Már az is csoda, hogy valamennyire még tudtunk működni, és némi fizetést is kaptunk. Nálunk nem volt élő stream, cserébe a már meglévő, sikeres előadásokat vettünk fel úgy, mint kvázi egy tévéfilmet. Furcsa volt, hiszen egy előadásnak van egy lendülete, viszont a forgatás miatt többször kellett megállni, újra felvenni jeleneteket, illetve egy vígjátéknál, mint például a Delila, a közönség reakciója nagyon sokat számít, ám ez most elmaradt. Egy évben átlag 120 előadásom szokott lenni, tavaly nyár óta három közönség előtt.”
Az elmúlt egy év megszólalásait nézve úgy tűnhetett azért élvezte, hogy kevesebb dolga akadt: “Az első karantén kifejezetten jól jött, rám fért a pihenés. A neheze akkor kezdődött, mikor azt hittünk, hogy szeptembertől már lehet újra dolgozni, de másként alakult. Dühített, hogy nyolc órára haza kellett érni. Olyan szempontból viszont ez is jól jött, hogy nekiálltam intenzíven festeni. Boros Anna színésznő csinált egy előadóművészeknek szánt galériát. Itt hamar elkelt egy festményem, ami elég löketet adott ahhoz, hogy folytassam.”
Ódor Kristóf arról is beszélt, mi a véleménye azokról a kritikákról, amikkel sokan a munkájukat elvesztett művészeket illették a pandémia alatt, mint például: „legalább megtudják, milyen az igazi munka”.
“Ez elképesztően paraszt duma. Úgy látom, a Facebook-kommentek a legrosszabbat hozzák ki az emberekből.
Magyarországon mintha valami elképesztő rosszindulat lakozna bizonyos emberekben. Ezért is lehet ennyire érezni azt a törzsi háborút, amit kultúrharcnak hívunk. Azoknak, akik azt mondják, hogy most végre a színészek és a zenészek is elmehetnek dolgozni, azt kívánom, menjenek be a karanténjukba, és töltsenek el úgy két hetet, hogy nem fogyasztanak semmi kultúrát.
Se zenét, se sorozatokat, sem filmeket, sem könyveket. Anno én is vittem ki pizzát, volt egy nyár, hogy segédmunkásként dolgoztam, nem derogált. El tudok menni fizikai munkát végezni, az más kérdés, hogy nem akarok. Viszont helyettem egy kubikos nem tudna felmenni a színpadra. Elképesztő értékválságban vagyunk. És ezt a közösségi média felnagyítja. A kollégáim közül sokan szerepeltek díjnyertes filmekben, még akár olyan sorozatokban is, amiket sokan néztek, mégis alig pár százan vagy ezren követték őket. Majd elmentek egy főzős műsorba, és néhány nap alatt megtízszereződött a rajongótáboruk. De mi csak a számot látjuk, és ez határozza meg, mennyire vagyunk jók. Ez nagyon lehangoló. Nem azt mondom, hogy régen minden jobb volt, de azért pár tíz éve azokat az embereket ismerték, akik le is tettek valamit az asztalra. Nem gondolom, hogy jó irányba vitt minket, művészeket a közösségi média.”