Amerikai klasszikussal, Tennessee Williamssel mutatkozott be Bérczes László 2019-ben a kanadai szakmának és színházi közönségnek. Az akkori Üvegfigurák sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Bérczest visszahívták Észak-Amerika egyik legjelentősebb színházába, a Shaw Festival Theatre-be. Egy kortárs New York-i szerző, Branden Jacobs-Jenkins vadonatúj drámáját, az Everybody-t rendezte meg 2022 nyarán. Utóbbi az Everyman (Akárki) mai változata, melyben szigorú szerzői instrukció (és a története menete) követeli meg, hogy hat színész csak az előadás első harmadának végén tudja meg, melyikük melyik szerepet játssza, azaz ki lesz aznap este éppen Everybody. Magyarul: ki hal meg a mai előadásban – hiszen a Halál mindig váratlanul és valahogy mindig a legrosszabb pillanatban érkezik. 

Bérczes László és magyar munkatársai (tervező: Cziegler Balázs, dramaturg: Kiss Mónika) egészen kivételes szakmai- és közönségsikert aratva öregbítették a magyar színház jó hírnevét. 

Lenyűgöző, életigenlő, fergeteges

Az Everybody mindenkihez szól. Ezt már az elején szeretném tisztázni.    Attól tartok ugyanis, hogy miközben a Shaw Festival Theatre produkciójáról beszámolok – hiába használok olyan szavakat, mint „lenyűgöző”, „életigenlő”, „fergeteges” – az olvasóban az a benyomás támadhat, mintha ezt az előadást csak totális színházőrültek élvezhetnék.

Igen, az Everybody egy ismeretlen szerzőtől származó XV. századi angol moralitásjáték kortárs amerikai adaptációja – olyan drámai műfaj, amelyben nincsenek egyénített karakterek és hagyományos történet, ehelyett egy mindenkit képviselő főhős lép kapcsolatba megszemélyesített eszmékkel vagy fogalmakkal, mint a Barátság és a Javak (itt modernizálva: Cucc).

Továbbá igen, az Everybody elsősorban a halálról szól, és arról, hogy végül (majdnem) minden és mindenki el fog hagyni bennünket.

Az Everybody ugyanakkor a Shaw Festival Theatre legkönnyebben befogadható produkciója is ebben az évadban – ugyanolyan elgondolkodtató, mint a színház névadójának, G. B. Shaw-nak bármelyik darabja, de sokkal inkább megfelel a mai kor gondolkodásmódjának (holott inkább megkérdőjelezi azt).

Emellett ez az évad eddigi legszórakoztatóbb előadása – és az egyetlen, amely meggyőzhet bennünket Isten létezéséről (amennyiben bizonytalankodnánk).

Az Everybody vonzereje jelentős részben a kortárs drámaírónak, Branden Jacobs-Jenkinsnek köszönhető, akinek egy másik átiratát, az önismereti témákat boncolgató Octoroon-t 2017-ben láthattuk a Shaw-ban. Biztos kézzel mutat rá a régi szövegek problematikus mivoltára – ugyanakkor meg is szeretteti velünk azokat.

A most tárgyalt színdarab esetében az eredeti moralitásjátékot, az Everyman-t olyan hangulattal ruházta fel, mintha Thornton Wilder darabjának, A mi kis városunknak kortárs, mindent megkérdőjelező változata lenne.

A Wilder-darab közvetlen, mindentudó narrátora, a Rendező helyett azonban az Everybody-ban egy kedves, szerény és mindent látó jegyszedő jelenik meg, aki magyarázatokkal látja el a közönséget. Őt Deborah Hay alakítja, aki egyben Isten szerepét is játssza, és rajongói szerint (magamat is közéjük sorolom) erre a szerepre született. Röntgenszemüveget és komikus, világító glóriát visel, miközben egy hangtorzító mikrofonba kiabál – Hay alakításában a Teremtő éppolyan szeszélyes és abszurd, mint a valódi. Egyetlen korábbi szerepéhez sem hasonlítható – de ugyanolyan kegyetlen iróniával játszik, mint mindig, mióta 2009-ben, a Born Yesterday című előadás főszerepében berobbant a Shaw Festival Theatre színpadára.

Ami az Everybody címszereplőjét illeti – akit a Halál (a nagyon szórakoztató Sharry Flett) Isten előtt való számadásra szólít fel, de hagy neki némi időt, hogy találjon valakit, aki elkíséri az úton – nos, a címszereplőt megnevezni, azaz a szereposztást ismertetni kissé bonyolult. A Shaw színészeinek egy csoportja ugyanis minden előadáson sorsolással kapja meg aznap esti szerepét – közülük fogja egyikük Everybody szerepét játszani.

A szerepek véletlenszerű kiosztása nem új ötlet a színházban – itt azonban különösen jól működik, annak köszönhetően, ahogyan Jacobs-Jenkins a darabot felépítette. Nemcsak azt hangsúlyozza, hogy a halál minden indoklás nélkül eljön a jókért és a rosszakért egyaránt, hanem ügyesen kikerüli a „mindenkit képviselni kell” elvét (ám egyben meg is valósítja).

A Shaw Festival Theatre előadásain Everybody-t – aki elvileg a világ bármelyik emberi lényét képviseli – játszhatja fekete, ázsiai, mesztic vagy fehér színész, bármilyen nemű legyen is. A humanizmus szó az utóbbi években kissé kellemetlen mellékzöngét kapott – és a „színvak” szereposztás, amelyet nem is olyan régen még progresszívként ünnepeltek a színházban, háttérbe szorult a színtudatos szereposztás javára. De a reprezentáció elvének kereke folyamatosan forog, és Jacobs-Jenkins számos jelenetet írt azzal a céllal, hogy rámutasson a jelenlegi szereposztási módszerek előnyeire és hátulütőire.

Sok nagyszerű egyéni alakítást láttam, ám egy kissé céltalannak tűnik dicsérni, mondjuk, Patrick Galligan lenyűgözően csapongó Barátság-figuráját, mivel elképzelhető, hogy többé nem fogja ezt a szerepet játszani. Igazság szerint ugyanis több mint száz különböző szereposztás-variáció létezik.

Mindezek ellenére a magyar rendező, Bérczes László – aki pár évvel ezelőtt gyönyörű Üvegfigurák-előadást rendezett a Shaw Festival Theatre-ben – pontosan tudja, hogyan csalogathatja elő a színészek játékos énjét, legyenek akár „veteránok”, mint Flett, Galligan és Keira Sangster, vagy újabb társulati tagok, mint Alana Randall és Michael Man.

Magyarországról hozta magával Cziegler Balázs díszlettervezőt, aki a „bárhol” játszódó történethez egy zöldellő dombokkal körülvett életfát vizionált, ahol a szereplők végig-csúszkálják és botladozzák életüket. Szó szerint csúszós terep, akár az élet. Sim Suzer ironikus jelmezei ugyanilyen elragadóan őrültek.

Vállalják hát a kockázatot, és nézzék meg az előadást! Mindenki!

      (Kelly Nestruck – The Globe and Mail)

Felemelő előadás. Színészekkel, akik valóban meglepődnek. Közönséggel, amely másként reagál, mint megszoktuk.

Branden Jacobs-Jenkins Everybody című darabja garanciát vállal arra, hogy amit most látunk, az statisztikailag valószínűleg nem fog még egyszer megtörténni. Egy maroknyi színész, akik a műsorfüzetben egyszerűen csak „Valaki” néven szerepelnek, minden előadáson az ott helyben tartott sorsoláson kapják meg a szerepüket. Mindez azt jelenti, hogy tizennégy szerep kombinációját kellett memorizálniuk, és készenállni arra, hogy bármelyiket eljátsszák egy adott estén.

Ügyes trükknek tűnik, de ez ebben a különleges színdarabban sokkal többet jelent. Mert a halál véletlenszerűségét érzékelteti, és talán az identitással kapcsolatos prekoncepcióink is megrendülnek. Miközben kiváló lehetőséget nyújt a színészi képességek megcsillogtatására, arra is hivatott, hogy a színészeket és a közönséget olyasminek a részeseivé tegye, ami csak egyszer történhet meg.

