Az Európai Színházi Unió idén ünnepli fennállásának harmincadik évfordulóját, ezért az Interferenciák UTE30 tömbjében az Unió egykori és mostani tagjainak tizenegy kiemelkedő előadása lesz látható.

A vetített produkciók rendezői között találjuk Giorgio Strehlert, Krystian Lupát, Lev Dogyint, Declan Donellant, Tompa Gábort, Alexandru Dariét vagy Székely Gábort is.

Füst Milán Catullusának 1987-es, Székely Gábor rendezte előadása a fesztivál zárónapján, november 29-én 17 órától 24 órán keresztül nézhető az UTE30 Vimeo-felületén.

Az előadás annak idején Párizsban, Bécsben, Moszkvában és Zürichben is vendégszerepelt, Viviane Egli, Zürichsche Zeitung-ban úgy írt a produkcióról: „A tehetséges együttes tolmácsolásában kitűnően érvényesül Székely Gábor látványos rendezése, amely bármennyire szuverén is, a színészt mindig előtérbe állítja, sőt, a színészteljesítményére és karizmatikus jelenlétére épít.”

Részletek és a felvétel linkje: www.facebook.com/events/488802632457560/

Részlet Nánay István kritikájából:

Bár Füst Milán szinte véletlenül talált rá harmadik nagy drámájának főhősére és témájára, törvényszerűnek tekinthető, hogy Catullus és élete drámára inspirálta. Nem mintha az időszámítás előtt 87-től 54-ig élt költő sorsa bővelkedett volna drámába illő eseményekkel, de az író nem is életrajzi vagy történelmi drámát formált alakjáról. Akárcsak rajongásának örök tárgya, Shakespeare, ő is szabadon kezelte a történelmi tényeket, témákat; a maga s kora problémáiról írt a történelminek tűnő műveiben is. Az írót Catullusban a költőnek verseiben is megörökített gyötrelmes szerelme érdekelte, Catullus a világirodalom első olyan költője, aki a nőt nemcsak istennőnek, hanem „démonnak, bestiának is látta” (Babits), s akiből egy konzul nálánál idősebb, szabados életű feleségéhez fűződő szerelme gyűlöletet és szeretetet egyszerre váltott ki.

Ez a komplex érzelem, ez a művészi-emberi sors adott alkalmat arra, hogy az író a maga filozófiai-etikai problémáit, a boldogság elérhetetlenségének vissza-térő gondolatát megfogalmazza. Catullus élettörténetének néhány mozzanatát felhasználva, Füst Milán alapvetően lírai fogantatású, énközpontú, vallomásos drámát írt. Olyan drámát, amelyben minden szereplő egy bonyolult kapcsolatrendszer hálójában vergődik, és az így kialakult helyzetet sem elfogadni, sem megváltoztatni nem tudja.

Nincs tehát klasszikus értelemben vett drámaiság a műben, nincsenek kihegyezett összecsapásokba torkolló konfliktusok a szereplők között. Ez a hálószituáció már a darab kezdete előtt kialakult – ezt a darab sok más „hibájával” (például a figurák fejlődésképtelenségével, a drámaiatlansággal, az érzelmek és a konkrét cselekvések motiválatlanságával stb.) együtt a dráma kortárs bírálói, élükön Osváttal, bírálták is -, s ha nem is változatlan formában, de a mű végéig fennmarad. Ebben a hálóban Metellus, a konzul, anyja és felesége, Clodia között őrlődik, Flavia utálja menyét, és mindent megtesz azért, hogy visszaszerezze a fiát, Clodia a számára elviselhetetlen otthonból új és új kapcsolatokat létesítve menekülne. De Metellus egyik nővel sem tud szakítani; Clodia tízévi házasság után sem tud szabadulni Metellustól, noha már hat esztendeje készül férje meggyilkoltatására, ugyan-akkor más férfiakkal – mindenekelőtt az őt imádó Catullusszal – sem tud együtt élni; Catullus nem tudja, nem meri egyértelműen vállalni szerelmét, önkínzó módon kíséri figyelemmel Clodia kapcsolatait, s egyként féltékeny a nő férjére s alkalmi szeretőire, de nem tud mit kezdeni érzelmeivel; Calvus, Catullus barátja, de jóban van Clodiávól éppen úgy, mint annak barátnőjével Tertulliával – és így tovább.

