gate_Bannergate_Banner
Vecsei H. MiklósBarta ÁgnesMészáros MartinRainer-Micsinyei Nóra
  • facebook
  • instagram
  • 2024. június 25., kedd
    banner_bigBanner3
    banner_bigBanner4

    „Önkéntelenül tartunk valamiféle önvizsgálatot” – Interjú Katona Lászlóval, Kovács Lehellel és Kovács Krisztiánnal

    2023. december 2., szombat 07:13

    Az évad elején mutatták be Mika Myllyaho Pánik, avagy  férfiak az idegösszeomlás szélén c. darabot Tárnoki Márk rendezésében a B32 Galéria és Kultúrtérben. Az előadás három szereplőjével, Katona Lászlóval, Kovács Lehellel és Kovács Krisztiánnal beszélgetett tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló szorongásról, az egyedüllétről, a harmincas és negyvenes férfiak eltérő problémáiról…

    A PÓTSZÉKFOGLALÓ interjúja:

    A szorongásról melyikőtöknek mi jut először az eszébe?

    László: Az egyedüllét. Ha nagyon hosszan, sokáig vagyok egyedül, akkor elkezdek szorongani. Ezt mindig valamilyen pótcselekvéssel próbálom gyógyítani: olvasás, tévénézés, vagy elmegyek színházba vagy épp a boltba ilyenkor.

    Krisztián: Az a légkör, amikor sokan vannak körülöttem, ha elmegyek vásárolni. De ha csak megnyitom valamelyik híroldalt, az is szorongást okoz, sajnos. Ezért, ha tehetem, inkább nem is nyitom meg az ilyen oldalakat.

    Lehel: 

    Nekem egy álmom jut eszembe, ami sokáig vissza-visszatért. Másnap kell érettségiznem, és nem emlékszem semmire. Erre felriadok, és mindig azt a fajta szorongást érzem, ami a felkészületlenségről, a váratlanról szól, pedig egyébként egyszer már túljutottam a matúrán.

    A Pánik, avagy férfiak az idegösszeomlás szélén c. darab a színészi játék szempontjából adhat okot szorongásra?

    Lehel: Ha valami, akkor talán az adhatott okot a szorongásra, hogy ez a darab eredetileg harmincéves férfiak problémáiról szól, mi pedig lassan igencsak negyvenes éveinkben járunk, így ezek már nagyon más szagú, állagú problémák. De szerencsére volt egy nyitott rendezőnk, Tárnoki Márk és egy nyitott, jól együtt dolgozni tudó csapatunk, amelyik képes volt ezt az anyagot átformálni a mi élethelyzetünkre, hogy mégiscsak legyen benne az a fajta szorongás is, amiről mi tudunk beszélni, amely nem teljesen ugyanaz, mint ami a darabban van.

    László: Van olyan, amikor szorong a színész. Főleg akkor, ha nem tudja, hogy mit csinál, mit játszik. Itt azonban nem érezzük ezt a fajta szorongást, mert úgy látjuk, hogy ez az előadás működik. Van egy jól felépített szerkezet, ami ha minden este nem is ugyanúgy működik, ám mégis bízunk a szövegben, hármunk játékában. Ha volt is bennem, bennünk némi szorongás ezzel az anyaggal kapcsolatban, azt gondolom, hogy ez egy idő után már elmúlt.

    Krisztián: 

    Azt figyeltem meg, hogy nekem inkább szorulásom, mintsem szorongásom van – amiről a darabban is beszélek. Persze lehet, hogy ez már a korral jár, lassul az anyagcserém. De ez előtt az előadás előtt minta már a testem is tudná, hogy meg kell „állnia”, és ez nem biztos, hogy jó. Ez nem a profizmus jele.

    Hogy érzitek: ebben a darabban mennyire hangsúlyos az, hogy a harmincas, nem a negyvenes férfiak problémáiról esik szó, avagy miben térhet el a harmincas férfiak szorongása a negyvenesekétől?

    Lehel: A harmincas éveim elején nem volt még gyerekem, így ezt a fajta aggódást, szorongást akkor még nem ismertem. Arról nem is beszélve, hogy egészen másként vigyáz az ember egy kapcsolatra, ha van benne egy gyerek is. Hisz az, hogy valaki ma harmincöt évesen egy ötéves gyereket nevel, már ritkább szerintem. 

    Amikor ez a darab íródott, akkor Magyarországon még igencsak szokatlan volt, hogy valaki pszichológushoz járjon. Az a bizonyos „én nem járok pszichológushoz, járjon az, akinek baja van!” mentalitás volt a jellemző.

    Azaz a darab keletkezése idején fontos volt azt hangsúlyozni, hogy a test bajai mellett a lélekkel is pont annyira fontos és szükséges foglalkozni. Ma már persze olyan ez, mint a jógatanár vagy a könyvelő: mindenkinek van.

    Krisztián: Ma az furcsa, ha kutyapszichológusról beszélünk, ám lehet, hogy tizenöt év múlva már épp oly természetes lesz, mint az, hogy majdnem mindenkinek van lélekgyógyásza. A kétezres évek eléjén még furcsának hatott, hogy valaki férfi létére a lelki problémáiról beszél egy idegennek, és nem ivás közben a haverjaival beszéli meg.

    László: Érzek különbséget a harmincas és a negyvenes éveikben járó férfiak között. Harmincasan nem szorongtam, azt éreztem: az élet még előttem van! Ma már viszont sokkal több dolog miatt aggodalmaskodom, azon kapom magam, hogy nem mindig vagyok jól pszichésen. Kényszerességeken kapom magam, melyeken meg is lepődőm, hisz ha már most ilyenek is vannak, akkor vajon mi lesz majd hatvanévesen. Ebből a szempontból talán jobb is, hogy negyvenes éveimben játszom most ezt az előadást, mert lehet, hogy harmincasan nem így gondolkoztam volna mindezekről. Most már teljesen megértem, és ismerős az, ha esetleg nem akarok két napig kimenni a lakásból.

