„Én másképp voltam boldog” – mondja Miskin hercegként Pongó Gábor színművész Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij Az idióta című regényéből készült előadásban, az Újvidéki Színház színpadán. A szerző a herceg személyiségének megformálásakor a legtisztább embert kívánta megalkotni, így Miskin nem csupán boldogságának megélése, hanem más gondolatai, cselekedetei és tiszta ártatlansága okán is különbözik az akkori orosz társasági élet sekélyes világától. Hogyan vállalhatja önmagát ennek ellenére mégis mások előtt? Miként segíthet számára hitbélisége abban, hogy képviselje mindazt, amit önmagáról és a körülötte lévő világról gondol? S, vajon milyen hatással bír mindazokra, akikkel kapcsolatba kerül? Dosztojevszkij ikonikus műve Andrej Cvetanovszki észak-macedóniai színházi alkotó rendezésében került színre.

Az 1853 és 1856 között zajló krími háború végleg világossá tette a 19. századi Orosz Birodalom társadalmi és gazdasági elmaradását a nyugati államokhoz képest. Az elkerülhetetlen reformok bevezetése kapcsán kulcskérdéssé vált a társadalom különböző rétegeinek új minőségű szerepvállalása a formálódó közegben. Mindez magával hozta azt is, hogy ezekben az évtizedekben megjelent egyfajta tanácstalanság, szellemi és lelki kiüresedés: az identitáskeresés útja – mint ahogyan az ország modernizációs törekvéseinek folyamata – nem volt zökkenőmentes az Orosz Birodalomban. Nem véletlen, hogy az 1840-es évektől kezdődően a pesszimizmus érzete megjelent a szépirodalomban is, mások mellett Gogol, Tolsztoj és Dosztojevszkij műveiben. Bár a keserűség és a reménytelenség elsősorban az alsóbb rétegek lélekállapotában vált meghatározóvá, az értelmiség is érzékelte az egyenlőtlenségek és igazságtalanságok miatt kialakuló szélsőséges hangulatingadozásokat, ennek alapján az egyénnek a közösségben elfoglalt lehetséges helyét és funkcióját vizsgálva belefogalmazta mindezt az elkészült összművészeti alkotásokba. Ami a szépirodalmat illeti, mások mellett Gogol A köpönyeg című elbeszélésének 1842. évi megjelenése után egyre gyakrabban találkozunk a fentieket jellemző, kétségkívül őrlődő, vívódó gondolatokkal. A szellemi, lelki útkeresésében biztos fogódzókra vágyó oroszok közül sokan a kultúrájuk egyik alapját képező hitélményük felé fordultak, nem véletlen, hogy már az 1866-ban kiadott Bűn és bűnhődésben is a mély hittel bíró Szonya hatására vallja be Raszkolnyikov az általa elkövetett gyilkosságokat. A bolyongó, istenkereső ember számára a hitbéliség, mint erkölcsi és morális viszonyítási pont megélése rendszerező és tisztító erővel bír, mint ahogyan Az idióta című regényében és Andrej Cvetanovszki újvidéki rendezésében is. 

A cselekmény főbb eseményei dióhéjban, Miskint, Nasztaszja Filippovnát és Rogozsint a fókuszba helyezve: Lev Nyikolajevics Miskin, a gyermekkorától epileptikus rohamokkal küszködő nincstelen herceg Szentpétervárra érkezik, hogy felkeresse egyetlen élő rokonát, Jepancsin tábornok feleségét, Lizaveta Prokofjevnát. A vonaton összeismerkedik a részeges dúvad Rogozsinnal, aki szintén a városba utazik, hogy átvegye örökségét és feleségül kérje az álomszép, nagyvilági nőt, Nasztaszja Filippovnát. Miskin megérkezése után Jepancsin tábornok felfigyel a herceg íráskészségére, és állást, valamint szállást is szerez neki titkáránál, Ivolginéknál. Miskin a házban meglátja az árva, gyámja által évek óta kitartott Nasztaszja Filippovna képét, és rögtön vonzalmat érez iránta. Nemsokára találkoznak is, hiszen a Nasztaszja Filippovna érkezik, és Miskin ízelítőt kap a felszínen felsőbbrendűnek mutatkozó, sprőd viselkedéséből. Lassanként kialakul egyfajta szerelmi háromszög Miskin, Nasztaszja Filippovna és Rogozsin között. Mindamellett, hogy Miskin és Rogozsin érzelmei is Nasztaszja Fillippovna körül kavarognak, a két férfi, nyakukban lévő keresztjeiket kicserélve, egyfajta vérszerződést kötve egymással, testvérré fogadja a másikat. A jólelkű, különböző konfliktusos helyzetekben idiótának nevezett Miskin egy estélyen a tiltó instrukciók ellenére mégis megszólal, fellelkesül és beszélni kezd, kifejtve a kereszténységre épülő értékrendjét, majd felfokozott állapotában és a társaság nevetésétől kísérve lever egy értékes japán vázát és ismét epilepsziás idegrohamot kap. Később a herceg és a nő éppen az esküvőjük előtt állnak, amikor a násznép soraiban megjelenik Rogozsin, az időközben kidobott szerető: Nasztaszja Filippovna mégis elszökik vele, s mikor Miskin bolyongva a városban, különböző helyeken keresi őket, maga Rogozsin lép mellé az utcán. Elvezeti a házba, ahol a nő leszúrt holtteste fekszik, akit Rogozsin ölt meg. A két férfi a hulla mellett beszélget egészen elalvásig, másnap reggel pedig a rendőrök tisztázzák a herceget, a gyilkost pedig elhurcolják. 