A fentiek miatt persze kritikát is nehéz írni róla – minden előadás egyszeri és megismételhetetlen. Valószínűleg nem látjuk többé ugyanazt a szereposztási kombinációt az utolsó előadásig. De ez aligha számít. Ez a szereplőgárda annyira erős és sokoldalú, hogy teljesen mindegy, ki milyen szerepet kap aznap este. A végén ugyanarra a felkavaró helyre jut midenki.

Az Everybody egy régi darab új köntösben, alapja a XV. századi Everyman című moralitásjáték. Erről a Shaw Festival Theatre kiválósága, Deborah Hay már az előadás elején tájékoztat minket. Hay a zavarban lévő jegyszedőt (és később magát Istent) alakítja, és felkészíti a közönséget arra, hogy mire számíthat: „Nyugodtan kijelenthetjük, hogy régi, meglehetősen ósdi alapanyaggal van dolgunk.” Többek között abba is beavat, hogy a szereplők valójában nem embereket fognak játszani. Mint a sorsoláson kiderül, olyan emberi értékeket és hívságokat képviselnek, mint a Barátság, a Cucc és a Szépség. Az Everybody szerepére kiválasztott szereplőt – a pénteki előadáson Donna Soares-t – a Halál (Sharry Flett) tájékoztatja arról, hogy hamarosan alulról szagolja majd az ibolyát, ám hozhat magával valakit az útra.

Innentől kezdve Everybody megpróbálja meggyőzni ezt a rögtönzött szuperhős-csapatot, hogy csatlakozzanak hozzá, de mindannyian elutasítják. Mint tudjuk, a sírba semmit sem vihetünk magunkkal.

Az előadás során sokszor nevetünk, ám ez aligha vígjáték. Jacobs-Jenkins műve elhagyja az eredeti dráma vallási vonulatát, de megtartja az alapüzenetet: legyünk jobb emberek az itt töltött csekélyke időnk alatt. Hallgassuk meg a másikat, kérjünk bocsánatot a hibáinkért. Segítsük egymást. Csupa olyasmi, ami manapság fölöttébb nehéznek tűnik.

A Shaw Festival Theatre 2017-ben Jacobs-Jenkins szembenézésre hívó klasszikusát, az Octoroon című darabot állította színpadra, de az Everybody sokkal megrendítőbb és felemelőbb előadás, még akkor is, ha reménytelennek tűnő dolgokról szól.

Az elmúlt évek legkülönlegesebb produkciója ez, és a 2022-es évad eddigi legerősebb darabja. Napokig a hatása alatt maradunk, olyannyira, hogy újra látni szeretné az ember. Kevés előadás volt az utóbbi években, amelyet ennyire indokolt lenne valóban újranézni.

(John Law – Niafara Falls News)

A produkció első osztályú, köszönhetően a kiváló szereposztásnak, amelyben a hat Valaki mellett látható a több szerepben is remekül játszó Deborah Hay, a mulatságos Sharry Flett a Halál szerepében, és a fergeteges Patrick Galligan egy apró szerepben a darab végén. A darabnak ezt a változatát több utalással is megszórták magára a helyszínre, a Shaw Festival Theatre-re – Galligan azzal mentegeti késését, hogy csodálkozva kérdezi: „Tudod te, hány színház van a környéken?!” Arra gondoltam, hogy Jacobs-Jenkins – akárcsak nagy elődje, Goldoni – bizonyára kedveli a helyi közönségnek szóló apró improvizációkat.

Bérczes László, aki 2019-ben nagyszerű Üvegfigurákat rendezett a Shaw-ban, csodálatosan keltette életre a darabot. A színház egyik prominens rendezőjeként tekinthetünk rá a jövőben. Ismét felkérte magyar kollégáját, Cziegler Balázst, aki bukolikus díszletet tervezett a stúdiószínház szűk színpadára. Gyönyörű, göcsörtös fa uralja a teret, és úgy éreztem, ez a táj annak a sivár útnak lágyabb változata, mely úton Vladimir és Estragon vár bizonytalan sorsára. Remek munkát végzett Sim Suzer (jelmezek), Kevin Lamotte (világítás) és Claudio Vena (eredeti zene és hangtervezés) is.