    Krisztián: Igen, ám ehhez azért a Covid is hozzátett. Akkor például nem lehetett kimenni, és én ezt akkoriban nagyon élveztem.

    Lehel: …ám az, hogy valaki nem hajlandó kimozdulni a lakásából, azért ebben a darabban  kicsit mást jelent…

    Krisztián: Harmincöt és negyvenéves korom között volt rengeteg szorongásom, most már nincs, vagy szinte alig. Így viszont már van rálátásom arra, hogy mit is jelent ez. Jó, hogy ezeket a szorongásokat most egy figurán keresztül tudom szemlélni.

    A darabban szinte gegg geggre épül, egész lavinányi van belőlük. Mennyiben segít vagy épp hátráltat itt ez a fajta humor? 

    Lehel: Erről a témáról nem is szeretnék máshogyan beszélni, már csak azért sem, mert eléggé kilátástalan annak az embernek a helyzete, aki ebben a cipőben jár. Nem gondolom, hogy ha súlyként terhelném ezt az élethelyzetet azokra, akik maguk is érintettek benne, akkor morálisan, társadalmilag jót tennék ezzel. Úgy tekintek a színházra, mint ahol nem árt néha feloldani ezeket a problémákat megmutatva, hogy nem vagy egyedül. Mindent, ami egy adott időszakban trendi, azt humorként összefújja a szél. 

    A figurám a média világából jön, ahol minden ilyen új trend először jelenik meg. A jógatanárok, a kivasalt heréjűség, a többnejűség, a drogok és még számtalan hóbortos dolgot sorolhatnánk, amelyek ebben a közegben előbb és nagyobb koncentrációban vannak jelen, mint másutt. Talán ezért is érezhetni, hogy a humor ennyire dömppingszerűen van jelen az előadásban.

    László: Nem szándékoztunk véres drámát formálni ebből az anyagból. Nyilván viszontlátjuk azt az embert itt, aki az interneten minden lélekbúvár cikket összeolvas, akinek kis idő múlva már csordultig lesz a feje ezotériával, és ez aztán remek humorforrássá lesz. Nem volt azonban tudatos szándék, hogy ezt kifigurázzuk, inkább a szöveg adta magát ahhoz, hogy ezt így játsszuk. Illetve azt gondolom, mi eleve ilyen típusú emberek vagyunk.

    Lehel: …a Paulo Coelho-idézeteket valahogy eltartom magamtól.

    László: Ma már mindenki nagyon képzettnek tartja magát efféle dolgokban az internetről, és ahogy a színházi világban mindannyiunknak van egy nagyon jó, ajánlásra érdemes csontkovácsa, úgy az életben is boldog-boldogtalan a legjobb szándékkal ajánl pszichológust vagy instant lélekgyógyász praktikát.

    Ez a darab mintha azt is boncolgatná, hogy néha talán az a legjobb megoldás, ha egymás számára leszünk pszichológussá, vagy legalábbis elkezdjük ki- és megbeszélni egymással a bennünk rekedt problémákat, nem?

    Krisztián: Lehet, de biztosan nem úgy, mint egy pszichológussal. Az kevésbé lehet izgalmas, 

    ha egy darab amellett érvel, hogy jó lélekbúvárhoz járni, így inkább megmutat két balféket, vajon egymással részegen mit tudnak kezdeni.

    Ez itt inkább humorforrás szerintem.

    László: Van rokonunk, barátunk, testvérünk, akivel esetleg bizonyos dolgokat meg tudunk beszélni. De nem mindent. Ám az biztos, ha a szorult, gondterhes pillanatainkban tudunk beszélni valakivel, az segíthet. Még ha nem is tudjuk, akarjuk feltárni a másiknak a bajunk legmélyét vagy részleteit, mégis azt érezzük egy-egy ilyen beszélgetés után, hogy jobban vagyok!

    Hogy érzitek, a Pánik kapcsán sikerült magatokban valami olyat feloldani, kibeszélni, amit korábban máshogy nem?

    Lehel: Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy az a jó, ha minden előadás kapcsán  valamilyen energiát ki tudsz adni magadból. A jó egyensúly a játékban akkor jön létre, ha minden szerepben találsz valamit, amin keresztül a saját életedről érvényesen, gazdagon tudsz fogalmazni.

    Krisztián: Ez ennek a munkának, szakmának a színészi házi feladata. S ez nem olyan, amit akár egy interjúban csak úgy elmondasz. Az előadás egy pontján, ahol a szerelemről kell asszociatíve fogalmakat mondani,  bennem például azok mindig ott, az adott pillanatban születnek. Ez valami egészen személyes, mégsem tudnám pontosan meghatározni, hogy honnan, melyik részemből, végülis a lényemből egészéből tör a felszínre.

    László: Amikor elkezdünk dolgozni egy darabbal, akkor onnantól kezdve másfél-két hónapig a darabbeli problémákkal foglalkozunk intenzíven. Ilyenkor óhatatlanul magadra, a magad problémájára is gondolsz. És önkéntelenül tartasz valamiféle önvizsgálatot, hogy játszol egy fickót, aki magára zárja az ajtót, de mindebben hol vagy te? Ám hogy megoldást is találtunk-e a kérdésre, hogy negyvenéves fejjel mit kezdjünk ezekkel bajainkkal, azt nem tudjuk.

    szerző: Csatádi Gábor

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram