A párkapcsolatoknak a sérülések, az elhallgatások miatt szinte teljesen feltérképezetlen tartományát vizsgálja Légrádi Gergely darabja. Az Énis, teis, egy hatalmi pozícióban elkövetett abúzus jelenre kiható következményei taglalja az elkövető ( A Koreográfus , a sértett ( A Táncosnő ), A Férj, és a média szemszögéből. A hazai metoo – ügyek által inspirált drámát Szombathelyen mutatták be tavaly, Göttinger Pál rendezésében. Az eSzínház műsorán most november 11-éig online is megtekinthető. 

Légrádi Gergely írói világát elég közelről ismeri  a Fekete-fehér című  monodráma révén, amit szerző- színész felállásban jegyeztek. A közös munka következményeként jött az Énis, teis színpadra állítása?

Gergővel még régebbi a kapcsolatunk, mindketten gyerekstúdiósok voltunk a Magyar Rádióban. A Bródy Sándor utcában gyerekeskedtünk. Később egy színtársulatban is játszottunk. Légrádi Gergely jelenlegi állás szerint elsősorban regényírónak számít. Nehéznek képzeltem számára azt a feladványt, hogy élő emberek foglalkoznak a szövegével, akiknek más a gondolkodása, a logikája, de a Fekete-fehér idején ez nagyon jól tesztelődött. A rendező Ujj-Mészáros Károly és én is elég konok emberek vagyunk, de Gergő a saját álláspontját nagyon védő, de igazából rugalmas alkotótársnak bizonyult. Az Énis, teis megrendezésére már közvetlenül a szombathelyi színház részéről kaptam felkérést. Gergővel a sokéves tapasztalat eredménye az egymás iránti bizalom. Dolgoztam a vezetésével működő Alapítvány a Színházakért-nak, az eSzínháznak szintén, ahol zsűriztem is előadásokat. 

Milyen affinitással, motivációval nyúlt a kényes témának számító, a hazai metoo-ügyekre is reflektáló szöveghez?

Dráma az, ahol a felek egyenrangú igazságokat képviselnek. A metoo esetén rettenetesen nehéz felállítani ezt a képletet, hiszen pokoli nehéz igazságot tenni a szereplők mögé. Különösen a mögé a szereplő mögé, aki zaklatás vádja alá esik. Nagyon megtetszett, hogy Gergő bátran, alaposan, félig egy drámaíró, félig egy ügyvéd konok analízisével készített két olyan történetet, ami összecsattan. Egy párterápiára járó házaspárról van szó az egyik oldalon. A férj úgy érzi, hogy nem működik kettejük között a testiség. Kiderül, hogy jóval a házasságuk előtt a feleséget, aki azelőtt táncosnő volt, abúzus érte az együttes próbatermében a vezető koreográfus részéről. A férj olyannyira felidegesíti magát, hogy olyan titok mérgezi a házasságukat, aminél ő ott se volt, sőt még nem ismerték egymást, hogy a saját kezébe veszi a dolgokat. A nő nevében kijön az egész történettel, az újságírók ráharapnak, a felkorbácsolt hullámok pedig mindent elsodornak, ami az útjukba kerül. Elég izgalmas kiindulópontnak tűnt ez a történet, ami azt a tehetetlenséget tükrözi, amit mindannyian érzünk, ha szembejön velünk hasonló. Véleménye mindenkinek van, de abban, hogy konkrétan mit tegyünk, teljesen szétágazók az álláspontok – és teljes a tanácstalanság. 

Senkit nem érdekel, hogy mi történt valójában tizenvalahány évvel ezelőtt abban a próbateremben. Mindenki a saját sztoriját írja belőle, az áldozat a végén szembesül azzal, hogy trauma érte. A téma körüljárásában segít, hogy szikár objektivitással van megírva…

Érzelmekkel ügyködő színházi emberként azt gondolom, hogy a tárgyilagosság a tanácstalanságot takarja ki. Amikor hasonló helyzetbe kerülünk – körülöttem is csapkodott hasonló villám –, azért kezdünk el tudományos, komoly beszélgetésekbe keveredni, mert tanácstalanok vagyunk abban, hogy mit kellett volna tenni. Más példával élve, azzal jön haza a gyerekem, hogy hozzányúlt a tanár bácsi. Mi a következő lépés? Az Énis, teis közönségtalálkozóján játékos formában feltettünk ilyen kérdéseket a nézőknek, a válaszok spektruma széles volt. Egy apuka azt mondta, bemegy az iskolába, azonnal fejbe rúgja a tanárt, egy anyuka a többi szülővel kezdett volna el beszélgetni. Ettől még nem tudjuk, valójában mi történt. Hiába vagyunk túl számos metoo történeten, van a Vígszínháznak etikai kódexe, ha most újra lecsapna a közelünkben egy történet, még mindig fogalmunk sem lenne, mit tegyünk. 

A színházi metoo emblematikus origója volt a Marton-ügy.  Ott sem szólalt meg a megnevezett elkövető, nem tudjuk a viszonyrendszert az áldozat és a férje között. Az Énis, teisben a Férj legalább akkora, ha nem nagyobb zsarnok, pszichés zaklató, mint a Koreográfus.  Ez a vonal nem relativizálja a múltbéli esetet?

Nem hiszem, mert a nő maga is tanácstalan. Évtizedekkel később, a darab cselekményének lezajlása alatt jön rá, hogy mi történt vele igazából. Neki magának is el kell számolnia önmagával. Tehetetlenségében igazságtalan is lehet a férjével. Amit mondanak egymásnak, nem feltétlen van úgy, mondhatják rettegésből, indulatból, egy rosszul működő házasság miatti felfokozott idegállapotból. Ezernyi oka lehet. Az előadásra készülve beszéltem különböző dramaturgokkal, mindegyikük nő. Volt olyan, aki a munkahelyi abúzus történetet sokkal jobban meglátta, mint a konkrét esetet, amiről a darab szól. A fiatal gyakornok újságíró lány és az újságíró közti történésnek van zaklatás-szaga. Egy régi, mindenki által sűrű véleményekkel körülágyazott, nagy hatású történet árnyékában megbújik egy másik, ami éppen most zajlik. Volt olyan olyan kolléga is, aki felháborodott, hogy a darab honnan veszi a  bátorságot, hogy a kétféle abúzust, a házasságot és kényszerítést egy lapra tegye.

Vajon lehet hatalmi, hierarchikus játszmák nélkül élni, léteznek ezek nélküli kapcsolatok? Vagy csak annyi múlik rajtunk, hogy hol húzzuk meg a határainkat? 

Egy újságíró véleménye szerint minden nem azonos pozíciót, hierarchikus helyzetet elfoglaló ember közötti szexuális kapcsolat etikátlan. El kellett gondolkodnom azon, hogy létezik-e ilyen, egyenlő státuszú viszony egyáltalán. Még egy egészséges párkapcsolatban is van ilyen, sőt, váltakozhat is, az emberek egymás iránti szeretetből hajlandóak ebben a dinamikus játékban részt venni, a másikért áldozatokat hozni, az őértük hozott áldozatot pedig elfogadni. Az ember hierarchiaképző lény. Ha tíz embert bezárunk egy szobába, hogy szótlanul bent töltsenek egy órát, a végére kialakul egy rangsor, meg sem lehet akadályozni. Ráadásul a szexualitás -optimális esetben – játékos, és a játékosságban is mindig képződik valamiféle átmeneti hierarchia. 

Abúzus-ügyekben a hatalommal való visszaélés terén csak az utóbbi években alakult ki konszenzus. A nyilvánosság, a lelepleződés megrengette a színházi világot is….

Generációkon át része volt a közmegegyezésnek, hogy mesélhetők voltak ezek a történetek, sőt büszkeségre adtak okot, hallgatóságuk pedig szórakoztatónak találta. Vadonatúj fejlemény a közgondolkodásban, hogy ez baj. Jól tárgyalható téma a darabból az a szintén vadonatúj jelenség a színházi képzésben, hogy a traumák kerülendők. Ez fel sem merült, amikor én főiskolára jártam, ellenkezőleg. Arra neveltek, hogy menjünk bele, szálljunk alá az élet sűrűjébe, legyen egy-két sötét évünk, amikor azt se tudjuk, mi van. Ha bajunk is származik belőle, akkor is gazdagodunk általa. Manapság már nem járja az a gondolkodás, hogy sárba kell tiporni valakit ahhoz, hogy aztán főnixmadárként fel tudjon szállni. Erre nincs szükség az érdemi alkotómunkához. Azért mesélem ilyen hosszan, mert a Koreográfus nevű szereplő tudhatja rosszul a „szabályokat”. Nem lett következménye a tizenöt évvel korábbi tettének. Tudhatja úgy, hogy mindent jól csinált, és egyébként is rendelkezésére állt volna a táncoslánynak, ha az valamit tisztázni akart volna vele. Úgyhogy elraktározta magában, hogy így volt szép. Utólag tudjuk csak, hogy gyomorforgató volt. Utólag jön rá, mi történt aznap éjjel, és az ő hátralévő élete is beomlik ennek a felismerésnek a traumája alatt. Ugyanakkor a levegőben hagyja a darab a cinikus, meglehetősen aljas újságírónak azt a mondatát, ami minden ilyen történetben elhangzik: végül is egyikünk sem volt ott.

Eredetileg a Koreográfus szerepét szerette volna eljátszani.

Ha játszhattam volna benne, akkor igen, nagyon is. Színházi közhely, de intrikust mindig jobb játszani. A mindenféle antihősök közül számomra különösen speciális ez az alak. Nagy öröm lett volna megtalálni az igazságát, úgy nem lehet eljátszani, hogy nincs neki. A tekintélyéből adódik, vagy az idő múlásából, hogy azt érzi, biztonságban van. Az összes metoo-esetnél felmerült, hogy olyan életmű áll az elkövetők mögött, hogy azt úgysem lehet a kukába dobni. A Koreográfus maga is így gondolja.

Kódexeken, szabályzatokon kívül történt valódi ráismerés, tisztulás zaklatás a témában társadalmi szinten?

Nem hiszem. Akinek ragadozó a természete, az foglalkozásszerűen űzi a vadászatot. Ha akadályok gördülnek elé, talál rá más módot. Teljesen kezelhetetlen, hogy mi történik egy próbateremben, de ugyanaz megtörténhet később, a villamosmegállóban is. Az ember alaptermészete nem különösebben jóságos vagy gonosz, hanem bolyong ide vagy oda, az élete során sokféle irányba kileng. Képtelenség erre szabályokat felállítani. Amikor a Marton-ügy kirobbant, a történetet magát évtizedek óta tudtuk már, de senki nem figyelt oda. Egy sztori volt a sok közül, én is hallottam a pályám elején, tizenévvel ezelőtt. Szörnyülködtünk, elraktuk valahová azzal, hogy a színházi történetek természete, hogy sokszor nem igazak. Nem hallottuk alóla az igazi kiáltást. Hodász András publikussá tette, hogy abúzus érte gyerekkorában egy idősebb paptól, amit akkor sok helyen el is mondott, még a szüleinek is szólt, de igazán ők sem hallották meg. Egyedül abban indulhat el változás, hogy aki bajban van, annak hallatszódjék a hangja. Abban tudunk változást elérni, hogy lehessen hová fordulni. Hogy ez ne titokban tartandó szégyen legyen, hanem mindenki találhasson olyan embert, aki kihallja a zajból a mondatát és szelíd határozottsággal reagál.

Szerző: Szentgyörgyi Rita