„Mint egy csiga, nem tudok megszabadulni a házamtól” – Interjú Formanek Csabával
2023. február 28., kedd 09:03
Formanek Csaba színész, rendező, író és társa, Debreczeni Imre festőművész 2020 novembere óta működteti a Ráday utcában a Kettőspont Színházat és a Kispont Galériát. Sokfelől érkező, új alkotócsapat formálódik az aprócska színházi helyen, amely a nézők visszajelzései alapján valódi közösségi térként működik, egy biztos pont a bizonytalan világban. Formanek Csabával közelebbi és távolabbi célokról, a függetlenekegyre szűkülő lehetőségeirről, közlésvágyról és otthonérzetről is beszélgettünk.
A közelmúltban egy Facebook posztod alatt egy néző arról, írt, hogy évek óta keresi a helyét a világban, különböző terekben, de nem találja. És amikor teljesen véletlenül elment a Kettőspontba, azt érezte, menedékre lelt. „Valami olyan bizonytalanság lengi körbe ezt az időszakot, ami alapjaiban rántja ki a talajt a lábunk alól. Az, amit ti ott csináltok, talán az utolsó védőbástyák egyike” – írja. Amikor egy ilyen visszajelzést kapsz, mit jelent számodra?
Egyrészt nagyon jólesik – persze nem a bizonytalanság fokozódó érzete, hanem az, hogy talán mégis lehet tenni valamit ellene -, másrészt ez visszaigazolja azt a küzdelmet, amit évek óta folytatunk azért, hogy teremtsünk egy valódi közösségi teret, olyat, amilyen annak idején talán a Tűzraktér volt.
Lassan tizenkét éve, hogy megszűnt a hely, de a mai napig, ha a világ bármely táján találkozik egymással két volt Tűzrakteres, a levegőben valami izzik. És hány ember lehet még, bolondok és szentek, különcök és normálisak, akik bolyonganak Budapest kulturális közegében és nem találják a valódi helyüket… Erőnkhöz mérten megpróbálunk nekik fizikai és szellemi menedéket biztosítani.
Mi az, ami ennyi év után is hajt és arra ösztönöz, hogy tovább csináld a sok-sok nehézség ellenére?
Ezek szerint – másokkal együtt – én magam is vágyok valami ilyesmi helyszínre, közegre, amiben önazonosan lehet élni.
Világéletemben önfejű voltam. Már az általános iskolában sem érdekeltek a szabályok, csak az volt előttem, hogy kalandorként vagy hadvezérként, nevezzük bárminek, át kell vágni a nehézségeken az adott célért. Valahogy van bennem egy fajta heroizmus iránti vágy, ami persze butaság: egyedül szembe menni a világgal. Tegyük hozzá, hogy szerencsére az egyszemélyes harcokból egyre kevesebb van, mert szépen alakul egy csapat körülöttünk.
Sosem merült fel, hogy más utat válassz? Elszánt színházcsináló vagy?
Az egyik esemény következett a másikból. Hogy is lehetne röviden összefoglalni ezt a több mint 25 évet? Többszöri nekifutásra sem vettek fel a Színművészetire (először film-, aztán színházrendező szakra jelentkeztem) és akkor elkezdtem az ELTE-n egyetemi színpadot csinálni, workshopokat és különböző kurzusokat szerveztem, közben figyeltem és tanultam, hogy valami tudást elcsenjek, tapasztalatot gyűjtsek és rendezőként átadhassam majd a színészeknek. Egyszer csak azt vettem észre, hogy lelkileg és fizikailag is annyira beleástam magam a színházzal kapcsolatos mindenféle tevékenységbe, hogy már nem tudok nélküle létezni. Közben lett egy csomó holmink, jelmezek, eszközök, technikánk, amit folyton el kellett pakolni valahová, azt sem lehetett veszni hagyni. Most már olyan vagyok, mint egy csiga, nem tudok megszabadulni a házamtól.
Értem, hogy picit beleragadtál ebbe a helyzetbe, de a közlésvágy, hogy elmondd, mit gondolsz a világról, még mindig erős benned?
Nem is tudom, hogy közlésvágy-e ez.
Szeretem azt gondolni, hogy inkább a megismerés, a felfedezés hajt, aminek a színházban szerves része a közönség jelenléte, reakciója és bizonyos értelemben az egész életünk, ami az adott esemény előtt volt, ahogy közben zajlik és az is, ami utána jön. És ez nem csak az előadásokra lehet érvényes.
Most például úgy tűnik, hogy egy darabig nem lesz új produkciónk, mert muszáj életbentartani – ha tetszik megmenteni – a Kettőspontot, és előkészíteni a következő alkotói szakaszt. Azt vettem észre, hogy azért ebben a „válság- vagy antimenedzselésben” is van egy csomó közlés: például hogy milyen előadásokat fogadjon be felelősséggel a színház, miként építsük fel az évadot, vagy hogyan fogadjuk estéről estére a közönséget. Vagy hogy még milyen lépéseket lehet tenni a totális csőd elkerülése érdekében. Ebben mind van egy csomó kreativitás, önkifejezés és közlésvágy is, még akkor is, ha az ember nagyon nem azt csinálja, ami éppen belülről a legfontosabb dolgának érezne.