A jelentős terjedelemmel bíró és sokszereplős regény cselekménye több, egymás mellett megjelenő szálon fut. Dosztojevszkij művére egyébként is jellemző a polifonikus, vagyis a többszólamú szerkesztés, ami nem csupán a történetmesélésben nyilvánul meg: a szereplők által a különböző gondolatok ütköztetése is feszültséget gerjeszt. A szélsőséges megnyilvánulásoknak, szellemi és lelki őrlődéseknek a szerző más alkotásaiban is szinte „szükségszerű” velejárója a halál (például: Karamazov testvérek, Bűn és bűnhődés). Dosztojevszkij műve és az újvidéki előadás fölteszi számomra a kérdést, hogy milyen szerepet tölthet be a hit megélése az egyénnek a közösségben vállalt szerepét illetően, illetve, szükségszerű-e, hogy a közösség elvárásai bukást (jelen esetben például Nasztaszja Filippovna halála) eredményezzenek?

Az elmúlt időszakban alkalmam nyílt másfél hetet eltölteni Újvidéken, figyelemmel kísérve a magyar nyelven játszó színház mindennapi munkáját és megtekintve előadásait, például a Piszkos Fred, a kapitányt és a Mephistót, beszélgetve Dejan Projkovszki macedón rendezővel is, aki éppen Shakespeare III. Richárdját állítja színpadra a társulattal. Már a tavaly bemutatott Anna Karenina előadás kapcsán is nyilvánvaló volt számomra, hogy Projkovszki képes előhívni a színművészek figyelmét és kiváló ritmusérzékét, valamint az általuk képviselt gondolatokból és érzelmekből táplálkozó, egyre intenzívebb, szélsőségek felé fejlődő dinamikai változásokat. A Cvetanovszki által rendezett Dosztojevszkij-adaptációban szintén kitűnőek a színészek, de nézzük előbb a díszletet.

Szergej Szvetozarev díszlettervező hatalmas tükrökkel kirakott házbelsőt képzelt el, még a forgóajtók is tükörből állnak, amik egyre gyakrabban, egyre hevesebben pörögnek az előadás alatt. Mondhatnánk, hogy kissé didaktikus elemek a játéktérben – főleg, ha a nézők felé fordulnak –, hiszen már az Edita Gruberova, Neil Shicoff és Georgio Zancanaro kiváló operaénekesek nevével fémjelzett, Pier Luigi Pizzi rendezte 1992-es Traviatában is tükrök borították a velencei Teatro La Fenice színpadát. Ellenben, ha a hátul, középen, szintén áttetsző tükrökből megépített keresztet figyeljük – főként, amikor a rendező Nasztaszja Filippovna holttestét az előadás végén a keresztre helyezi, mintegy megnyugvást adva hányatott sorsa után és föloldozást is nyújtva számára –, akkor már konkretizálódik a tükör szerepe, és fölvetődhetnek a fentebb megfogalmazott kérdések is. Dávid Katalin művészettörténész A kereszt – Teológiai és ikonográfiai értelmezése az első évezredben című, 2011-ben megjelent kötetében a szimbólum jelentőségét értelmezi, mely szerint egyes esetekben a kereszt kilép vallási közegéből, hogy a társadalomformálás szolgálatába álljon.

