A Szegedi Nemzeti Színház társulatának tagja, Pálfi Zoltán színművész az elmúlt évtizedekben több hazai színházban játszott, számos TV- és játékfilm szereplője volt, itthon és külföldön egyaránt előadásokat rendezett, és többek között olyan világsztárokkal dolgozott együtt, mint Salma Hayek és Helen Mirren, a szíve mégis visszahúzta Szegedre. Munkáját a magyar kultúra napján Kölcsey-éremmel ismerte el a város.

– Számítottál rá, hogy idén te kapod a Kölcsey-érmet, tudtál a felterjesztésről?

Teljesen váratlanul ért, fogalmam sem volt arról, hogy a vezetőségnek ilyen tervei vannak velem. Akkor gyanakodtam kicsit, mikor elkérték a címemet. Meglepődtem, vajon miért akar a színház levelet küldeni nekem? Vagy azért, mert kirúgnak, vagy valami turpisság van a dologban… de még ekkor sem kitüntetésre gondoltam. A pályám során több színházban megfordultam, természetesen mindenhol jólesett volna hasonló elismerés, de hogy a szülővárosomban kaptam egy ilyen díjat, az elmondhatatlan boldogság.

– Túl vagy egy nagy gerincműtéten, túlzás nélkül a színpadról mentél a műtőasztalra. Hogy vagy?

Mikor novemberen elmentem orvoshoz, kiderült, hogy napokon vagy akár órákon múlt, hogy ne következzen be visszafordíthatatlan, ugyanis kezdett lebénulni a lábam. A vizsgálaton közölte az orvosom, hogy indulunk a műtőbe, mire én rávágtam, hogy az kizárt, hiszen előadásom van, erre ő, hogy az a kizárt, hogy azt én lejátsszam… Végül abban maradtunk, hogy a következő két Sirályban eljátszhattam Szorint, majd jött a műtét. A rehabilitáció hosszú, gyakorlatilag újra kell tanulnom járni, de jól vagyok. A gyógytorna mellett szöveget tanulok, illetve szövegösszemondó próbákra bejárok a színházba, nem unatkozom. Sokat még nem bírok sétálni, azt szoktam mondani, hogy olyan vagyok, mint egy csúcsminőségű Bluetooth 200-300 méter hatótávolsággal, egyszerre ekkora távot bírok megtenni, de alakul a helyzet.

– Több mint 40 éve vagy a pályán, melyek voltak az elmúlt négy évtized legemlékezetesebb pontjai számodra?

Fekete Gizihez és Rácz Tiborhoz közvetlenül kötődik a pályám, a Színművészeti felvételijére is Tibi készített fel, majd Zalaegerszegen együtt dolgoztunk Gizivel. Azok az évek meghatározóak voltak, ott nőttem fel, 3 év alatt 24 bemutatóban vettem részt a mesejátéktól kezdve Shakespeare-ig. Ruszt József volt akkor a színház igazgatója, ő szerződtetett. Friss diplomásként nagy szerepeket bíztak rám, ez az időszak kihatott a pályámra. Innen Debrecenbe, onnan Egerbe szerződtem, ahol eltöltöttem 23 évet, ráadásul Dobót is játszhattam, az fantasztikus élmény volt, azonban nagyon szerettem volna visszajönni Szegedre. 2010-től dolgozom itt, rögtön szép feladatokat kaptam, az utóbbi évadokban pedig mindig volt olyan szerepem, ami biztosan szerepelt volna a szakmai kívánságlistámon, ha lenne ilyenem.

– Ezek szerint nincs szerepálmod?

Nincs. Életemben egyszer egy tanárom erőszakossága mondatta ki velem, hogy valamit szeretnék eljátszani. Nem sokkal később meg is kaptam, és akkorát buktam vele, mint soha semmi mással. Úgy gondolom, az én dolgom az, hogy a kapott szerepet a tőlem telhető legmagasabb művészi színvonalon, tisztességgel eljátsszam, nem nekem kell eldöntenem egy szerepről, hogy illik-e hozzám vagy sem. Erre jó példa az Illatszertár: Hammerschmidt szerepéről bevallom, azt éreztem, nem áll közel hozzám, majd mindenkitől – kollégák, családtagok, kritika – egyöntetűen az jött vissza, hogy nagyon jól sikerült, és mint kiderült, meghatározó momentuma lett az életemnek. Annak idején sokkal többet képzeltem magamról, mint ami voltam, most viszont mások képzelnek sokkal többet arról, ami vagyok. Sokkal kritikusabb vagyok magammal, mint az feltétlenül jogos lenne, de annak idején Gáti József beszédtanárom azt mondta, hogy ha az ember úgy jön le a színpadról, hogy de jó voltam, akkor kell abbahagyni a pályát. De visszatérve az Illatszertárra, abban azért van, amikor azt érzem, hogy ez most összejött.

– Ha újra fogadhatjuk a közönséget az előadásokon, mit vársz legjobban, melyik szerepedben szeretnél leginkább színpadra lépni?

A mai Szegedi Nemzeti Színháznak az a fantasztikuma, hogy egyrészt én azt érzem, hogy figyelnek ránk, egy évadon belül mindenki játszik legalább egy olyan szerepet, ami fontos számára. Ezzel párhuzamosan annyira színes a paletta, hogy össze sem lehet hasonlítani a karaktereket, az előadásokat egymással. Nem egy kifejezett szerepet várok, hanem azt, hogy végre visszamehessünk a színpadra és újra találkozhassunk a nézőkkel. Hiányoznak.

– Üzensz nekik valamit?

Szeressenek bennünket, mert mi nagyon szeretjük őket.

Forrás: Szegedi Nemzeti Színház