De valamiért csak elindítottátok a Kettőspontot?
Persze. Ott kellett hagyjuk a Patyolatot. (nevet) Az ott töltött négy év alatt hozzászoktam ahhoz, hogy folyamatos alkotásban és működésben vagyunk, ráadásul méltó környezetben. Folytatni akartuk. Addigra már tudtuk azt is, hogy a Likvidátorra nyertünk támogatást, és azt éreztem, életem addigi legnagyobb színházi alkotása előtt állok, tehát kellett egy helyszín, hogy bemutathassuk. Emellett persze szerettünk volna továbbjátszani néhány produkciót, mint például a Senki se mer egyedül élni című előadásunkat, vagy a Hádészt. No meg a rengeteg holmival is valamit kezdeni kellett. (nevet) Kialakult egy közönségbázisunk is, amit nem szeretettem volna elveszíteni. Az új otthon keresése 2019-20-ban eltartott néhány hónapig. Az nagyon nehéz időszak volt. Akkoriban töltöttem be a negyvenet és úgy éreztem, végre kezembe kell vennem az életem irányítását.
Kétféle dac volt bennünk festőművész társammal, Debreczeni Imivel: egyrészt bebizonyítani magunknak, hogy képesek vagyunk arra, hogy megragadjuk a saját életünk fonalát, másrészt, hogy kifelé is megmutassuk, velünk nem lehet szórakozni, és igenis sikerülni fog saját alkotóteret létrehozni. Hittünk abban, hogy ha nagyon akarjuk, menni fog, csak ki kell tartani és ha kell, elmegyünk a falig.
És elmentetek a falig?
Nem, mert még azelőtt sikerült megtalálni ezt a helyet a Ráday utcában, hogy radikálisabb eszközöket kellett volna bevetni. Mondjuk, annyiban elmentünk, hogy ennyire pénz nélkül belevágni ebbe az egészbe elég nagy őrültség volt, ezt szerintem nem sokan merték volna megcsinálni.
Egy sokszínű, új csapat formálódik körülötted. Hogyan került ez a sok különféle színházi ember egy térbe?
Sokszínű, mert mindenki máshonnan érkezett, más-más tapasztalatokkal, iskolázottsággal, mégis talán hasonló lelki-szakmai igényekkel. Pusztai Lucával évek óta dolgozunk együtt, a Patyolatban létrehozott Senki se mer egyedül élni márciusban 6 éves előadás lesz. Bodor Gézát a Farkasok című darabba castingoltuk, azóta több előadásomban is kapott szerepet, összebarátkoztunk emberileg és szakmailag egyaránt, most már rendez is a Kettőspontban.
A Túlélőkhöz kerestem az Anya szerepre valakit, Sütő András barátom Nagyváradi Böbét ajánlotta. Nem ismertem őt korábban személyesen és bevallom, álmomban nem gondoltam, hogy ilyen szoros szakmai kapcsolatba keveredünk egymással. Regős János a Magyar Szín-Játékos Szövetség elnökeként nagyon sokat segített nekünk is, hogy stabilizálódhasson a helyzetünk és közösen teremtsünk egy alkalmanként az amatőr szférát is befogadó helyszínt Budapesten.
Idén tavasszal, ha minden jól megy, a Stúdió K-val közösen ismét megrendezzük a Színváltások Fesztivált, ami kifejezetten vidéki színjátszók budapesti bemutatására fókuszál.
A Likvidátor főszerepére találtam meg óriási szerencsémre Zoltán Áront, a Vígszínház nagyszerű színészét, aki mostanában a VerShaker Youtube-csatornához kötődő költészeti programjaival színesíti és mélyíti a kínálatunkat.
Az alkotóközeg meghatározó szereplője Weiner Sennyey Tibor költő, író barátom, a Diogenész monodrámám szerzője, aki folyamatosan irodalmi programokkal és „spirituális” inspirációkkal lát el bennünket.
Tasnádi Csaba rendező eljött hozzánk előadásokat nézni, elkezdtünk beszélgetni és számomra is csodálatos módon elég dinamikusan ideszokott és nagyon a szívén viseli a Kettőspont sorsát. Meg kell még említenem Hegedűs Miklós színészt, Rékasi Attila fotóművészt, Kalácska Gábor látványtervezőt és persze Debreczeni Imrét, akik napi szinten segítenek életben tartani a Kettőspontot. Nagyjából ez a csapat az, akik hol amolyan „művészeti tanácsot”, hol pedig akár takarítóbrigádot alkotva dolgozunk a fennmaradásért és fejlődésért.
Milyen célt fogalmaztatok meg közösen?
Az egyik, hogy a művészi minőségből ne engedjünk, sőt, próbáljunk emelni a színvonalon. A másik persze, hogy a programokra legyen nézői érdeklődés. Komoly kihívás manapság, amikor mindenki a másik ember figyelméért küzd az online térben is, egy megfelelő méretű közönségbázis kiépítése. Egyébként nem élek a nézőszámok bűvöletében, szerintem kevés nézőnek is lehet érvényes, akár meghatározó élményt biztosítani, és néha éppen ez vezet el nagy eredményekhez. De bármennyire is szeretünk egy darabot, sajnos hosszútávon nem működik, ha fél- vagy harmadházzal megy. Mint ahogy a pénzügyi „megszorítások” következménye az is, hogy jelenleg csak a kevésszereplős előadásokat tudjuk repertoáron tartani, de azok szépen teljesítenek, úgy tűnik, szeretik az emberek.
Olyannyira, hogy rendszeresen maradnak itt beszélgetni előadások után a nézők, függetlenül attól, hogy aznap este épp van-e közönségtalálkozó vagy sem.
Valószínűleg az a közvetlenség, ami itt kialakult, vonzó. Amikor a Covid után újra nyitottak a kocsmák, én is elmentem, végre dumálhatunk, találkozhatunk. De azt vettem észre, hogy ugyanazokban a klikkekben vannak az emberek, mint a járvány előtt és azok beszélgetnek egymással, akik mindig is, egyáltalán nincs az az eufória, közösségi élmény, amit talán naivan vártam. Akkor azt mondtam: a fenébe is! nekünk van egy helyünk, ahol ezt megteremthetjük és akkor klubesteket hirdettünk meg, színház, zene, mindenféle program nélkül, és csak arról szóljon, hogy beszélgetünk. Működött.
Van igény arra, hogy új emberekkel találkozzunk, vagy hogy a felületes kapcsolatokon túl egymást jobban megismerjük.
És valahogy ez az attitűd megmaradt azokra az estékre is, amikor színház vagy más program zajlik. Persze ennek is megvan az árnyéka, mint mindennek: nagyon nehéz eltalálni az arányt, mennyi lehet itt a nyitott, spontán közösségi együttlét és a zárt, koncentrált, alkotással töltött, akár teljesen magányos idő.
Mik a közeljövő céljai?
Október végén jár le az a hároméves szerződésünk, ami a Kettőspontra és a Kispont Galériára szól a ferencvárosi önkormányzattal. Az egyik cél az, hogy odáig jól vigyük a hajót és nyilván újra meg fogjuk pályázni mindkét ingatlant. Annak idején Regős János azt mondta: Csabikám ne aggódj, az első három év a legnehezebb.
Most sajnos nem így tűnik, pedig jó lenne eljutni odáig, hogy valamennyire stabilabban érezzük magunkat, miközben a jelenlegi társadalmi és kulturális környezetben enyhe túlzás arról álmodozni, hogy bármiféle stabilitás legyen.
Őrült, aki manapság független színházat próbál fenntartani. Bele lehet bolondulni a – vélt vagy valós – igazságtalanságok sorozatába. Éppen tegnap olvastam, hogy megszűnik a 20 éve létező Tünetegyüttes, de máshonnan is hallani vészjósló híreket. Miféle kultúra az, ami hagyja elveszni-leépülni legértékesebb tagjait, alkotócsoportjait, miközben ócska, talmi, senki által sem szeretett fércművekre dőlhetnek az adófizetői milliók, sőt milliárdok?! A sajtóból a kultúrpolitika böffenései, az e-mail fiókomból a hivatalos felszólítások, a fizetési emlékeztetők dőlnek kifelé. Úgyhogy én is elbizonytalanodom, és meg-megkísért a gondolat, hogy abbahagyom én is a fenébe. Teljesen átérzem Szabó Réka búcsúzó sorait.
Pedig milyen jó lenne a következő időszakban egy komolyabb művészeti feladatra koncentrálni, valami olyasmire, amit az embernek így negyven és ötven éves kora között csinálnia kellene drámaíróként vagy rendezőként – itt a Ráday utcai Kettőspontban.
Szeretsz itt lenni?
Igen. 20 év alatt ez a kilencedik helyünk a városban, és mindegyiket szerettem. Mindig azt a legjobban, ami éppen volt. Úgyhogy most ezt.
Olyan, amilyennek szeretnéd, már a lehetőségekhez képest?
Kezd olyan lenni, de azért van még feladat bőven. Egyébként az egész Ráday utca olyan, mint egy kisváros a nagyvárosban. Ismerjük a szomszédos intézmények, éttermek dolgozóit, lassan vendégeit is. A környező színházakkal már kétszer rendeztünk közös fesztivált, próbálunk segíteni egymásnak, amiben tudunk.
Az emberek normális esetben igyekeznek kialakítani olyan közösségeket, amik valamiféle otthonérzetet és rendszerességet kínálnak számukra, és szerintem ez nekünk most – a riasztó állapotokkal együtt – itt egymás közelében egyrészt lehetőségünk, másrészt feladatunk is.
Az interjút Spilák Klára készítette.