Ennek fényében értelmezhetők Miskin herceg gondolatai is, aki a kereszténységet megkülönbözteti az általa megvetett római katolikus vallástól. Nem véletlen, hogy amikor Cvetanovszki rendezésében Miskin és Rogozsin keresztet cserélnek és mindketten arccal leborulnak, a nyakukban lévő kereszt, mintegy mágnesként odaragasztja mellüket a földhöz, szinte lehetetlen szabadulniuk a tisztaság és érinthetetlenség szimbólumának a padlóval történő mocskos összetapadásától. Miskin és Rogozsin megkötött, keresztváltó szövetségéből kiindulva, így ír a pecsétjéül szintén a keresztet viselő Énekek éneke is: „Bárcsak bátyám lennél, ki anyám mellét szopta! Ha az utcán találkoznánk, megcsókolhatnálak, s nem szólnának meg.” (Énekek éneke 8:1, új fordítású Biblia.) 

A díszlet fontos elemei továbbá a falon függő üres képkeretek, amelyeket a szereplők legfőképpen a társasági események során maguk elé is tartanak, tartalom nélküli álarcként, a közösség iránti megfelelési vágy és alkalmazkodás kifejezéseként. A könnyen értelmezhető kép Miskin tiszta lelke és gondolatai tükrében válik érdekessé, hiszen a társaság tagjai amennyire szeretik, annyira gyűlölik is a herceget. Hol arcuk előtt, máskor kezükben lógatják maguk mellett, vagy éppen nyakukban, vállukon hordozzák a kereteket. Aglaja ezt mondja: „Ön becsületesebb, nemesebb lelkű és okosabb itt valamennyiünknél. Nincs itt senki, aki felérne akár a kisujjával is.” Konfliktusos helyzetben Gánya pedig így korholja:

„Nem tudja befogni a száját, maga idióta!” Nem tudnak mit kezdeni a miskini ártatlanság és őszinteség nagyságával, amely fölkavarja és kibillenti őket megszokott, jól bevált, kényelmes, felszínes viselkedésük kereteiből. Bármennyire is vonzódnak hozzá, többségükben képtelenek a változásra, mert kicsorbult lelkek, akik végképp elmerültek a mocsárban, ahonnan már lehetetlen visszakapaszkodni.

Érdekes paradoxon, hogy Rogozsin és Nasztaszja Filippovna, akik Aglaján kívül valóban fölismerik Miskin jelentőségét, elbuknak: a nő meghal, Rogozsint pedig rendőrök viszik el a gyilkosság után. Sőt, maga Miskin herceg is elbukik: egyre kiújuló epilepsziás rohamai miatt végül ismét gyógykezelésre utazik Svájcba, így nem tudja betölteni közösségformáló, már-már messianisztikus szerepét.

Blagoj Micevszki alapvetően sötét tónusú jelmezei közül számomra legérdekesebb Nasztaszja Filippovna néhol óaranyban fénylő türkiz szoknyája. Mint ahogyan maga a szín is a kék és zöld keverékéből állítható elő, az árnyalat magában hordozza a hozzá kapcsolható ellentéteket is: az emberi szellemmel szemben álló, feltűnésre vágyó testiséget, az ég és a tenger között húzódó távolságot, és a megfoghatatlan titokzatosságot. Vagyis mindazt, amit Nasztaszja Filippovna képvisel és láttatni szeretne magából. Szikrázó türkiz ruhája árnyalatain és törésein keresztül a jelmeztervező betekintést enged az árva, gyámja által kitartott nagyvilági, elutasított nő, és ezzel együtt a szenvedéseit eltakarni vágyó, mélyen érző emberi lény zaklatottságába. Viszontagságai, már-már a nihilizmusba hajló reménytelen élete végül önpusztításba sodorja, amelynek egyetlen lehetséges betetőzése önmaga által is vállalt, rövidesen bekövetkező halála.

Az Újvidéki Színház társulata kiváló formában állt színpadra. Miskinként Pongó Gábor – aki Andrej Cvetanovszkival és Lénárd Róberttel, a színház művészeti vezetőjével együtt a jó dramaturgiai érzékkel megírt szövegkönyvet is jegyzi – színpadi rezdüléseivel, néhol csupán tapogatózó gesztusaival érzékelteti a herceg odaadó figyelmét. Szerepformálásában Miskin ösztönösen cselekszik, olyannyira a lényét képezik őszinte gondolatai és érzései, hogy nem is tudna másképpen megnyilvánulni. Kifakadása, a társaság előtti fölhevült értékvállalása az előadás kiemelkedő jelenete.

A színészek energiabeosztásának köszönhetően a fontos nagyjelenetek egyébként is, valóban átütő erővel bírnak. Crnkovity Gabriella Nasztaszja Filippovnaként leginkább akkor láttatja a nő emberi arcát, amikor a társaság résztvevői különös játékként különböző ocsmányságokat mesélnek a saját életükből, s a nő kijelenti, hogy milyen mocskos az egész szituáció. Miskint tekinti a környezetében az első emberi lénynek, akinek hinni tud, s a körülötte lévők meg sem hallják segélykiáltását: megkérdezi ugyanis a hercegtől, hogy feleségül menjen-e Ganyához, és miután Miskin ellenzi a házasságot, szinte már csak önmagának mondja, hogy az élete függött ezen a válaszon. Nasztaszja Filippovna szövege tele van látszólag odavetett, ám annál nagyobb jelentőségű mondatokkal. Crnkovity Gabriella mindezekkel együtt, a kitartott nő megformálójaként átlát a többieken, mélyen megveti őket. Keserű felismerésében, mely szerint sosem lesz helye egy tisztességes családban és züllött asszonyként nem ismeri el őt a közélet, vállalja a rá osztott szerepet, mondván, ha ennyi kell belőle, ha ennyit látnak benne, tessék: megkapják. Ozsvár Róbert Rogozsinja szöges ellentéte Miskinnek. Feszültségét, felfokozott alaptermészetén túl Nasztaszja Filippovna játéka adja, amivel hol magához láncolja, hol eldobja a férfit. Ozsvár szinte az őrület határmezsgyéjén egyensúlyoztatja Rogozsint. Rajong a nőért, aki sosem lehet igazán az övé, s így nem tehet mást, mint hogy megöli szerelmét. 

Dosztojevszkij több mint 150 évvel ezelőtt megfogalmazott gondolatai aktuálisabbak, mint valaha. A társadalmunkra ráhúzott szellemi kényszerzubbonyok idején húsbavágó kérdőjelként felmagasodik az egyén önazonosságának kérdése, gondolatai, érzései őszinte megfogalmazásának lehetősége, és értékrendjének vállalása az általa is alkotott közösségekben. A hit, mint őserővel bíró évezredes bizonyosság talán segít felülemelkedni jólfésült nyakkendőkön, csillogó kristálypoharakon, fontoskodó kinyilatkoztatásokon és joviális vállveregetéseken.

Puskin így ír az Anyeginben:

„Derék embernek nem hibája,
Ha körmöt szépít s tisztogat.
A korral mért szállnánk vitába?
Zsarnokká nő minden divat.”

Vajon, mihez is kezdenének Miskin herceggel manapság?…

Oláh Zsolt

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Az idióta

Miskin herceg – Pongó Gábor, Nasztaszja Filippovna – Crnkovity Gabriella, Rogozsin – Ozsvár Róbert, Aglaja – László Judit, Jepancsin tábornok – Német Attila, Lizaveta Prokofjevna – Krizsán Szilvia, Alekszandra – Ferenc Ágota, Gavrila – Gombos Dániel, Lebegyev – Kőrösi István, Nina – Banka Lívia, Ivolgin – Giricz Attila, Tockij – Magyar Attila, Ferdiscsenko – Huszta Dániel, Ippolit – Szalai Bence, Burdovszkij – László Roland, e. h., Radomszkij – Tóth Dániel, e. h., Varja – Dupák Fanni, e. h., Darja – Szabó Regina, e. h., Belokonszkaja hercegnő – Figura Terézia

További szerepekben – Dudás Dániel, Dupák Fanni, Horváth Blanka, László Roland, Simon Melinda, Szabó Regina, Tóth Dániel

F. M. Dosztojevszkij „A félkegyelmű” című regényét színpadra adaptálta: Andrej Cvetanovszki, Lénárd Róbert és Pongó Gábor

Díszlet: Szergej Szvetozarev / Kosztüm: Blagoj Micevszki / Zene: Dimitar Andonovszki / Mozgás: Jovana Rakić

Rendező: Andrej Cvetanovszki