Ebben a kapcsolatrendszerben két olyan személy van, aki nem csupán elfogadja a sors kínálta helyzeteket, de a maga módján cselekszik is: Flavia és Metellus. Flavia Clodia iránti gyűlölete, illetve félelme attól, hogy elveszti fiát, indítja el az események láncolatát, ő teszi pokollá a fia és menye életét, ezáltal megrontja a két ember közötti viszonyt is, ő az, aki – a fia segítségével – felbéreli Egnatiust, a görögöt (akit Clodia is felbérelt férje meggyilkolására), hogy kompromittáló adatokat szolgáltasson Clodiáról, s ezzel közvetve Catullust is szenvedéseinek tetőpontjára juttatja. Metellus viszont az egyetlen, aki kilép az ördögi körből: miután egyértelművé válik számára, hogy Clodiát végképp elvesztette, viszont a nő nélkül értelmetlen az élete, s a dráma csúcsjelenetében – Catullusszal való találkozásakor – megismeri énjének másik felét, az ugyanolyan gyenge és tehetetlen költőt, végez magával. A többiek súlyos kompromisszumokat kötve tengetik tovább életüket.

Nehéz eldönteni, ki a gyávább és gyengébb: Metellus-e, aki nem merte és tudta tovább vállalni sorsa belső ellentmondásait, s kimenekült az életből, vagy Catullus és Clodia, akik egymást nem tudták és merték vállalni, ehelyett más-más partner hívó szavának engedve érzelem nél-kül sodortatják magukat az életben.

A dráma dramaturgiai sajátossága, hogy a címszereplővel egyenrangú másik főszereplője is van: Metellus. E két figura lelki rokonsága több mint nyilvánvaló. Erre nem csupán az írónak az alakok jellemében és helyzetében felfedezhető önéletrajzi elemei utalnak – Metellus és Flavia kapcsolata, Metellus polgári foglalkozása, illetve Catullus költő, művész volta, valamint a nálánál idősebb asszonyhoz fűződő felhőtlennek nem mondható kapcsolata stb. -, hanem mindenekelőtt a harmadik felvonásbeli nagy jelenetek, amikor kölcsönösen rá kell döbbennie a két férfinak arra, hogy helyzetük azonos.

Nemcsak azért, mert ugyanazt a nőt szeretik, ráadásul mindketten reménytelenül, de főleg azért, mert ebben a helyzetben egyformán tehetetlenek, érzelmeiknek kiszolgáltatottak s végtelenül magányosak. Metellus ki is mondja ezt Catullusnak: „a te sorsod is az, ami az enyém!” Ez a két, egymást pontosan kiismerő, egymást tükröző férfi azt is megérti, hogy még ebben a paradox helyzetben is egyedül ők lehetnének barátok. Ez magyarázza, hogy igazából csak Catullus gyászolja meg Metellus halálát.

Artaud-i értelemben kegyetlen mű Füst Milán Catullusa. S ha lehet, még kegyetlenebb a dráma Katona József színházi előadása. Székely Gábor rendezései mindig önvizsgálatra késztetők, ezeken az előadásokon nem menekülhetünk bele abba a kényelmes és önfelmentő nézői attitűdbe, hogy a darab a szomszédunkról szól.

Ezek az előadások mindig rólunk szólnak. Éppen ezért nem jelentenek kellemes, kikapcsolódást nyújtó szórakozást, az önmagunkkal való őszinte szembenézés gyakran bizony kellemetlen és kegyetlen dolog. S a Catullus különösen kímélet-len, őszinte képet ad rólunk, kompromisszumokkal teli életünkről, kapcsolataink természetéről, reménytelen magányosságunkról.”

Folytatást itt talál.