Az első hallásra lehangolónak tűnő téma ellenére az Everybody furcsán, üdítő módon felemelő. Akár a malaszt: Miltonnál is többet tesz azért, hogy igazolja Isten útjait az Ember előtt.

(Ontario Stage)

Kiváló a szereposztás minden olyan színész esetében, akinek állandó a szerepe. Deborah Hay játssza a Jegyszedőt, Istent és a Megértést, ami ebben a produkcióban valójában csak két szerep, mivel Hay a Jegyszedő jelmezében alakítja a Megértést. Hay komédiás tehetsége először az ügyefogyott Jegyszedő szerepében mutatkozik meg, aki a jegyzeteit bújja, hogy nagy nehezen végigvergődjön az egyszerű színházi rendszabályokon, például a mobiltelefon használatáról szóló szövegen. Aztán Hay Jegyszedője elkezd a darab természetéről és forrásairól elmélkedni, és beszéd közben egyfajta révületbe merül. Hirtelen zavartan felriad belőle, és máris előttünk áll Isten.

Hay Isten-ábrázolása nem hasonlít semmihez, amit eddig láttunk. Sötét, titokzatos szemüveget visel, mert Isten vak, és a színpadon botladozva az emberiséget szidalmazza egy mikrofonba, jóval mélyebb hangon, mint amit a Jegyszedő szerepében használt. Hay azt a benyomást kelti bennünk, hogy Istennek nincs ki a négy kereke. Nagyszerű humorforrás, ahogy megmutatja, Isten tisztában van azzal, hogy hiába tombol, ezért megpróbálja visszafogni magát. Aztán leengedi a mikrofont, és átadja magát a végső kétségbeesésnek teremtménye, az emberiség miatt, akit pedig mindenek felett szeretett.

Sharry Flett kifejezetten lubickol a Halál szerepében, amely radikálisan különbözik mindattól, amit korábban a Shaw-ban játszott. Flett huncut csillogással a szemében száguldozik a színpadon, ő a legderűsebb Halál, akit valaha láttunk. Bár későn jelenik meg, Andrew Broderick mély benyomást kelt a Szeretet szerepében. Mozgásának kecsessége és hangjának szelídsége megnyugtató mind Everybody, mind a nézők számára, akik eddigre már végignézték, ahogy Everybody-t szinte mindenki elhagyja.

A sorsolás miatt minden előadás más és más, de azt mégiscsak el kell mondanom, hogy az általam látott estén Patrick Galligan kimagasló alakítást nyújtott Everybody szerepében. Finom részletességgel rajzolja fel Everybody mentális útját a tréfálkozó hitetlenségtől a bizonyosságig, hogy talál majd valakit, aki elkíséri, aztán a dühöngésen át a kétségbeesésig. Különösen megható ez abban a jelenetben, amikor Everybody képtelen megakadályozni, hogy az Öt Érzék elhagyja őt. Galligan mégis megmutatja, hogy amikor az elkerülhetetlen bekövetkezik, Everybody képes összeszedni magát, hogy szembenézzen a sorsával. Ebben a pillanatban minden korábbi gyávasága egyfajta hősiességgé változik, miközben a Szeretet és a Gaztettek segítik őt utolsó útján.

Cziegler Balázs díszletében egy őszi levelekkel borított nagy fa áll a középpontban, körülötte dombok és öt kicsi szikla. A zöld gyep kifut a játéktérből, és a lépcsőfokokat beborítva a nézőtéren is végighúzódik. A díszlet és a nézőtér ilyen módon való összekapcsolása itt fontos szerepet játszik, mert Bérczes László rendező nemcsak a négy fő járáson, hanem a nézőtéren át is mozgatja a színészeit. A szöveg egy sorából kiindulva, mely szerint Everybody álmában látja magát egy színpadon, amelyet egy közönség néz, Bérczes azt hangsúlyozza, hogy mindannyian részesei vagyunk Everybody álmának, és tanúi annak az erkölcsi tanulságnak, amelyet a színpadi játék levon.

