2020 novembere óta – a második leállást követően – online térben zajlik a Lear király próbafolyamata. Most megmutatnak belőle egy részletet. 

Rendező: Zsámbéki Gábor. A próba résztvevői: Hegedűs D. Géza, a Vígszínház művésze, Keresztes Tamás és Bezerédi Zoltán.

A darabról:

A 18-19. századi Lear király-előadásokban Learhez egyértelműen a tragikum és a fenségesség kapcsolódott. A kor hagyománya Lear szenvedéstörténete kapcsán szinte krisztusi magasságokba emelte őt; bizonyos rendezők egy az egyben a „szenvedés és megváltás” kontextusába helyezték, a hagyományos „magasztos és fenséges” tragikum- és szenvedésregiszter mellett. Volt olyan rendező, aki – ennek megfelelően – a humort és a groteszk vonalat is kihúzta a szövegből. A Bolond például csak 1838-ban tért vissza az előadásokba, és még Kozincev 1960-as évekbeli híres Lear-filmjéből is hiányzik Gloster jelenete a doveri sziklánál. (Kozincev egyébként a kortárs szovjet valóság parabolájaként értelmezte át a történetet, allúziói a sztálini személyi kultusztól a hatalmi manipuláción át a politikai száműzöttekig és kivégzettekig terjedtek.)

De már az 1930-as években ellene ment a Lear tragikumát kiemelő tendenciának G. Wilson Knight, aki a darab groteszk mozzanatait elemezte, és azt írta, hogy Lear „titáni ereje” „kisgyermeki intelligenciával” párosul, a ’70-es évek végén pedig már egyenes „komédiai alapstruktúráról” beszél Susan Snyder.

A színházban mégis sokáig a „fenséges és tragikus” maradt a vezérszólam, Peter Brook híres Learjében is tragikus karakter a Paul Scofield által alakított Lear, bár Brook Lear-je jelentősen eltér a korábbi Lear-előadásoktól: kétségtelenül hatott rá Jan Kott tanulmánya, amely a Lear királyt Shakespeare Végjátékának állítja be, a létezést pedig brutális, értelmetlen tréfának.

Lear a társadalom peremére sodródott; kis pont a hatalmas, üres, szinte becketti színpadon. A színházi előadások között Brooké az első, amely szakít a „Lear, mint szegény, öreg, ősz hajú aggastyán”-értelmezéssel.

Később aztán más rendezők is szívesen osztották fiatalabb színészre Lear szerepét: egy, még ereje teljében levő ember megtébolyodása, amikor kicsúszik alóla az élet, tragikusabb, mint annak az esetében, aki korban amúgy is az élete vége felé közeledik. Giorgio Strehler szerint „Learnek semmiképpen sem szabad vén zsarnoknak látszania. De mégis lennie kell benne valami zsarnoki nyűgösségnek, mondhatnám, gyermetegségnek.”

Laurence Olivier a ’80-as években ismét a „fenséges és tragikus” értelmezés szerint játszotta Leart, pedig pont a ’80-as években erősödött fel az Angliában az a tendencia, hogy alá kell ásni ezt a megkérdőjelezhetetlen piedesztált; Deborah Warner rendezése 1991-ben a londoni Nemzeti Színházban Brian Cox főszereplésével például sokkal inkább a nihil-töredékesség felé ment el.

A ’90-es évektől a szabadabb Lear-értelmezések között megjelentek a női Lear-ek is, legutóbb – egy 2016-os londoni előadásban – a nyolcvanéves Glenda Jackson játszotta. Meghökkentő Richard Eyre 2018-as filmváltozata (Lear szerepében Anthony Hopkinsszal és Goneril szerepében Emma Thomsonnal), amelyben a rendező a 21. századi Nagy-Britannia kortárs miliőjéhez igazította a látványt.

A 20. század híres Shakespeare-kutatója, R. A. Foakes szerint „a Lear királyt egy ideig még Shakespeare legnagyobb művének fogják tartani, mert egyik tragédiájában sem lehet olyan részletesen hallani a modern világ aggodalmairól és problémáiról, mint ebben.”