(Christopher Hoile – Stage Door Review)

Azon az előadáson, amelyet én láttam, Everybody szerepét Travis Seetoo játszotta, aki nyolc éve a Shaw Festival Theatre tagja. Idén kihagyhatatlan ez a lenyűgöző, sebezhető alakítás – már ha elég szerencsések vagyunk, és ő kapja aznap este a főszerepet. Kihagyhatatlant mondok, bár persze nagyon is lehetséges, hogy lemaradunk róla. Az Everybody sorsolásán részt vevő többi társulati tag a kisebb szerepekben különböző mértékben hatottak rám (Kiera Sangster különösen kiemelkedő, Patrick Galligan pedig nagyszerű, mint mindig), ahogyan bizonyára Seetoo is más, ha a sorsolás másképp alakul. De nem minden színész ennyire magával ragadó, és pusztán szerencse dolga, hogy kinek az útját követjük aznap este. Azok a szereplők azonban, akiknek a szerepe nem változik, megbízhatóbb játszma résztvevői. Már csak azért is érdemes eljönni, hogy láthassuk Sharry Flett diadalmas Halál-ábrázolását, vagy Deborah Hay virtuóz hármas szerepívét az együgyűségtől a vad dühön át a gyengédségig.

Megragadó, hogy a Szeretet az egyike azon kevés karaktereknek, akiket mindig ugyanaz a színész alakít. Az Andrew Broderick által megható gyengédséggel megformált Szeretet mindenkit ugyanúgy szeret, és a többi szereplő váltakozása azt jelenti, hogy románcuk minden alkalommal más és más – hetero, meleg, vegyes bőrszínű vagy nem; a szeretet az szeretet, a szerelem az szerelem, minden variációban.

Bérczes László rendezése színházi szempontból vibráló és érzelmileg megalapozott, kihasználva a stúdiószínház teljes terét, és a színészek teljes eszköztárát. Cziegler Balázs varázslatos díszlete arra rezonál, ahogyan Branden Jacobs-Jenkins gyönyörű szövege az éterit keresi a földi dolgokban.

A mindössze 1 óra 40 perces, szünet nélküli Everybody egy gyors tempójú, rekeszizom-fájdítóan nevettető és gyomorszájon vágó előadás. Olyan csoda, amit nem szabad kihagyni, különleges élmény, amely a jövőbe mutat.

          (Kelly Bedard – My Entertainment World)

Az előadás mindjárt elkezdődik, és egy jegyszedő szól, hogy kapcsoljuk ki a mobiltelefonjainkat, vegyünk be köhögéscsillapítót, és most, az elején tegyük el cukorkáinkat.  Sok egyébről is beszél, többek között a darabról és annak középkori elődjéről, miközben lámpalázasan járkál a stúdiószínház játékterében. Kiváló munkát végez, és nem mellesleg, fergetegesen vicces. Ő ugyanis nem jegyszedő, hanem Deborah Hay, a színésznő. Ő játssza majd Istent és a Megértést is. A darab központi és legerősebb karaktere Everybody, akit Julie Lumsden remekül alakít. Sharry Flett nagyszerű a Halál szerepében, aki Isten engedelmes szolgája, de a humor és az irónia sem áll távol tőle.
Bérczes László rendező nagy gonddal és fegyelmezetten kezeli a kiterjedt és tehetséges szereplőgárdát, aminek eredményeképpen kiváló színházat láthatunk.

Cziegler Balazs díszlete a „bárhol”-t jelképezi a stúdió nyitott színpadán. Egy kiszáradt, görbe fatörzs, ágain néhány virággal, akár az élet és a halál fája is lehetne. Nagy sziklák és zöld növényzet a padlón, egy gödör, mely a végső nyughelyre való belépésre szolgál, vagy egy másik világba vezető út bejárata – csak néhány példa a Cziegler által alkotott díszletelemekre. Minimalisták, mégis hatásosak.
Az Everyman története megragadta a középkori ember képzeletét, és már Shakespeare kora előtt színdarab lett belőle. Azóta is játsszák, Jacobs-Jenkins virtuóz és fantáziadús modern átirata pedig magával ragadó színházi élményt nyújt a Shaw Festival Theatre színpadán.

   (James Karas)

Fordította: Kovács Ida Kriszitna